Magyar Tudományos Akadémia;Széchenyi István;Eötvös József;Kodály Zoltán;

2019-02-24 11:00:00

MTA: kezdetektől a politika szorításában

„Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá... Nem azért teszem ezt, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.”

Mostanság sokat idézik ezt a felszólalást. Legalábbis annak egy változatát: Széchenyi István 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén tett bejelentése több leiratban maradt fenn. Ezek az ülések nem számítottak hivatalosnak, ezért jegyzőkönyv sem készült, így a magyar tudomány sorsát lassan két évszázada meghatározó eseményéről csupán naplóbejegyzések tudósítanak. Ezek tanulsága szerint ugyan Széchenyinek „nem állt szándékában másokat hasonló tettre tüzelni”, a felajánláshoz azonnal lelkesen csatlakozott Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György, akik szintén nagy összegeket ajánlottak fel, sokan pedig kisebb adományokkal járultak hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.

Már a XVIII. század végén igény mutatkozott a tudomány és az irodalom magyar nyelvű művelőit összefogó szervezet megalapítására. Bessenyei György például 1781-ben írott Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkájában indítványozta egy tudományos társulat létrehozását. Széchenyiéket végül Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzék vezéralakjának indulatos szónoklata ösztönözte cselekvésre, aki kikelt az anyanyelv és a nemzeti kultúra iránt közönyös mágnások ellen.

Mit adott a legnagyobb?

 Széchenyivel szemben rendre fel-felbukkant a vád, hogy végül nem teljesítette felajánlását, és nem adta át a 60 ezer forintos adományt. E félreértésekre vagy épp szándékos félremagyarázásokra Fónagy Zoltán történész reagált az mta.hu-n. A „legnagyobb magyar” mítoszának lerombolására irányuló kísérletek egy tévedésen alapulnak. Valójában Széchenyi soha nem ígérte, hogy készpénzben letesz 60 ezer forintot, azt vállalta - örököseit is kötelezve -, hogy ennek az összegnek mint alapítványi tőkének a kamatait évente be fogja fizetni a Tudós Társaság pénztárába. A négy nagy adakozó által végül 1826. március 19-én szignált alapítólevélben arra is garanciát vállalt, hogy a rendszeres fizetés biztosítékául a birtokaira mai kifejezéssel élve jelzálogot jegyeztet be.

A különböző felajánlásokból néhány hónap alatt összesen 251 ezer forint gyűlt össze, így Széchenyi maga állta az alaptőke közel negyedét. A nagyobb adakozók hozzá hasonlóan inkább tőkét ajánlottak, de kisebb összegek készpénzben is érkeztek. Fónagy szerint a korabeli hazai pénzviszonyok ismeretében ebben semmi meglepő nincs, a kedvezményezettek számára is egyértelmű volt, hogy a hosszú távú működést az garantálja, ha csak a (viszonylag stabil, 6 százalékos felső határral) kamatokat használják, a tőkéhez nem nyúlnak. Széchenyi, majd örökösei minden évben 3600 forintot fizettek, ami nem volt jelentéktelen összeg. Fónagy szerint a szervezet első 27 rendes tagja közül 12-en kaptak fizetést, a Pest-Budán élők évi 500, a vidékiek 300 forintot, vagyis a „bérköltségek” több mint felét egyedül Széchenyi állta. Az alapítás után csaknem 70 évvel úgy döntött Széchenyi Béla, az alapító elsőszülött fia, hogy egy összegben (bankhitelből) befizeti az apja által felajánlott tőkét. A hitelt haláláig, 1918-ig törlesztette.

A Magyar Tudós Társaság végül 1827. november 30-án kezdte meg a munkáját, a 27 tagból álló választmány ekkor még csak a működési keretek és az alapszabály kidolgozásával foglalkozott. 1830-ban Pozsonyban tartották az első igazgatói ülést, ekkor nevezték ki az első tagokat és tisztségviselőket. Az első elnök Teleki József lett (családja 30 ezer kötetes gyűjteménye alapozta meg az Akadémia könyvtárát), Széchenyit másodelnöknek választották, de komoly szerep jutott a titkárnak is – ezt az akkor még titoknoknak nevezett pozíciót Döbrentei Gábor költő után Toldy Ferenc és Arany János is betöltötte. Az alapító tagok között volt Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Sándor is. A társaság hat osztállyal kezdett el működni (nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvény- és természettudományi), a cél ekkor még elsősorban a magyar nyelv művelése volt. 1840-ben változtatták a Magyar Tudós Társaság nevet Magyar Tudományos Akadémiára.

Az intézmény fénykora

Az Akadémiát először az 1840-es években érte az a vád, hogy tagjai „politizálnak”, a liberális reformerek szövetségesei. A forradalom leverése utáni időszakban ezért autonómiáját jelentősen csorbították, de a szoros felügyelet ellenére a kiegyezésig anyagilag megerősödött, s egyre nagyobb hangsúly jutott az alkalmazott- és természettudományokra és a külföldi tudományos eredmények meghonosítására. Ekkor épült fel a Duna-parti székház, amely a mai napig otthont ad az Akadémia vezetésének. 1858-ban Sina Simon 80 ezer forintos adományt tett az MTA székházának megépítésére, amelyhez sokan csatlakoztak. Ennek hatására országos mozgalom indult, hogy méltó épülete legyen az MTA-nak, a pénz 1860-ra gyűlt össze. 1865 decemberében adták át a neoreneszánsz stílusú palotát, amelyet Ybl Miklós és Szkalnitzky Antal épített Friedrich August Stüler német építész tervei alapján.

A kiegyezés után egy jóval nyugodtabb és szabadabb korszakot élt az Akadémia, mivel 1867-ben történetében először állami támogatást kapott, s az autonómiáját is visszanyerte. A korábbi hat helyett három - nyelv- és széptudományi; történeti, bölcseleti és társadalomtudományi, valamint matematikai és természettudományi osztályba sorolták a tudósokat és ekkortól az igazgatótanács felét az akadémikusok maguk közül választották ki. A dualizmus évtizedeiben az MTA gyakorlati jelentősége némileg csökkent, mivel a jelentős tudományos eredmények elsősorban az egyetemi intézetekben születtek, az alkalmazott kutatások pedig az állam által alapított intézményekben zajlottak, de a szervezet rangja nem csorbult. Ekkoriban az MTA elnökei – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert – miniszteri posztot is vállaltak.

A békés időszaknak a Tanácsköztársaság vetett véget, amely egy 1919. április 14-ei rendeletben egyszerűen felfüggesztette az Akadémia működését. Pontosabban: felfüggesztette volna, de ez végül a proletárdiktatúra bukása miatt nem történt meg.

A világháború utáni infláció az MTA anyagi helyzetét is erősen megtépázta, a túlélés szinte csak a rendszeres állami segélyeket nyújtó Klebelsberg Kunónak volt köszönhető, az anyagi stabilitás csak nehezen állt helyre, nem függetlenül egy újabb nagylelkű mecénástól; gróf Vigyázó Ferenc teljes vagyonát az Akadémiára hagyta 1928-ban. A két világháború között éleződött ki a már hosszú évtizedek óta görgetett konfliktus a természettudományok művelői és a XIX. századi tudományos struktúrához mereven ragaszkodó szervezet között, amely továbbra sem ismerte el az „új területek” jelentőségét. A világszerte „felfutóban lévő” kémiára, biológiára, orvos- és műszaki tudományra alig jutott forrás.

Szovjet „megmentők”

A II. világháború után az MTA anyagi helyzete ismét válságossá vált, gyakorlatilag a megszűnés szélére került. Közben az intézmény reformját sürgetők, Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán fizikus vezetésével 1945 nyarán megalapították a Természettudományi Akadémiát, mert már nem bíztak abban, hogy az MTA égisze alatt elismertséghez vagy több anyagi forráshoz juthatnak a „reáltudományok”. A heves vita során (ekkoriban reformbizottság is működött az MTA-n, amely a megújulás lehetőségeit mérlegelte) Szent-Györgyi úgy érvelt, a megmerevedett magyar tudományos élet élén az Akadémiával képtelen ellátni a funkcióját, márpedig társadalmat építeni vagy újjáépíteni enélkül nem lehet. A konfliktus végül 1946-ban simult el – ekkor a Természettudományi Akadémia 20, korábban nem akadémikus tagját beválasztották az MTA-ba, és az „ellenszervezet” meg is szűnt. Az 1946. július 24-én elnökké választott Kodály Zoltán mellé Szent-Györgyi került másodelnökként, és ekkortól az MTA négy osztállyal működött tovább, amelyből kettő a természettudományokat tömörítette.

Mire a belső viták elcsitultak volna, az MTA ismét a politika célkeresztjébe került, a Kommunista Párt (MKP, majd az MDP) folyamatosan támadta az intézményt, amely például Lukács György szerint a reakció fellegvára volt. Mivel az Akadémia vezetése nem tört meg, a finanszírozás drasztikus csökkentésével fenyegették meg őket. 1947 tavaszán az ÁVO és egy szovjet katonai különítmény tagjai bevetették magukat az MTA könyvtárába, hogy eltávolítsák a „fasiszta, szovjetellenes, soviniszta, antidemokratikus és antiszemita irodalmat” – derült ki a Narancs tavalyi cikkéből. Az akció 4000 kötet bezúzásával zárult. Nem sokkal később a megszűnés lehetősége is felvetődött, egy 1948-as párthatározat alapján Gerő Ernő vezetésével létrehozták a Magyar Tudományos Tanácsot (MTT), ami egyfajta szakminisztériumként működött. Célja az MTA elsorvasztása, a tudományos kutatások irányítása és a szovjet programokba való bekapcsolódás volt.

Az MTA-t végül a szovjetek "mentették meg"; Moszkvában közölték Gerővel, hogy az MTA marad, de „meg kell tisztítani”. Az MTA-t és az MTT-t összevonták, az osztályok számát pedig úgy növelték meg, hogy a természettudományok kerültek többségbe, az írókat, művészeket tömörítő széptudományi alosztályt pedig megszüntették. Az 1949-es átalakítást kísérő politikai tisztogatásnak az akadémikusok mintegy fele áldozatul, sokan – köztük Szent-Györgyi és Bay – külföldre távoztak.

A méltatlanul, politikai okokból kizárt tagokat 1989-ben rehabilitálták, s 1992-ben az akkori elnök, Kosáry Domokos bábáskodása mellett társult, de önálló intézményként megalakult a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát. Az MTA ma az 1994-es törvény alapján „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület”-ként működik.