MTA: kezdetektől a politika szorításában

Publikálás dátuma
2019.02.24. 11:00
Máig nem tisztázott, miért ajánlotta fel birtokai jövedelmét Széchenyi István
Fotó: Wikipédia
„Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá... Nem azért teszem ezt, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.”
Mostanság sokat idézik ezt a felszólalást. Legalábbis annak egy változatát: Széchenyi István 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén tett bejelentése több leiratban maradt fenn. Ezek az ülések nem számítottak hivatalosnak, ezért jegyzőkönyv sem készült, így a magyar tudomány sorsát lassan két évszázada meghatározó eseményéről csupán naplóbejegyzések tudósítanak. Ezek tanulsága szerint ugyan Széchenyinek „nem állt szándékában másokat hasonló tettre tüzelni”, a felajánláshoz azonnal lelkesen csatlakozott Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György, akik szintén nagy összegeket ajánlottak fel, sokan pedig kisebb adományokkal járultak hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.
Már a XVIII. század végén igény mutatkozott a tudomány és az irodalom magyar nyelvű művelőit összefogó szervezet megalapítására. Bessenyei György például 1781-ben írott Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkájában indítványozta egy tudományos társulat létrehozását. Széchenyiéket végül Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzék vezéralakjának indulatos szónoklata ösztönözte cselekvésre, aki kikelt az anyanyelv és a nemzeti kultúra iránt közönyös mágnások ellen.

Mit adott a legnagyobb?

 Széchenyivel szemben rendre fel-felbukkant a vád, hogy végül nem teljesítette felajánlását, és nem adta át a 60 ezer forintos adományt. E félreértésekre vagy épp szándékos félremagyarázásokra Fónagy Zoltán történész reagált az mta.hu-n. A „legnagyobb magyar” mítoszának lerombolására irányuló kísérletek egy tévedésen alapulnak. Valójában Széchenyi soha nem ígérte, hogy készpénzben letesz 60 ezer forintot, azt vállalta - örököseit is kötelezve -, hogy ennek az összegnek mint alapítványi tőkének a kamatait évente be fogja fizetni a Tudós Társaság pénztárába. A négy nagy adakozó által végül 1826. március 19-én szignált alapítólevélben arra is garanciát vállalt, hogy a rendszeres fizetés biztosítékául a birtokaira mai kifejezéssel élve jelzálogot jegyeztet be.
A különböző felajánlásokból néhány hónap alatt összesen 251 ezer forint gyűlt össze, így Széchenyi maga állta az alaptőke közel negyedét. A nagyobb adakozók hozzá hasonlóan inkább tőkét ajánlottak, de kisebb összegek készpénzben is érkeztek. Fónagy szerint a korabeli hazai pénzviszonyok ismeretében ebben semmi meglepő nincs, a kedvezményezettek számára is egyértelmű volt, hogy a hosszú távú működést az garantálja, ha csak a (viszonylag stabil, 6 százalékos felső határral) kamatokat használják, a tőkéhez nem nyúlnak. Széchenyi, majd örökösei minden évben 3600 forintot fizettek, ami nem volt jelentéktelen összeg. Fónagy szerint a szervezet első 27 rendes tagja közül 12-en kaptak fizetést, a Pest-Budán élők évi 500, a vidékiek 300 forintot, vagyis a „bérköltségek” több mint felét egyedül Széchenyi állta. Az alapítás után csaknem 70 évvel úgy döntött Széchenyi Béla, az alapító elsőszülött fia, hogy egy összegben (bankhitelből) befizeti az apja által felajánlott tőkét. A hitelt haláláig, 1918-ig törlesztette.
A Magyar Tudós Társaság végül 1827. november 30-án kezdte meg a munkáját, a 27 tagból álló választmány ekkor még csak a működési keretek és az alapszabály kidolgozásával foglalkozott. 1830-ban Pozsonyban tartották az első igazgatói ülést, ekkor nevezték ki az első tagokat és tisztségviselőket. Az első elnök Teleki József lett (családja 30 ezer kötetes gyűjteménye alapozta meg az Akadémia könyvtárát), Széchenyit másodelnöknek választották, de komoly szerep jutott a titkárnak is – ezt az akkor még titoknoknak nevezett pozíciót Döbrentei Gábor költő után Toldy Ferenc és Arany János is betöltötte. Az alapító tagok között volt Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Sándor is. A társaság hat osztállyal kezdett el működni (nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvény- és természettudományi), a cél ekkor még elsősorban a magyar nyelv művelése volt. 1840-ben változtatták a Magyar Tudós Társaság nevet Magyar Tudományos Akadémiára.

Az intézmény fénykora

Az Akadémiát először az 1840-es években érte az a vád, hogy tagjai „politizálnak”, a liberális reformerek szövetségesei. A forradalom leverése utáni időszakban ezért autonómiáját jelentősen csorbították, de a szoros felügyelet ellenére a kiegyezésig anyagilag megerősödött, s egyre nagyobb hangsúly jutott az alkalmazott- és természettudományokra és a külföldi tudományos eredmények meghonosítására. Ekkor épült fel a Duna-parti székház, amely a mai napig otthont ad az Akadémia vezetésének. 1858-ban Sina Simon 80 ezer forintos adományt tett az MTA székházának megépítésére, amelyhez sokan csatlakoztak. Ennek hatására országos mozgalom indult, hogy méltó épülete legyen az MTA-nak, a pénz 1860-ra gyűlt össze. 1865 decemberében adták át a neoreneszánsz stílusú palotát, amelyet Ybl Miklós és Szkalnitzky Antal épített Friedrich August Stüler német építész tervei alapján.
A kiegyezés után egy jóval nyugodtabb és szabadabb korszakot élt az Akadémia, mivel 1867-ben történetében először állami támogatást kapott, s az autonómiáját is visszanyerte. A korábbi hat helyett három - nyelv- és széptudományi; történeti, bölcseleti és társadalomtudományi, valamint matematikai és természettudományi osztályba sorolták a tudósokat és ekkortól az igazgatótanács felét az akadémikusok maguk közül választották ki. A dualizmus évtizedeiben az MTA gyakorlati jelentősége némileg csökkent, mivel a jelentős tudományos eredmények elsősorban az egyetemi intézetekben születtek, az alkalmazott kutatások pedig az állam által alapított intézményekben zajlottak, de a szervezet rangja nem csorbult. Ekkoriban az MTA elnökei – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert – miniszteri posztot is vállaltak.
A békés időszaknak a Tanácsköztársaság vetett véget, amely egy 1919. április 14-ei rendeletben egyszerűen felfüggesztette az Akadémia működését. Pontosabban: felfüggesztette volna, de ez végül a proletárdiktatúra bukása miatt nem történt meg.
A világháború utáni infláció az MTA anyagi helyzetét is erősen megtépázta, a túlélés szinte csak a rendszeres állami segélyeket nyújtó Klebelsberg Kunónak volt köszönhető, az anyagi stabilitás csak nehezen állt helyre, nem függetlenül egy újabb nagylelkű mecénástól; gróf Vigyázó Ferenc teljes vagyonát az Akadémiára hagyta 1928-ban. A két világháború között éleződött ki a már hosszú évtizedek óta görgetett konfliktus a természettudományok művelői és a XIX. századi tudományos struktúrához mereven ragaszkodó szervezet között, amely továbbra sem ismerte el az „új területek” jelentőségét. A világszerte „felfutóban lévő” kémiára, biológiára, orvos- és műszaki tudományra alig jutott forrás.

Szovjet „megmentők”

A II. világháború után az MTA anyagi helyzete ismét válságossá vált, gyakorlatilag a megszűnés szélére került. Közben az intézmény reformját sürgetők, Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán fizikus vezetésével 1945 nyarán megalapították a Természettudományi Akadémiát, mert már nem bíztak abban, hogy az MTA égisze alatt elismertséghez vagy több anyagi forráshoz juthatnak a „reáltudományok”. A heves vita során (ekkoriban reformbizottság is működött az MTA-n, amely a megújulás lehetőségeit mérlegelte) Szent-Györgyi úgy érvelt, a megmerevedett magyar tudományos élet élén az Akadémiával képtelen ellátni a funkcióját, márpedig társadalmat építeni vagy újjáépíteni enélkül nem lehet. A konfliktus végül 1946-ban simult el – ekkor a Természettudományi Akadémia 20, korábban nem akadémikus tagját beválasztották az MTA-ba, és az „ellenszervezet” meg is szűnt. Az 1946. július 24-én elnökké választott Kodály Zoltán mellé Szent-Györgyi került másodelnökként, és ekkortól az MTA négy osztállyal működött tovább, amelyből kettő a természettudományokat tömörítette.
Mire a belső viták elcsitultak volna, az MTA ismét a politika célkeresztjébe került, a Kommunista Párt (MKP, majd az MDP) folyamatosan támadta az intézményt, amely például Lukács György szerint a reakció fellegvára volt. Mivel az Akadémia vezetése nem tört meg, a finanszírozás drasztikus csökkentésével fenyegették meg őket. 1947 tavaszán az ÁVO és egy szovjet katonai különítmény tagjai bevetették magukat az MTA könyvtárába, hogy eltávolítsák a „fasiszta, szovjetellenes, soviniszta, antidemokratikus és antiszemita irodalmat” – derült ki a Narancs tavalyi cikkéből. Az akció 4000 kötet bezúzásával zárult. Nem sokkal később a megszűnés lehetősége is felvetődött, egy 1948-as párthatározat alapján Gerő Ernő vezetésével létrehozták a Magyar Tudományos Tanácsot (MTT), ami egyfajta szakminisztériumként működött. Célja az MTA elsorvasztása, a tudományos kutatások irányítása és a szovjet programokba való bekapcsolódás volt.
Az MTA-t végül a szovjetek "mentették meg"; Moszkvában közölték Gerővel, hogy az MTA marad, de „meg kell tisztítani”. Az MTA-t és az MTT-t összevonták, az osztályok számát pedig úgy növelték meg, hogy a természettudományok kerültek többségbe, az írókat, művészeket tömörítő széptudományi alosztályt pedig megszüntették. Az 1949-es átalakítást kísérő politikai tisztogatásnak az akadémikusok mintegy fele áldozatul, sokan – köztük Szent-Györgyi és Bay – külföldre távoztak.
A méltatlanul, politikai okokból kizárt tagokat 1989-ben rehabilitálták, s 1992-ben az akkori elnök, Kosáry Domokos bábáskodása mellett társult, de önálló intézményként megalakult a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát. Az MTA ma az 1994-es törvény alapján „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület”-ként működik.

Imponálni akart?

Széchenyit 1825-ös felajánlása megtételében szerelme, Crescence - akkor gróf Zichy Károly felesége - előtti imponálás szándéka is szerepet játszott. 1849-es naplóbejegyzésében azt írta: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle."

Szerző
Frissítve: 2019.02.24. 11:01

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23. 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: Philip Bird / LRPS CPAGB
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23. 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.