Simonka és Térsége

Az egyre sebesebb takarékszövetkezeti integráció következtében (és az ATM készülékek tömeges leszerelése miatt) a jövőben több mint kétezer kistelepülés marad alapvető pénzügyi szolgáltatás nélkül. Közismert, hogy 2020-ra - a Takarékcsoport keretében – egy nagy, univerzális bank fogja működtetni az egykori takarékszövetkezeti vagyont. Korábban már prognosztizáltam, hogy Magyarország új, várhatóan egyik legnagyobb bankja nem fogja szem előtt tartani a kisbefektetők és a falusi lakosság érdekeit. A veszteséges egységeket kíméletlenül bezárja, a helyi polgárok pénzét nyers üzleti logika alapján begyűjti/kezeli, és a felszabadult forrásokat majd kizárólag nyereséges üzletágakba fekteti. Az alakuló országos nagybank – nevezzük csak TankBanknak – simán maga alá gyűri (legázolja) a tradicionális szövetkezeti hitelintézeti rendszert.
Úgy tűnik, hogy a helyi önkormányzati vezetők és az érintett térségek országgyűlési képviselői csak most jöttek rá, hogy településeik az egyre erősödő központi akarat áldozataivá váltak. És persze most kapkodnak, panaszkodnak, siránkoznak, mert rádöbbentek, hogy felgyorsul az általuk vezetett/képviselt település gazdasági és szociális leépülése.
A helyi önkormányzati emberek, a közgyűlési elnökök és a magyar vidék – elsősorban kormánypárti – parlamenti képviselői fejüket lehajtva és ölbe tett kézzel szemlélték, illetve 2013-ban szolgai módon megszavazták, hogy az állam arcátlanul kisajátítsa a magántulajdonláson alapuló szövetkezeti vagyont, ezzel megszerezve az egész takarékszövetkezeti rendszer feletti irányítás jogát. Min vannak most meglepődve? Mire számítottak az erőszakos integráció eddigi tapasztalatai alapján? Miért lapítottak eddig? Már évekkel ezelőtt látható volt, hogy az új pénzügyi alakzat a takarékszövetkezeti struktúrát a saját érdekeinek megfelelően alakítja át, és csakis az üzleti megfontolások érvényesülhetnek. Veszteségfinanszírozás nincs, tehát a nem rentábilis egységekre rövid időn belül lakat kerül. Ez részben már meg is történt.
Elcsodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy Mezőkovácsházán ülésezett a Dél-Békési Kistérség Többcélú Társulása és az Orosházi Kistérség Többcélú Társulásának tanácsa, hogy megvitassák, mihez is kezdjenek a Békés Takarék Szövetkezet azon szándékával, miszerint február 18-án bezárja a kistelepülési fiókjait. A társulási tisztségviselők azon nyomban jól fel is háborodtak. Szem nem marad szárazon. 
A Békés Takarékszövetkezet honlapja szerint 67 kirendeltséget üzemeltet a 75 településes megyében. Ez hatalmas lefedettséget jelent, még akkor is, ha a megye egy-egy városában (22-t számoltam) több fiók is működik. Bátran kimondható, hogy a szövetkezet minden második faluban jelen van és szolgáltat (még). A megye déli szegmensében 32 település található (ebből 9 város). Várható, hogy csak ebben a térségben minimum 10-15 község lakosságát rekesztik ki a legalapvetőbb pénzügyi szolgáltatások igénybevételének lehetőségéből. A két „harcias” társulási tanács közös határozata „felkéri Simonka György országgyűlési képviselő urat, valamint a társulás elnökét, hogy járjon el az ügyben, a Békés Takarék Szövetkezet kirendeltségeinek vezetőivel kezdeményezzen párbeszédet a fiókok megtartása érdekében.”
Azért az elég vicces, hogy a helyiek közül bárki is komolyan gondolja, hogy kirendeltség vezetők határozhatnának egy szövetkezeti egység nyitva vagy zárva tartásáról. Továbbmegyek: a szövetkezet elnökének szava sem számít, mivel a döntéseket Budapesten a TankBank vezetősége hozza. A közpénzből felpumpált pénzintézet testületeiben a hatalom emberei ülnek, akik kormányzati stratégia mentén hajtják végre a parancsokat. Békés megyében is, országos szinten is.
Én úgy tudom, hogy Simonka György lobbiereje az utóbbi időben valamelyest csökkent. Tavaly októberben a Legfőbb Ügyészség – elsősorban költségvetési csalás gyanúja miatt - kezdeményezte a képviselő mentelmi jogának felfüggesztését, amit aztán az Országgyűlés el is fogadott. Simonka – vélem én – már nem befolyásos politikus. (Amennyiben tévedek, akkor nagyobb a baj, mint hinnénk.) Ugyan nem száműzték a „családból”, de magára hagyták. Odahaza – Békés megyében - kistérségi szinten talán ideig-óráig még megpróbálhatja eljátszani a fontos ember szerepét, de érdemi kérdésekben már nincs és nem is lehet szava.
„Nem értünk egyet a dél-békési településeken egyeztetés nélkül történő tak.szöv fiókok megszüntetésével! Egyetértünk viszont a településeken élők felháborodásával, és támogatunk minden olyan kezdeményezést, amely arra irányul, hogy a településeinken a kirendeltségek megmaradjanak. Ez a véleménye a dél-békési polgármestereknek, valamint nekem is, amit harminc település vezetője egyhangúlag fogadott el közös határozatban.” (Simonka György)
Nem vagyok egy nótás kedvű fazon, most mégis eldúdolom a közismert dalszöveget, amely akár a rogyadozó takarékszövetkezeti rendszer (és Simonka úr) himnusza is lehet: „Késő minden, kisöreg! Eső után köpönyeg!”
Szerző
Dr. Dávid Ferenc
Frissítve: 2019.02.18. 09:28

Jelentsenezbármitis-emberek

Amikor Orbán Viktor közel két évvel ezelőtt átadta a szegedi Lézerkutató Központ épületegyüttesét, és beszédében egy olyan részhez ért, ahol nem tudott megkerülni egy szakmai kifejezést, gyorsan hozzátette, „jelentsen ez bármit is…”, halvány mosollyal elismerve, mintegy demonstrálva, hogy nem érti, miről van szó. Természetesen nem várható el egy miniszterelnöktől, hogy járatos legyen a lézerfizikában, de van annak egy félreérthető üzenete, ha ezt ily módon kifejezésre is juttatja.
Mindez nem lenne érdekes, ha a dolgok nem eszkalálódtak volna a mai helyzetig, amikor az ember leírva látja, hogy Magyarországnak mint kis országnak tulajdonképpen nem is kell alapkutatatás, ezt csinálják inkább gazdagabb nemzetek, mi pedig koncentráljunk az alkalmazott kutatásokra. Emiatt van óriási veszélyben a Magyar Tudományos Akadémia. 
Lovász László elnök és mások is kifejtették már, hogy alapkutatások nélkül nem lehet alkalmazott kutatásokat folytatni. Ha mi csak a mások által letett fundamentumokra építünk, az tökéletesen kiszolgáltatott helyzetet teremt. Kell lenniük az országban olyanoknak, akik a tudomány egy meghatározott részterületén elmélyült tudással rendelkeznek. Legalább néhány területen ki kell alakítanunk a hozzájárulásunkat a világban halmozódó tudás érdemi növeléséhez. Akkor fogunk „számítani” a világban. És az ilyen tudósok közt biztosan lesznek olyanok, akik egész életükben látszólag semmi nagyot nem alkottak, de nélkülük bármilyen új technológiát olyan áron adnának el nekünk a fejlett államok/cégek, amilyen áron nem szégyellik. Ki kell tudnunk állítani legalább egy tanácsadót egy adott új termék/technológia megvásárlásakor, aki nem csak annyit képes mondani, hogy jelentsen ez bármit is.
Jelenleg az MTA-val kapcsolatban 28 milliárd forintról megy az elsődleges vita. Úgy gondolom, hogy ennek a pénznek a többszörösét kellene hagyni az alapkutatásra, és azon felül kellene egy jelentős összeget valóban célzott kutatásokra megpályáztatni. Különösen, ha a sport TAO-ra egyik napról a másikra hirtelen lehet találni 75 milliárd forintnyi többletforrást.
Magyarországnak nincsenek ásványkincsei, energiahordozó készletei. A mezőgazdaság mellett a fő piacképes termékünk a munkaerőnk. Márpedig a minél magasabban képzett munkaerő termeli a nagyobb profitot - tehát a kiművelt emberfők sokasága… Hogy nem lehet ezt ma megérteni? Nem szabad megspórolni a beruházást a tudásba, mert ha ebben az országban meghal az alapkutatás, ha már nem maradnak mások, csak az afféle jelentsenezbármitis-emberek, akkor az maga lesz a nemzethalál.
Jelentsen ez bármit is….
Szerző
Homonnay Zoltán egyetemi tanár
Frissítve: 2019.02.18. 10:03

Ahogy a felnőttek

A hatvanas években a szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték. Szomorú voltam, amiért el kellett válnom a házbéli fiúktól, ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel. Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat. Valósággal megrészegedtem a élményektől, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam. Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.
Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot. Semmin sem csodálkoztam. Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, s a különös állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban. A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta a közeli állatkertből megszökött majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki. Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján. Szerettem a házunkat, az iskolát, lassan, ahogy tanultam angolul, közel kerültem osztálytársaimhoz. Gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk. 
Anna Schaappal, a szőke holland lánnyal egy indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg. Apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Már tizennégy éves voltam, nagyfiú, úgy is viselkedtem. Naponta találkoztunk kora délután, sötétedésre otthon kellett lennie, apukája a kapuban várta. Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül a Lodhi Parkban, kóboroltunk a piaci könyvárusoknál, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást. Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk. Aztán egyszer csak elutaztak, apukát Indonéziába irányították.
Még utoljára elmentünk a mogul síremlékhez. Mintha egyszerre öregedtem volna meg, úgy búcsúztam Anna Schaaptól. De ez a csók, ez jól sikerült, igazi felnőttesre. Elégedett voltam vele. Másnap reggel a sarokról néztem, ahogy beszállnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtérre. Anna Schaap nagyon szép volt, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő. 
Egyedül éreztem magam, nem lehetett megvigasztalni. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amit korábban nem használtunk. Délutánonként bezártam magam, és anyámék semmivel sem tudtak kicsalogatni. Egy ideig még írtunk egymásnak, aztán ahogy lenni szokott, a levelek ritkultak, végül elmaradtak. 
Harminc évvel később, londoni szolgálatom idején egyszercsak megjelent az új holland nagykövet. Szinte semmit sem változott. 
Néhány héttel később összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam telefonon. Délután sétáltunk egyet a Hyde Parkban. Leültünk az egyik padra, és lett egy csók. Igazi, felnőttes. Persze csak az emlékek kedvéért.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.02.18. 09:27