Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17. 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
Szerző

Giczy György: Biblia és Korán

Publikálás dátuma
2019.02.17. 14:00
FERENC PÁPA ABU-DZABIBAN - A múlt héten első ízben látogatott katolikus egyházfő az Arab-félszigetre – a béke jegyében
Fotó: GEHAD HAMDY/DPA / AFP
Hasonló címmel jelent meg az elmúlt évben elhunyt, nemzetközi hírű szentírás-kutatónak, Joachim Gnilka professzornak a Szent István Társulat kiadásában a könyve, ezzel az alcímmel: „Ami összeköti és ami elválasztja őket” - azaz az iszlám és a zsidó-keresztény vallást. A felvetés időszerűsége nem igényel különösebb indoklást. Napjainkban az Európába érkező migránsok, akik tömegesen az iszlám követői, újra aktuálissá teszik a kérdés(eke)t, hogy vajon a többségében keresztény-keresztyén vallási identitású kontinensünk képes lesz-e integrálni egy tőle eltérő hagyományvilággal rendelkező közösséget, vagy egyáltalán van-e reális lehetősége, hogy legalább konfliktusmentesen együtt tudjunk élni egy olyan populációval, amelynek kultúrája minden jel szerint nehezen hozható közös nevezőre mindazzal, amit európaiságunk jelent.
Mindezekre a kérdésekre aligha adhatunk az alábbi tanulmány szűkös keretei között hiánytalan választ, már csak azért sem, mert a politikai szempontok és az ebből fakadó érdekellentétek meglehetősen befolyásolják a tisztánlátást. Ámde Gnilka professzor vezérfonalul választott műve, amely az egyoldalúságtól mentes vallás- és eszmetörténet tudományos eredményeire hagyatkozik, számos előítélet lebontását és - az iszlám és a zsidó-keresztény meggyőződés különbözőségei ellenére - a közös hagyomány-világ felfedezését szolgálva hozzásegíthet egymás jobb megértéséhez.
S ezzel kapcsolatban fel kell idéznünk azon megállapításoknak egy tanulságos részletét, amelyet a több mint fél évszázaddal ezelőtt tartott II. vatikáni zsinat a nem-keresztény vallásokról szóló, „Nostra aetate” kezdetű konstitúciójában az iszlámról tanított: „Az egyház nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Ők az élő és létező egy Istent imádják, a könyörülőt és a mindenhatót, a mennynek és földnek teremtőjét, aki szólott az emberekhez. Teljes szívből akarnak hódolni megmagyarázhatatlan rendelései előtt is; így hódolt meg Isten előtt Ábrahám, akiben szívesen látja az iszlám hite a saját ősét. Jézus istenségét nem ismerik el ugyan, de őt prófétaként tisztelik. Szűzi anyját, Máriát is magasztalják, sőt olykor áhítattal fohászkodnak hozzá. Várják továbbá az ítélet napját, amikor Isten feltámaszt minden embert és megfizet nekik. Ennélfogva fontosnak tartják az erkölcsös életet, Istent pedig főként imával, jótékonykodással és böjttel tisztelik.”
A zsinat utáni időszak, különösképpen napjaink tapasztalatait tekintve azonban figyelembe kell vennünk az iszlám harcos fundamentalizmusától való félelmet, amellyel szemben a sokkal nagyobb többségben lévő békés szándékú muszlimoknak határozottan kellene szembeszállniuk.
A Korán, szemben a Bibliával, egy égben létező könyv, vagy legalábbis egy részletének másolata
Fotó: FRED DE NOYELLE / AFP

Mohamed monoteizmusa

A Kr. u. VII. században fellépő Mohamed egyistenhitét nyilvánvalóan befolyásolta, hogy ugyancsak monoteista zsidó-keresztények is éltek a környezetében. Günter Lüling protestáns teológus feltételezése szerint a mekkai Kába „egy keresztény templomhoz hasonló épület lehetett. Északnyugati fekvésű apszissal. Az iszlám tradíció szerint a templomhajót két darab egyenként három oszlopból álló oszlopsor három hajóra osztotta. A templomot festmények díszítették, köztük Jézus és anyja ábrázolása.”
De Lüling érdekes feltételezésétől eltekintve egyéb tényszerű adatok is rendelkezésre állnak, amelyek az iszlám elterjedését megelőző időkben a beduinok között élő kereszténység jelenlétét bizonyítják. Lüling szerint ilyen volt „a karavánutak fontos keresztezőpontjánál fekvő rusafahi szent Sergius zarándokhely, amelyet a beduinok buzgón felkerestek. Értesülünk egy Petrus nevű episzkoposz pareubolón-ról, ami - szabadon fordítva - »beduinok püspöke« kifejezésként értelmezhető. A sivatagban számos remete és szerzetes élt, akik életmódjukkal terjesztették a kereszténységet. A Korán ezeket rokonszenvvel említi (Szúra 5,82).”
Arra is vannak megbízható adataink, hogy Medinában - ahová Mohamed 622-ben menekült - élt egy nagyobb létszámban letelepedett zsidó közösség, amellyel a próféta ugyancsak kapcsolatba került. Nagyjából ez a szellemi háttér, amely befolyásolhatta Mohamed gondolkodását; és természetesen küldetéstudatában szerepet játszott az a zseniális felismerés is, hogy az egyistenhit teremthet lehetőséget a szétszakadt, egymással szüntelenül háborúskodó arab törzsek egyesítésére. A történelem messzemenően igazolta ezt a maga korában irreálisnak látszó elképzelést.
Mohamed Isten-értelmezése azonban jelentősen eltér a zsidó és a keresztény felfogástól. Annyira hangsúlyozza Allah transzcendenciáját, megközelíthetetlenségét (Szúra 5,54), hogy a választott néppel, majd az egész emberiséggel kötött szövetség, vagyis Isten „belépése” a történelembe az iszlám számára idegen. Ebből következően tévesnek minősíti Jézus istenségét és a Szentháromságról szóló keresztény tanítást. Ez utóbbit félre is érti. Úgy tudja, hogy a harmadik személy nem a Szentlélek, hanem Mária.
Isten megközelíthetetlen világfölöttiségét reprezentálja az iszlám szent könyve, a Korán is. Nem úgy jött létre, mint a Szentírás könyvei. Földöntúli létezésére vonatkozó utalásokat találunk a Koránban (Szúra 56,77-80; 85,21). Eszerint Mohamed betekintést nyert Isten égi akaratába, amelyet lélekben elragadtatva elolvasott. Vagyis egy égben létező „könyvnek” - vagy legalább is annak egy részletének - másolata a Korán.
Ugyanakkor a Koránban mégis találunk olyan helyeket, amelyek a zsidó-keresztény és az iszlám Isten-értelmezés azonosságát hangsúlyozza. A Szúra 29,46 egy helyén, ami Mohamed híveinek a zsidókkal és a keresztényekkel - akiket az Írás embereiként emleget - folytatott vitáiról szól, ezt olvassuk: „És ne szállj perbe az Írás népeivel csak úgy, ahogy az a legjobb - kivéve azokkal, akik vétkesek közöttük! És mondjátok: Hiszünk abban, ami (mint kinyilatkoztatás) leküldetett, hozzánk és hozzátok! A mi istenünk és a ti istenetek egy. És mi alávetjük magunkat neki (abban az értelemben, hogy egy és ugyanaz).”

A biblikus hagyomány átértelmezése

Mivel az iszlám a kereszténység után évszázadokkal később született, igazolni kellett a kereszténységet, illetve a zsidóságot megelőző gyökereit, hogy eredetének tiszteletet parancsoló ősisége bizonyítható legyen. Erre ugyancsak a biblikus hagyomány - az említett prekoncepciónak megfelelő átértelmezése - teremtett lehetőséget, konkrétan az Ábrahám személyére vonatkozó hivatkozás. Ebben az esetben is az egyistenhit volt a kiindulópont: a Szentírásban és az apokrif hagyományban egyaránt tükröződő meggyőződés, hogy Ábrahám - „a hívők atyja” - volt az a személy, aki a történelemben elsőként fordult szembe a politeizmussal. Tehát az iszlám monoteizmusának is innen kell erednie.
Ebben a vonatkozásban is tetten érhetjük a Mohamednél számtalanszor tapasztalható - a szentírási hagyományokat a maga küldetésének és célkitűzéseinek megfelelő - átértelmezés. Ő ugyanis nem az Ószövetségben használatos Ábrahám, Izsák és Jákob hagyomány-vonalát követi: Izsák helyett Ábrahámnak az egyiptomi szolgálójától, Hágártól született fia, Izmael leszármazottain keresztül érvényesül a megszámlálhatatlan utódra vonatkozó ígéret (vö.: Móz 1. 16,10). A féltékeny Sára kívánságára elűzött Hágár és Izmael a Párán pusztába menekülnek, ahol egy angyal segítségével vízforrást találnak. „Az iszlám hagyomány szerint ez a vízforrás azonos a Zamzam-forrással, mely ma a mekkai nagymecset falain belül található. Az előírt zarándoklat alatt a zarándokok a Marwa és Safa dombok közötti futásukkal emlékeztetnek Hágár kétségbeesett menekülésére” - írta Lüling.
Izmael szerepének hangsúlyozása az iszlámban nem véletlen, hiszen őt úgy jellemzi a Szentírás, hogy olyan lesz, mint a vadszamár, mindenkivel harcban fog állni (Móz 1. 16,12), s ez a magatartás párhuzamba hozható azoknak a beduin törzseknek a folytonos viszálykodásával, akiknek egyesítésére Mohamed sikeresen törekedett.
Mohamed ismerete nem terjed ki az egész Szentírásra, „elsősorban a Pentateuchust ismerte, ezen belül a Teremtés könyvét. A történeti könyvekből ismerte a hagyományokat, mint például Dávid és Góliát történetét (Szúra 2,250), ismerte Dávidot és Salamont (34,10-12), de nem ismerte a prófétákat és a bölcsességi könyveket. Kivételt képez Jónás könyve (10,98)”. Noé, Ábrahám, Mózes, Izmael, József, valamint az ember teremtése és az egyiptomi fogságból való szabadulás mind-mind megtalálható a Koránban. Az egyes bibliai események felidézése azonban sokszor pontatlan. Például a bábeli torony építését a fáraónak tulajdonítja (Szúra 40,36). Máskor viszont nem a Biblia pontos ismeretének hiánya játszik szerepet egy-egy személynek vagy eseménynek a felidézésében, hanem Mohamed tudatos szándéka, hogy küldetésének minél jobban megfeleljen a szentírási részlet. A Koránban előadott vízözön-történetben ez utóbbi törekvés jut érvényre. Noé mint Mohamed, Isten küldötteként prédikál a népnek, de mivel elutasítják, ahogy számtalanszor Mohamedet, a büntetés sem marad el: „Ó népem! Szolgáljátok Allahot! Nincs más istenetek rajta kívül. Bizony félek, hogy ha nem teszitek, akkor egy szörnyű nap büntetése sújt titeket!” (Szúra 7,59; vö.: 23,23)
A Korán az Újszövetségből a szinoptikus evangéliumokat használja. Lukács evangéliumából Keresztelő János és Jézus születéséről (1,5-38) tudósít. Csak egyetlenegyszer hivatkozik kifejezetten az evangélium egy szavára, nevezetesen a magvetőről szóló példázatra (Mt. 13,18-23 – Szúra 48,29). A koráni Jézus-képet apokrif tradíciók színezik. Elbeszéli a gyermek Jézus csodatettét az agyaggalambokkal (Szúra 3,49; 5,110) és a datolyapálma történetét, amely felüdülést nyújtott a rágalmazói elől menekülő Máriának (Szúra 19,24-26).
Mohamed minden további nélkül elfogadja Jézus szűzi születését, amiben nem lát egyebet, mint Isten teremtő erejének a megnyilvánulását. Eszerint Ádám teremtése Istennek nagyobb tette, mint Jézus apa nélküli születése, mert Ádámnak nem volt sem apja, sem anyja.
Jézus közvetlenül is megszólal a Koránban. Ezt mondja: „Allah szolgája vagyok! Átadta nekem az Írást és prófétává tett. És áldottá tett engem, legyek bárhol is, és elrendelte nekem az imádkozást és az alamizsnálkodást, ameddig csak élek, és hogy anyám iránt jámbor legyek. És nem tett engem hatalmaskodóvá és szerencsétlenné. És békesség legyen velem azon a napon, amikor megszülettem, és azon a napon, amikor meghalok, és azon a napon, amikor új életre támadok föl”. (Szúra 19,30-33) Itt azonban nem a húsvéti feltámadásról van szó, hanem pusztán arról a végidőbeli eseményről, amelyben minden elhunyt részesül.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Próféta megnyilatkozásainak álcázva ó- és újszövetségi mondatok, apokrif evangéliumokból származó és rabbinikus szentenciák is helyet kaptak az iszlámban, sőt, görög bölcselők tanai, valamint a perzsa és az indiai filozófia kijelentései is; a Miatyánk ugyancsak fellelhető megfelelően hitelesített hadisz(15)-formában. (A hadisz - elbeszélés, közlés -, melyek túlnyomó része már a megváltozott életkörülmények hatására, a konkrét gyakorlat alátámasztására született, a Korán előírásainak alkalmazására szolgáló magyarázat. vö. Rostoványi Zsolt, Mit kell tudni az iszlámról, Kossuth, 1983.)
A MEKKAI KÁBA SZENTÉLY Már az iszlám kialakulása előtt szentként tisztelték a helyet
Fotó: BANDAR ALDANDANI / AFP

Az iszlám „harmincéves háborúja”

Az iszlám vallástörténeti eszmerendszerének tisztázása, amelyre a korábbi fejezetekben törekedtünk, csak részben szolgálja a korunkban betöltött szerepének megértését. Joggal állapítja meg Rainer Hermann, hogy az iszlámon belül az európai fejlődéstörténethez képest egy megkésett harmincéves háború zajlik: „ahogyan akkoriban Európában, úgy ma az arab világban alkot mérgező keveréket a politikai hatalomra való törekvés, a hitbeli kérdések dominanciája és az erőszakra való hajlam. Senki sem tudja, mikor ér majd véget ez a »harmincéves háború«, amely épp csak elkezdődött. Ráadásul már mélyen behatolt a mi társadalmainkba is.” (R. Hermann, Az iszlám állam, A világi állam kudarca az arab világban, Akadémiai Kiadó, 2015.)
A kérdést tehát úgy érdemes feltenni, hogy ebben az európai időszámítás szerint megkésett küzdelemben - amelyet Izrael állam léte, a belháborúk (gondoljunk a síiták és a szunniták véres konfliktusokhoz vezető ellentétére) következtében létrejött elszegényedés, létbizonytalanság és üldözöttség miatt megjelenő tömeges migráció és a terrorizmus felerősödése jellemez - az iszlám vallás alapértékei vajon elegendőek lesznek-e a negatív társadalmi folyamatok meggátolására vagy ellenkezőleg, éppen a vallási meggyőződés nehezíti meg a muszlimoknak a modern világba történő integrációját?
A felvetést ez idő szerint nem lehet minden kétséget kizáróan megválaszolni. De attól mindenképpen tartózkodni kell, hogy olyan elfogultságok és előítéletek alapján akarjunk eligazodni, ahogy azt a lengyel katolikus szerző, Pawel Lisicki „A dzsihád és a Nyugat öngyilkossága” című könyvében teszi, aki minden lehetőséget felhasznál, hogy az iszlám gyógyíthatatlan embertelenségét bizonyítsa. Az ő művét azért is érdemes kiemelni a hasonló szemléletű és egyre jobban burjánzó könyvek közül, mert rendkívüli tájékozottságát csak az előítéleteinek szilárdsága múlja felül. Példátlan következetessége is figyelemre méltó, amely egyúttal le is leplezi gondolkodása végzetes egyoldalúságát.
Lisicki ugyanis nemcsak az iszlámot illeti megsemmisítő kritikával, hanem mindazt, ami katolikus egyházban az utóbbi fél évszázadban a vallásszabadság értelmezését tekintve a 2. vatikáni zsinat tanítása alapján a világegyházban történt. Elutasítja a „Dignitatis humanae”-t, a vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozatot, merthogy minek szabadságot biztosítani más vallásoknak, amikor az igazságot egyedül a katolikus egyház birtokolja. Elítéli Teilhard de Chardint, Hans Urs von Balthasart, Henri de Lubac-et, Karl Rahnert, és lengyel katolikus létére II. János Pál pápát is, mondván, az iszlámról megalapozatlan, azaz utópisztikus elképzelései voltak.
Az iszlám elítélésének alapját képezik a Koránnak azok a kijelentései, amelyek Allah nevében szent háborút, dzsihádot hirdetnek a hitetlenek ellen. S habár a történelemben a keresztény hittérítők sem riadtak vissza az erőszaktól, esetükben azonban az elítélendő magatartás nem a kinyilatkoztatásból, hanem bűnös túlbuzgóságból származott. Az iszlám esetében azonban a hitvallás egyedüli forrása, a szent könyvük útmutatása tartalmaz háborúskodásra vonatkozó felszólítást.
A helyzet azonban korántsem ilyen egyértelmű. Egyrészt azért nem, mert a Tórában, a zsidók és a keresztények szent könyvében is találnunk olyan, a honfoglalással kapcsolatos részleteket, amelyek a népirtás bűnére emlékeztetnek (Józs 8,24-29; vö. 10,35-43), s ez akkor is megrendítő, ha nem tekinthetők tényszerű történelmi jelenségnek. A Koránban is tagadhatatlanul benne van a dzsihádra - terrorcselekményre(?) - való felszólítás, ahogy az a Szúra 4,83-ban olvasható: „Azt szeretnék, ha hitetlenek lennétek, ahogyan ők hitetlenek, hogy ugyanolyanok legyetek, mint ők. Ne fogadjatok hát közülük senkit testvérbarátul, amíg Allah útján el nem végzik a higrát. Ha hátat fordítanak nektek, akkor ragadjátok meg és öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok”. De persze ott van ennek az ellenpontja is: „Ha valaki megöl egy emberi lényt, …azt úgy kell tekinteni, mintha az összes embert ölte volna meg”. (Szúra 5,32)
Ezzel kapcsolatban érdemes az iszlám tudósok között is elismert zsidó orientalista (Németh Pál írta: „Korunk legnagyobb muzulmán vallástudósai között van olyan, akinek szájából magam hallottam még 1980-ban ezt a felejthetetlen mondatot: »Volt idő, amikor az iszlám vallás legnagyobb tudósa nem iszlám vallású (muslim) volt, hanem Mózes hitének követője (műsawiy); ez a kiváló orientalista, a magyar Goldziher Ignác.«) Goldziher Ignác véleményét idézni: „nem annyira az a döntő az iszlám vallási jelenségeinek helyes megítélése során, hogy mit mond a Korán és a hagyomány, hanem hogy ezek kijelentéseit a közösség hogyan értelmezi”.
„Egyes modern Korán-magyarázók - írja Gnilka megkísérlik az Isten útján folytatott háború etikus átértékelését, amelyet aszkézisen és önmegtagadáson nyugvó, a sátán ellen vívott harcnak értelmeznek. Tehát a háborút nem »Istenért«, hanem az »Istenhez vezető út« elérése érdekében folytatják. Ide bevonható a fejlődésben való elmaradottság elleni harc is.”

Az antropológia jelentősége

Az iszlám világ integrációjának kérdése mélyebb annál, mint amit a felszínes elemzők pusztán a szembeötlő problémákra figyelve állítanak. Félelmet keltő szavakra és jelenségekre hagyatkoznak, mint a dzsihád vagy a saría, a muszlim jogrendszer, holott mindez a történelemben formálódó, változtatható és konszenzus révén átértelmezhető következmény. Mégpedig az iszlám sajátos ember-értelmezésének a következménye. A probléma veleje ott van, hogy a zsidó-keresztény ember-kép, avagy a vallási meggyőződésből fakadó filozófiai antropológia diametrálisan eltér az iszlám felfogástól, márpedig ennek döntő szerepe van a közösségi élet kialakítása, végső soron a demokrácia megteremtése és működtetése szempontjából.
Az egyenlő szabadságjogok alapján történő együttélés feltételezi a szentírási emberképet: azt ugyanis, hogy az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Habár a katolikus egyház nehezen ismerte fel a születő demokráciákban saját tanításának érvényesülését, azon a tényen azonban a félreértések mit sem változtatnak, hogy ugyan vallási eredetre történő hivatkozás nélkül, sőt, nemegyszer vallásellenes felhanggal, a demokrácia megszületésében mégis döntő szerepet játszott a biblikus emberkép. Ez alapozza meg azt a meggyőződést, hogy az emberben - egymástól eltérő adottságaink és körülményeink ellenére – a különbségeket megelőző és azokat egyúttal messze meghaladó azonosság van. S ez a mindenkit megillető személyi méltóság, amely a közösségi létben bontakozik ki.
A politika a poliszért, eredetileg a városállamért, tágabb értelemben a közösségért végzett cselekvés. A politika arab megfelelője a szijasza, amely nem a szabad polgárok véleménynyilvánítása révén formálódó közakaratot jelöli, hanem a hatalmat. A szijasza a „lovat ápolni, vagy idomítani” igéből származik; arra utal, hogy akinek lova van vagy azon ül, annak hatalma van. Míg a nyugati demokrácia a szabadsághoz kötődik, addig a szijasza kizárólag a hatalomhoz. A muvatin az alattvaló. A fogalomhoz nem kapcsolódik a politikai képviselet igénye. Ezért mondhatja a minden idők egyik legnagyobb iszlám teológusa, Ibn Taymiyyah (+1328), hogy „jobb hetven év egy zsarnok uralma alatt, mint egyetlen éjszaka anarchiában”. Ami azt jelenti, hogy a muszlimoknak - függetlenül az adott berendezkedés minőségétől – mindenképpen kormányzatra van szükségük, mert így tudnak eleget tenni az iszlám rituális előírásainak.

A jövő dönti el

Hogy az arab világban miként és milyen eredménnyel fog lezajlani ez az alig elkezdődött harmincéves háború, vajon sikerül-e az iszlám világnak befogadnia a demokrácia alapértékeit, és képes lesz-e megbirkózni az európai kultúrát is kihívások elé állító globalizációval, azt a jövő dönti el. A kulcskérdés, hogy a nyugati társadalmakkal való találkozás milyen mértékben lesz képes - a szembeálláson és elutasításon túllépve és a „saját” állampolgárai számára biztosított szabadságjogokat felkínálva - átalakítani az iszlám emberképét. A kérdésfelvetés természetszerűen kétirányú, mert a mi demokráciáink dialógus-készségében sem lehetünk egészen biztosak… Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az emberiség közös jövőjének alakulása szempontjából a zsidó- keresztény-kultúrkörben élőknek egyáltalán nem érdektelen, hogy mi történik az iszlám ugyancsak milliárdos lélekszámú világában.
Szerző

Soros a soros

Publikálás dátuma
2019.02.17. 12:00
SOROSOZÓ TÜNTETŐK MACEDÓNIÁBAN - A magyar kormány által befogadott Gruevszki pártja próbálta ki elsők között a Finkelstein– Birn
Fotó: ROBERT ATANASOVSKI / AFP
Mindig voltak összeesküvés-elméletek, közkeletűen konteók (konspirációs teóriák), de még soha sem értek el ennyi embert. Köszönhetően az egyszerre áldás és átok internetnek, s az arra épülő közösségi médiának. Amihez valaha kiadó (és nyomda) kellett, s vele a némi kontrollt jelentő szerkesztő, azt ma nélkülük terjeszthetik a mániákusok.

Mumust csinálni

Viszont mondhatni jó hír, hogy nekik sem jut több eszükbe, mint elődeiknek, gyakran még annyi sem. Jót mulattam a George Birnbaum (a már elhunyt Arthur Finkelstein üzlettársa - a szerk.) önleleplezése körüli felhajtáson. Túl beismerő vallomásán, voltaképpen csupán felfújta Finkelstein és a saját „ötletét”: Sorosból mumust csinálni. Ezt a világszerte ármánykodó figurát egykor Rothschildnak hívták, s nem lacafacázva – a hírhedt antiszemita autómágnás, Henry Ford könyvcímével – „nemzetközi zsidónak”. Hogy Birnbauméknak eszükbe sem jutott volna Soros szintén zsidó volta, azt kizárhatjuk: a „spekuláns” ellen már a 90-es években nagy világvisszhangot keltő antiszemita kampányt folytatott a pénzügyeivel csődbe jutott Mahathir maláj kormányfő. Ha Finkelsteinék ennek hírét sem hallották, aligha találnak jól fizető vevőikre, akiket persze elsősorban éppen ez vonzott (mivel Orbán és Kövér történetesen emiatt támadta hajdan Csurka Soros elleni kirohanásait, ők bizonyosan nem tartozhattak e naivak közé). S Julius Streicher, a náci harci lap, a Der Stürmer tulajdonosa kikérné magának, hogy nem neki jutott először eszébe a népet gúnyosan kikacagó zsidó, megannyi karikatúrájának céltáblája.
Miként a cári titkosszolgálat, az Ohrana tisztje is, aki az örökbecsű Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben már megalapozta a világuralomra törő zsidók tételét. Volt Bázelben cionista kongresszus? Hogyne. Akkor miért is ne lehetne „megtalálni” a jegyzőkönyvét?! Szokott járni Soros Brüsszelbe és találkozik uniós főnökökkel? Persze, ahogyan más multimilliárdosok előtt sem vágják be az ajtót. Ha a jobboldalt pénzelő (Sorosnál is gazdagabb) Koch fivérek bukkannának fel, miért is ne cserélnének velük eszmét? (Mintha pár éve Orbán miniszterelnök is derűsen fogadta volna a mai mumust). S innen egy ohranai ugrás mindenkit kikiáltani - bizottsági és parlamenti tagot - Soros ügynökének. Ugyan az isten pénze is kevés volna, nemhogy Soros potom 20 milliárd dollárja ennyi embert „tartani”, de a konteó nem matematika. Természetesen még az is lehet, hogy a „fiúk” a saját hajdani Soros általi kitartottságukból indulnak ki…
Valós tények nélkül egy konteó sem hatásos. Fogyasztója fantáziáját csak az általa ismert elemekkel lehet megmozgatni. S onnantól minél bizarrabb, annál hatásosabb: ki hitte volna?! A háttérhatalom lankadatlanul világuralomra tör, s bár már a Rothschildok óta folyton-folyvást ezt teszi, valahogy sohasem kaparintja meg, hisz most is csak törekszik rá. S a hitelesítéshez elég Kafka Kastélyának rekreálása: már Lenin meghirdette a titkos diplomácia felszámolását, hogy az általa teremtett rendszer minden korábbinál titkolódzóbb legyen. Davosban nyílt fórumokon vitáznak a világ csúcsemberei, de nyilván zárt ajtók mögött is eszmét cserélnek, no ugye! S ott van (a sajna nem zsidó) Rockefeller Trilaterális Bizottsága, amelynek ugyan semmi szerepe a világpolitikában, de hát ott a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) is, amelynek még annyi sem: mondhatni egy amerikai TIT, érdeklődő és tehetősebb polgárok kedvelik meghallgatni a külpolitika irányítóit. S persze mindennél befolyásosabb (vajon miért?) az évente tanácskozó Bilderberg-csoport, amely a konteóhívők örömére tényleg „titkolózik” - az alapító holland herceg azzal érte el aktív és egykor befolyásos vendégei eszmecseréinek kötetlen voltát, hogy senki sem számolhat be róluk. Ez ugyan a felesleges sajtóviták elkerülése és a valóban szabad szóhasználat végett van így, de nagyon gyanús. Vajon mitől volna a pár száz, zömmel már csak „volt” korifeusokból összeverődött társaság nagyobb befolyású, mint a mai világvezetők rendszeres tanácskozásai? Ezt éppúgy kár firtatni, mint azt, hogy mennyi mindenre fussa Sorosnak.

Kulturális marxisták

S ez még hagyján: a héten egy teoretikus hazai nagyasszonytól azt is megtudhattuk, hogy a híres francia filozófus és a felhívását aláíró pár tucat európai élértelmiségi (köztük nyilván árulkodóan Heller Ágnes és Konrád György) „egy olyan utópikus európai birodalom mellett törnek lándzsát, amelyet egy arra hivatott élcsapat (vagyis ők) irányít, egy antidemokratikus és bürokratikus adminisztráción keresztül” (a nyelvtani és a valósággal egyeztetés hiánya nem a véletlen műve). Mert ha az ilyenek törik a lándzsát, abból csakis a szovjet birodalom juthat „mindenkinek” az eszébe, mármint „mifelénk”. Utóvégre ezek mind az új veszedelem megtestesítői: „kulturális marxisták”.
Bár feltehetnénk a híres kérdést Bernard-Henri Lévynek is, hogy ugyan hány hadosztálya van pár csenevész filosznak és tollforgatónak, hiszen Sztálin még a hozzájuk képest komoly világszervezetet irányító pápát is kigányolta. De minek kötözködnénk nagy NER-gondolkodókkal. Ahogy azzal sem, aki a globalista elit „kulturális marxizmusát” szedi illően ízekre. Mi ugyan azt gondolnánk, hogy a globális pénzügyi, gazdasági és politikai elit csúcsfigurái nem rajonghatnak pont Marxért és tanaiért, ám korunk röntgenszemű politológusa éppúgy átlát rajtuk, mint az előző pártállam brosúraszerzői az (immár passzé) katonai-ipari komplexum fondorkodóin és Kennedy-merénylőin. S a „kulturális marxizmust”, mint a tömegek tudati felemelésének eszközét a harmincas években a nácik elől Amerikába menekült filozófusok, a „frankfurti iskolához” tartozók hirdették, ergo róluk – ahogy Soros esetében sem – felesleges többet elárulni: e konteó terjesztői tudják, hogy célközönségük tudja, kikről van szó… Amint a The Guardian publicistája fanyarul megjegyzi, „a kulturális marxizmus teóriája otrombán antiszemita, s a zsidókat a nyugati civilizációt belülről leromboló ötödik hadoszlopnak beállítva, a marxizmusnál régibb keletű rasszista kitaláció”. S ennek megfelelően tagadhatatlanul megragadja az eszelősök fantáziáját is.
A norvég Breivik például ezt emlegetve gyilkolta le a szerinte fiatal kulturális marxisták tucatjait. Végtére is, ahogyan a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveit”, ezt is kifejezetten a kulturkampf céljaira fabrikálták. Pontosabban egy William Lind nevű amerikai szélsőséges, aki új ellenséget óhajtott adni a hidegháború zárultával a radikális jobboldaliaknak. S rábukkant a frankfurti iskolára. A mi jobboldali népnevelőinket is megihlető tétele szerint a kulturális marxizmus elleni harc célpontjai annak hordozói: az értelmiségiek, Hollywood, az újságírók, a polgárjogi aktivisták és a feministák. Az ellenségek e listája Lind óta változatlan a radikális jobboldalon. Hiszen kapóra jön mindazoknak, akik magukat imádják áldozatnak tekinteni, vagyis boldogan mutatnak rá a világ bajainak forrására: a minden jót lerombolni akaró titokzatos, teljhatalmú (és persze főként idegen) elitre. S komoly előnye, hogy nem kell a tradicionális életformákat valójában romboló – és a „globalizmusért” felelős – kapitalizmus ellen harcolniuk, mert akkor, ugye, szembekerülnének magával a mérvadó konzervativizmussal is. S főleg: ki pénzelné őket? Továbbá a sokféle ellenség rugalmassá és tágíthatóvá teszi, bármely kultúrharcos rálelhet külön bejáratú mumusára. Breivik a baloldal ifjú utánpótlására, a homofóbok a melegekre, a nőgyűlölők a feministákra, az „életpártiak” az abortusz védelmezőire. S mint idehaza láthatjuk, marad bőven tere a tétel - stílszerűen - globalistáinak is.

Vérfürdőről álmodnak

Lind pár éve írott regénye zárójelenetében kereszteslovagnak öltözött aktivisták keresztény dalokat énekelve gyilkolják le a Darmouth College (történetesen Lind hajdani főiskolája) „politikailag korrektjeit”. Szerzőnk élénken el is képzelte: „A mészárlás gyorsan ment. Kevesebb, mint öt perc alatt sikolyok, sirámok és jajgatások töltötték be a teret. A padlót hamarosan elárasztotta a kulturális marxizmus vére”. Ilyen vérfürdőről egyre többen álmodoznak, már nemcsak perifériákon és politológusi harsonákat fújva. Trump egyik, a kiszivárogtatás után persze menesztett tanácsadója stratégiai tervet is készített a kulturális marxizmus elleni - legyen - kereszteshadjáratra.
S aki kísérteties hasonlóságot fedez fel e harcra buzdítók és a száz év előtti elődeik, a „judeobolsevizmust” kiirtani vágyók közt, vagyis déjà vu érzése van, az nem téved. Lévén az orosz bolsevikek közt sok zsidó is volt, kézenfekvő volt ezt tűzni a lobogókra (miként a mi antiszemitáink is tüstént rájuk leltek a Tanácsköztársaság kommunistái közt, akik hiába is tagadták volna meg származásukat). Ami lehangoló, hogy a történelmi cezúrát jelentő holokausztot is túlélték e teória alaptételei. Pont úgy, mint egy évszázada is, a jelszó: "védjük meg a keresztény nyugatot, amíg nem késő". Hogy ugyanaz is, a fasizmus kel ki belőle, azt csak sejthetjük. Hogy kultúrharcosainknak ez eszükbe se jut, s csupán játszanak a tűzzel, merthogy ők nem hisznek benne, csak sikeres fegyverként forgatják, az nem támasztja fel Breivik és más eszelősök áldozatait, s aligha nyugtatja meg a szellemi-kulturális élet egyre több területén módszeresen kipécézett bűnbakokat.
Ha szabad megjegyeznem, sok zsidó még 1944-ben sem tudta elképzelni, hogy az auschwitzi rámpáról gázkamrába küldik.
Szerző