Nem finnyáskodom

Általános iskolában magyart tanító barátom mesélte, hogy amikor a Szózatnak ahhoz a soraihoz értek, hogy „jőni fog a nagyszerű halál”, a gyerekek lefagytak. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy van egy sír, ahol a nemzet elsüllyed, és a gödröt mindenféle síró népek veszik körül. Nem is értették, miként halhat meg egy nemzet. Milyen sírt lehet ásni ilyen sok embernek? Voltak, akik szinte látták, ahogyan a sírásók – mint egy koporsót - a nemzetet a szó szoros értelmében leengedik a mélybe. Az egyik kislány el is pityeregte magát.

Innen nézve tényleg ijesztő, ahogyan a kormány a vészharangokat kongatja, de felnőtt fejjel megértem, hogy szaporodásra igyekszik bírni a szülőképes korosztályokat. Egyáltalán nem új keletű a nemzet elfogyásának víziója, erről manapság sokat hallanak még a kisiskolások is. Kétségtelen tény, hogy évről évre kevesebb magyar születik, mint ahányan meghalnak, a még nem is olyan régen tíz és fél milliós nemzet már alig több, mint kilenc millió 700 ezret számlál.

Nem az én dolgom, hogy kioktassam a kormányt arról, hogy kis országok nálunk kisebb népességgel is köszönik szépen, jól vannak. Talán még jobban, mint mi. Ott van például Izland, a területe alig nagyobb a mienknél, és összesen úgy 340 ezren lakják. Hagyjuk most, hogy ennek ellenére több jó focistájuk van, mint nekünk - sokkal lényegesebb, hogy tíz évvel többet élnek nálunk. De ne is menjünk ilyen messzire, vegyük, mondjuk, az 5 milliónyi szlovákot, vagy a szlovéneket, akik kétmillióan sem voltak restek önálló államot alapítani, és egészen jól megy a soruk. Szóval nem egy-egy nemzet népességének létszáma dönti el, hogy a sorsukat látva más népeknek „gyászkönny” szökik-e a szemükbe, vagy sem.

Ha az ember falusinak születik, örök életére az marad, mondta a minap egy „falusi fickó”, aki szerint kormánya családpolitikai intézkedései egyszerűen impozánsak. Minden kifogáskeresés csak finnyáskodás. Akik ezt külföldről teszik, azok „különös emberek”, majd kapnak is a fejükre a külügyérünktől; akik meg belülről teszik, azok csak a magyar emberek kedvét akarják elrontani. És igaza van: akinek nem tetszik, az legfeljebb nem él vele. Sokan viszont nem tehetik - szerinte ők magukra vessenek. Vagy húsz éve azt mondta: három szoba, három gyerek, négy kerék… Akkor sem lettünk többen, de ettől még nem jött el a nemzethalál.

A mi „falusi fickónk” szerencsére bizakodó. Most úgy látja, a négy gyerek sem volna baj, és négy kerékről meg a hitelbírálat nélküli ajándék pénzről is szó van. Ettől biztosan meglódul a házasodási és szülési kedv, és világra jön majd az a plusz mintegy 40 ezer poronty, akikre a termékenységi ráta pozitívra fordulásához szüksége volna a nemzetnek. Ám a diplomás nők aránylag kevesebbet szülnek, pedig őket célozzák az ajándék milliók, a kedvezmények, miközben az alacsonyabb státuszúak körében nagyobb volna a hajlandóság.

Nekik, ha szülni támad kedvük, a csekély gyesből, meg a családi pótlékból tegyék. Nehogy már főállású anyaként, pótutasként potyázzanak a nemzetmentés vonatán!

De ez nem ronthatja el a kedvünket.