Dongóország

Magyarország továbbra sem alacsony államadósságát kedvezőbb osztályba sorolta a Standard & Poor's (S&P) hitelminősítő. Másfél évet kellett várnia a kormánynak arra, hogy Paolo Coelhóval együtt elmondhassa magáról: "Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik." 
Az S&P belátta, hiába készíti el - kritikus megjegyzésekben is bővelkedő - jelentéseit Magyarországról, ha a külföldi befektetők ezzel mit sem törődnek. A hitelminősítők valószínűtlennek tartják, hogy az általuk is megérdemeltnek tartott gazdasági szankciókat Brüsszel 2020 előtt érvényesítse Magyarország ellen. Talán még azután sem kerül sor rájuk. Az Európai Unió hiába emeli fel intő szavát a Magyarországon kormányzati segédlettel megvalósuló korrupció vagy a jogállamiság mindennapos sárba tiprása ellen, a szankciókat legfeljebb kilátásba helyezik, a jelenlegi gazdasági ciklusban érdemi változás nem várható.
Így a korábban a magyar kormányzati tényezők által is - egyébként méltatlanul - bírált S&P is belenyugodott abba, hogy hazánk egy "dongóország". A hasonlat Orbán Viktor mára szinte elfelejtett kijelentéséhez köthető, amely még abból az időszakból származik, amikor benne ragadtunk a befektetésre nem ajánlott, "bóvli" kategóriában: „A tudósok szerint a dongó nem lehet képes repülni a súlya, mérete, szárnyai nagysága miatt, és mégis tud.”
Az S&P nem vizsgálja, hogy milyen áron tartható fenn már hatodik éve az államháztartás moderált hiánya. Számukra az a meghatározó, hogy egy általuk vizsgált ország hitelképessége hosszú távon fenntartható-e vagy sem. Az elmúlt közel háromnegyed évszázadban kormányok jöttek-mentek, a tulajdonosi struktúrák változtak, de Magyarország rendre teljesítette tartozásainak visszafizetési kötelezettségeit. A hitelminősítőket ez kielégíti, s ha veszélyeket látnak,  legfeljebb visszavesznek a pozitív kilátásokból. Véleményük pedig egyre visszhangtalanabbul vész el a többi hír között.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.18. 09:26

Mit érdemel?

Meglepetést ígért a parlament ma kezdődő szakaszára a Párbeszéd szóvivője. Tordai Bence szerint nem lesz unalmas az ülés. Ő az a képviselő, akiről – név nélkül – a miniszterelnök is megemlékezett évértékelőjében, mondván: „arcunkba nyomták a kamerákat”. Orbán Viktor fizikai erőszakot és randalírozást emlegetett decemberről, a házelnök pedig nem habozott pénzbüntetést kiszabni a „sorozatos házszabály-sértések” miatt az ellenzéki képviselőkre.
Mindez persze csak a felszín. Sokkal lényegesebb, mennyire komolyak a hosszúra nyúlt, de politikai eseményekben nem szűkölködő téli szünetben elhangzott nyilatkozatok. Amit Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke mondott, hogy az Országgyűlésben mától új korszak indul az ellenzéki együttműködésben. Vagy az LMP társelnöke, Keresztes László Lóránt, aki úgy vélte, megváltozott a parlamenti politizálás feltételrendszere, és már nem Kövér László szava dönti el, mi történik az Országház falain belül. Miközben a házelnök – immár nem először – azt fejtegette, Magyarország jobb ellenzéket érdemelne. És példának állította saját magukat 2010 előttről, amikor testületileg kivonultak, ha a „nemzetáruló, gonosztevő” miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) szót kapott.
Azt azonban a mostani hatalom nem emlegeti, hogy az utóbbi több mint nyolc évben miattuk süllyedt sosem látott mélységbe a parlament munkája és tekintélye. Erőfölényük birtokában ők silányították gombnyomogató birkák gyülekezetévé az Országgyűlést. Ahol az ellenzéknek nem lehet szava, legfeljebb „randalírozhat”. Nagy kérdés, a most kezdődő – és az európai parlamenti választás miatt rövidebb, áprilisig tartó – ülésszak mire lesz elég. Hogy vajon az ellenzéki fogadkozások, vagy a demokráciát megcsúfoló hatalmi játszmák bizonyulnak erősebbnek. Mert Magyarország kétségkívül jobbat érdemelne. De nem csak az ellenzékből.
Frissítve: 2019.02.18. 09:33

Zavaros vizek

A brit Nigel Farage (ex-UKIP), a Brexit egyik atyja a múlt héten azt mondta a Válasznak: Orbán Európa jövőjét testesíti meg, Európában ugyanis a nemzetállamok és a nemzeti érdekek kerülnek a középpontba.
Farage-nak láthatóan fogalma sincs, mi várhat a szigetországra: de "legalább az EU-tól megszabadulva azzal köt szövetséget, akivel akar, s a globális Nagy-Britannia visszakapja rangját a világpolitikában". A Brexitet megsínyli az Unió is (csak Németországban százezer munkahely megszűnésével számolnak), de hogy a brit gazdaság és politikai rendszer végzetes csapást szenved, az biztos. Mert az „európai birodalom” egymásra épülő, egymástól függő gazdasági-szellemi egységéből nincs kiszállás.
Ami pedig a globális brit és a regionális magyar álmokat illeti, a hét végén a bajor fővárosban tárgyaló biztonsági konferencia részvevői keserűen állapíthatták meg: egy kiszámíthatatlan amerikai elnök, egy kicsipkézett kínai politika és egy magabiztos geopolitikus orosz elnök árnyékában tiszta életveszély lett a világ, amelyben azt látni lehet, hogy mi ér véget – a liberális világrend inog -, de azt nem látni, hogy mi következik. Ebben a bizonytalanságban nemzetállami megosztottsággal nem lehet nekimenni a XXI. század globális kihívásainak.
Akadnak józanok, mint Angela Merkel német kancellár, aki Münchenben hangot adott annak: Európa súlyos nehézségei közé tartoznak a gazdasági hiányosságok, a veszély, hogy a többoldalú megállapodások helyett megjelenhet a "mindenki mindenki ellen" elve. "Közösen kell védekeznünk, és még nem vagyunk eléggé képesek erre" - mondta. Szavait kiegészítette a külügyminisztere, Heiko Maas, aki szerint "az EU tagállamai csak akkor őrizhetik meg nemzeti szintű külpolitikai, geopolitikai cselekvőképességüket, ha közösen lépnek fel. Ennek hiányában az a veszély fenyeget, hogy az EU felőrlődik. A jövő nagy kérdése, hogy az EU a világpolitika tárgya vagy alanya, a folyamatok alakítója vagy elszenvedője lesz-e." 
Nem lehet nem észrevenni a szakadékot az Unió mélyebb integrációját sürgető Merkel-Maas kettős és Manfred Weber között. Az Európai Néppárt frakcióvezetője Münchenben arra, miként tervezi megőrizni az uniós értékeket, ha a Néppárt csúcsjelöltjeként ő lesz az Európai Bizottság elnöke, miközben Orbán Viktor és a Fidesz még a pártcsalád tagja, annyit válaszolt: „David Cameron kivezette a konzervatívokat a Néppártból, és meg is kaptuk érte a Brexitet. Az én legnagyobb félelmem, hogy ha most megosztjuk Európát, a végén megosztjuk az Uniót is”.
Weber és a Néppárt vak. Cameron (Farage) és Orbán között csak annyi a hasonlóság, hogy Orbán - kis-birodalomként - az autoriter magyar nemzetállami szuverenitás kelet-közép-európai vezető szerepéről álmodik, s a zavaros geopolitikai vizekben kotorászva éppen a jobboldal májusi európai hatalomátvételétől reméli azt, amitől Weber az Uniót félti. A tét merkeli: a május utáni Európában egymás ellen fordulnak-e nemzetállamok - amit a térség fegyverkezése, a NATO gyengítése megelőlegez –, vagy hidat próbálnak ácsolni a zavaros vizek felett.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.02.18. 09:25