Magyar Tudomány SC

Ezek a tudósok, úgy látszik, mind fel voltak mentve tornából. Most, hogy szét akarják verni az Akadémiát, azt képzelik, elég lesz érvelniük a kutatás szabadsága mellett. Persze, majd igazuk hallatán a kormány a homlokára csap: „Nahát! Hogy erre nem gondoltunk! Akkor vissza az egész.” Talán az tévesztette meg őket, hogy Palkovics maga is akadémikus, nem akarhatja az Akadémia szellemi-erkölcsi pusztulását. Elfelejtkeznek arról: a bakó ugyan találhat személyes örömöt a munkájában, de nem ő hozta meg a halálos ítéletet. Ahhoz nincs elég hatalma. Meg arról is, hogy a korábbi elköteleződés mit sem számít. Kovács Zoltán taposta szóvivőként a legnagyobbat a CEU-n, a saját ”alma mater”-én. Hogy Orbán hálájáról Soros György iránt már ne is beszéljünk.
De itt van az orruk előtt a kézenfekvő megoldás az Akadémia megmentésére. Egyszerűen csak sportklubbá kell alakulniuk. Lehetőleg futballklubbá. Úgyis annyit dobálták, rúgták már őket, ha ettől nem fejlődött ki a labdaérzékük, akkor semmitől. Magyar Tudomány SC. Mostohagyerekből azonnal kedvenccé avanzsálhatnának, a miniszterelnök atyai keblére ölelné őket. Hogy nem tudnak focizni, és sorra elvesztenék a meccseket? Miért, a többiek nem? Ha nagyon akarnak, két félidő között az öltözőben még kutathatnának is egy kicsit. Ott nem szólna bele senki. Nem tartanák vissza az ellátmányukat sem, mint most. Sőt: a közpénzből annyi TAO-t engednének át nekik, hogy el sem tudnák költeni. 
A sportegyesületeknek adható TAO-t éppen most emelte vissza a kabinet 50 milliárdról 125-re, a kutatókat meg ennek negyedével-ötödével, 28 milliárd visszatartásával zsarolják. Ráadásul szépen el is magyarázták: a sportkluboknak azért adnak ennyi pluszt, mert belátták, hogy az 50 milliárd fejlesztésen túl kell pénz a működési költségekre is. Az akadémiai intézetek esetében meg nem látták be. Hiszen nemcsak idén akarják a fizetésekre és a villanyszámlára való megvonásával engedelmességre szorítani őket, hanem ha a tervek szerint a Nagy Tudományos Einstand keretében elcsatolják őket az Akadémiától, akkor később sem fedezik a folyamatos működést. Csak alkalmilag pályázhatnak egy-egy feladatra, egy olyan alapítványi kuratóriumnál, amelyet jórészt a kormány ural. A kritikus elemzéseknek, a renitens társadalomtudományoknak, az azonnal nem fialó „lila” alapkutatásnak annyi.
Na de ha létrehozzák a Magyar Tudomány SC-t! Megváltozna a világ. A kormányfő és a NER-arisztokrácia nem a stadionok VIP-páholyába járna szotyolázni, hanem egy nagydoktori védésen köpködné a héjat. És Orbánék kertje végében sem stadion épülne, hanem mondjuk könyvtár. A Puskás Akadémia és társai jóvoltából azt sem lehetne mondani, hogy milyen ország az, amelyiknek még kistafírozott akadémiája sincsen! Merthogy a fociakadémiák azért maradhatnának, ha nem is Felcsúton, mert ott kell a hely a Magyar Tudomány SC-nek. Az SC nem szűkölködne a nemzetközi kapcsolatokban sem. Ahogy a büdzséből már telt 20 milliárd a külföldi fociakadémiák támogatására, hát nekik is csurranna-csöppenne valamicske. Öröm volna nézni azt is, ahogy a miniszterelnök a hálás barátok repülőgépén most nem azért potyázna, hogy meccsekre járjon, hanem tudományos konferenciákra utazna hajrázni a Magyar Tudomány SC tudósainak. Hogy nem fog-e majd a slepp unatkozni? Ki mondta, hogy a konferenciákon ne lehetne pl. pomponlányokat is szerepeltetni, meg szurkolói sálakat, sapkákat, zászlókat osztogatni? Persze nem lesz könnyű megkülönböztetni a sok szakállas tudós fószert, ezért a mi kutatóinknak nemzeti mezt kellene viselniük: rövid gatya, címeres felső. Hadd pukkadjanak az internacionalista brüsszeliták.
A kormányfő leghűbb emberei természetesen ebben is követnék vezérüket, és új hobbit választanának. Képzeljék el, ahogy Németh Szilárd már nem a Magyar Birkózó Szövetség elnöke, hanem mondjuk a Filozófiai Társaságé! Illetve ezt talán mégse képzeljék el. Viszont Kósa Lajos simán átcsusszanna az Országos Korcsolyázó Szövetség éléről valami tudományos sarzsiba. Úgyis elege lehet már abból, hogy folyton megcsúszik a vékony jégen. Hol egy német örökösnő, hol a mama sertéstelepe. Esetleg a Néprajztudományi Intézet? Lenne hozzá érzéke, a hutuk és a tuszik kulturális különbségei iránt is melegen érdeklődött.
Kubatov Gábor számára már nehezebben tudnék pályamódosítási tanácsot adni. A Fradi környékéről nem volt nagy kunszt néhány kopasz verőlegényt találni a Nemzeti Választási Irodához, de félek: a Magyar Tudomány SC-ben nem lesz ilyen sokoldalú a káderállomány. Tévedhetetlen jogérzéke miatt szóba jöhetne a Jogtudományi Intézet, de ha a Filológiai Társaság, a Geodéziai vagy az Enzimológiai Intézet vonzza jobban, ott is tárt karokkal fogadnák. 
Tudniillik ha mégis pályázni kell a támogatásért, akkor nincs hasznosabb, mint egy jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkező bennfentes. Ezt megtanultuk a közbeszerzéseknél. És nem lehet minden kutatóintézet olyan mázlista, hogy megszerezze magának a miniszterelnök vejét.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.02.17. 09:05

Maradunk rabszolgák

Kint a gyász, bent az ünnep; nagyjából ez a szimbolikus jelentése az Orbán-féle évértékelőnek. A külvilágot fekete lepellel választották el a NER haszonélvezőitől, de hogy biztosra menjenek, és ne kelljen a kormányfő udvartartásának egyetlen oda nem illő arcot sem látnia, még egy kordont is húztak a Várkert Bazár bejárta és a lepel közé - kétségkívül innovatív módon, autóbuszokból. De azért nem hagyták teljesen magára az utca népét; hangszórókon keresztül közvetítették a szónok beszédét, a vastapsot; hadd érezze mindenki, hogy odabent boldog, elégedett emberek veszik körbe a miniszterelnököt.
Pedig az emberek, idekint, többségükben valóban nem elégedettek. Sőt a fekete szín is indokolt; az a fajta lelkesedés, új utak keresése, a tömeg támogatása, amely az elmúlt év végét jellemezte, elillanni látszik. A gyászhangulat újra ráborulóban van a társadalom azon részére, amely elhitte: közel lehet a változás. Mert most azt kell tapasztalni, hogy nincs közel. Hiába díjazták sokan az ellenzéki pártok közeledését egymáshoz, hiába tűnt reménykeltőnek a sok-sok közös fellépés, az ellenállás – csakúgy, mint minden eddigi alkalommal – egyre csak lanyhult. A szakszervezetek kiállása hamisnak bizonyult, a civil társadalom korábban aktív része visszahúzódott, a pártok hívó szaváról meg ismételten kiderült, nem mozdítja meg az embereket. 
Orbán megint jól számolt: nincs egységes bázisa a szembenállásnak, a kormánybuktatás nem reális elképzelés, a rossz, esetenként gyászos hangulat nem képes erővé transzformálódni. A rabszolgatörvény teremtette egység nem vált átütővé, pedig sokáig hihettük, hogy ezt már nem fogják megemészteni az emberek. De lám, elég volt az évértékelő, hogy szinte kimossa a tudatunkból, mi ellen küzdöttünk - tegyük hozzá: eredménytelenül – közel két hónapja. A nyilvánosság alig-alig foglalkozik ezzel a törvénnyel, helyét átvette az orbáni tematika. Folyamatosan az általa előadott csomag van napirenden, és noha már kiderült, hogy egy teljesen kidolgozatlan programmal állt elő, még a bírálatok is óvatosak. 
Újra abba a helyzetbe jutottunk, hogy az ellenzéknek nincs mondanivalója, jóllehet a szemünk előtt veri szét a kormány a tudományt, az oktatást, az egészségügyet, löki még mélyebbre a sajtót. Sejtelemes mondatok hangzanak el a parlamenten belüli és kívüli ellenállásról, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mivel taszítják el a választókat a Fidesztől. Még a mozdulni képes, politikailag aktív emberek is visszasüppedtek a fotelbe, erősítve azt a képet, hogy az orbáni hatalommal szemben nincs mit tenni.
Pedig közeledik március 15-e, a szimbolikus térben a legforradalmibb ünnepünk, közeledik a még talán soha ilyen jelentőséggel nem bíró májusi európai parlamenti választás, és mégis: odalett az aktivitás. Nem látszik az az ügy, az a mondat, amely újra képes lenne mozgósítani, márpedig anélkül ennek a hatalomnak nyert ügye van. Csak éppen nekünk nincs nyert ügyünk. Élünk tovább ebben a hazug világban, búsulunk a gyászlepel előtt, és hallgatjuk a győztesek ünneplését.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.02.16. 09:27

A családok hete

Azt állította Orbán Viktor (évértékelő beszédében, amelyben új családtámogatási intézkedéseket jelentett be), hogy „egy ma született magyar gyermek úgy számolhat, hogy jó eséllyel meg fogja élni (sic!) a XXII. századot, mert a magyarok egyre tovább élnek, egyre hosszabb életben reménykedhetnek.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a várható átlagos élettartam négy-öt éve lényegében stagnál, a legutóbbi szám 75-77 év, vagyis egy ma született gyerek sajnos jó eséllyel nem éri meg a XXII. századot. De Orbán jó szándékán biztos nem múlik. Vagy ő nemcsak a jelen, hanem a jövő számait is ismeri.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (az MTI-nek, válaszul a svéd szociálisügyi miniszter Twitter-bejegyzésére, amely szerint riasztó, ami Magyarországon történik, a magyar politika a 30-as évektől bűzlik), hogy „Svédországban a migránsokra költik a pénzt, és nem a családokra.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a svéd családpolitikát kiemelkedően családbarátnak tartják világszerte. A szülők bármelyike például másfél évig fizetett szabadságon lehet, és ezalatt a fizetése 80 százalékára jogosult. A gyerek 16 éves koráig jár családi pótlék, amelynek összege mintegy 100 euró, és minden további gyerek után az összeg emelkedik. De figyelemre méltó apróság például az is, hogy Stockholmban a gyerekkocsival közlekedők ingyen használhatják a tömegközlekedést. Nyilván az annyira dédelgetett migránsok is.
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (az M1 kormánytévében), hogy a középiskolások külföldi nyelvtanulására elsősorban angol, német és francia nyelvterületen van igény, de vannak olyanok is, akik Pekingbe mennének, és remélhetőleg a környező országok is kedvelt célállomások lesznek.
Ezzel szemben a tény az, hogy a környező országok nem lehetnek célpontok, ugyanis a miniszterelnök bejelentése nem nyaralásra, hanem az idegen nyelvi oktatás korszerűsítésére vonatkozott, márpedig a magyar középiskolákban nem horvátot, románt, szlovákot, ukránt tanítanak, hanem elsősorban angolt és németet. Az oktatásért is felelős miniszternek azonban nem ártana egy fizetett téli tanulmányi kurzus kedvelt célállomásokon. A magyar iskolákban.
Azt állította Orbán Viktor (a Figyelő című kormányhetilapnak adott interjújában), hogy „azok közé tartozom, akik fontosnak tartják a NATO-t, de nem gondolom, hogy Magyarország biztonságát a NATO-ra lehet alapozni. Képesnek kell lennünk a támadások saját erőből való elhárítására is.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ez elvileg és gyakorlatilag is abszurdum. A környező országok ugyan nem akarnak minket megtámadni, de ettől függetlenül a szerb, a román vagy az ukrán hadsereg sokkal erősebb a magyarnál. Az egyetlen esetleges, mégis valódi veszélyt Oroszország jelentheti, azzal viszont még egy sokszorosára felturbózott magyar hadsereg sem lenne képes fölvenni a harcot. Csakis a NATO. Ha azonban a magyar miniszterelnök szerint a NATO-ra nem lehet bízni Magyarország biztonságát, akkor a másik lehetőség kizárólag Oroszország. Vagy a Varsói Szerződés…
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.02.16. 09:27