Birkapörkölt New Yorkban

Van, aki nem tud főzni. Van, aki tud. Van, aki tud és szeret is. És van, aki nem tud, de szeret. Ők a legveszélyesebbek.

Négy napra érkeztem New Yorkba, hivatalos tárgyalásokra. Először utaztam Amerikába, ezért már a repülőn, térképek és útikönyvek nézegetése közben elhatároztam, hogy egy percet sem alszom, minden szabadidőmet a város megismerésének szentelem. Nagy meglepetésemre a repülőtéren Grébics Ottó, korábbi munkatársam várt, hallotta a konzulátuson, hogy érkezem. Jó érzés, mondtam neki, és csakugyan jó érzés volt, ugyan, öregem, ez természetes, mondta, miközben araszoltunk a város felé a délután forgalomban. Már feltűnt a felhőkarcolók semmihez sem hasonlítható látványa, ráadásul kellemes, tavaszi idő volt, ilyenkor élmény a séta, a felszívódás egy idegen nagyváros életében.

- Úgy terveztük, hogy ma nálunk vacsorázol – mondta Grébics, amikor a szálloda elé kanyarodunk. – Az asszony már készül, csodásan főz, le lesz sújtva, ha visszautasítod. Töltött káposzta lesz, neked is kellenek a hazai ízek. Hát már semmit sem ér a régi barátság?

Iza csakugyan boldog volt. A töltelék hideg, a káposzta fokhagymás, zsíros.

- Na, mit szólsz? – kérdezte jóllakottan Grébics. Még a nadrágját is kigombolta, annyit evett.

- Isteni – feleltem.

Másnap sikerült szabaddá tennem magam, jöhetett az Empire State Building, a Battery Park, majd a kínai negyeden át földalattival vissza a szállodába. Nehezen dolgoztam fel az előző estét, ezért úgy terveztem, szendvicset eszem egy kis eatery-ben, a sajátos amerikai menzán. Ám Grébics már a szálloda előcsarnokában integetett felém.

- Készültünk – újságolta mosolyogva. – Iza meglepetéssel vár. Ne tiltakozz, már meg is terített.

És csakugyan meglepetés volt. Zsíros, félig nyers birkapörkölt, elsózott makarónival és keserű salátával.

- Na, mit szólsz Izához? – kérdezte Grébics a vacsora után és elégedetten böffentett. – Milyen remekművekre képes?

- Nagy szerencse az ilyen feleség – feleltem.

A harmadik napon tárgyalásaim végén a hátsó kijáratnál kérezkedtem be a szállodába, azt hazudtam, hogy ez nálam vallási előírás. Szerencsémre az amerikaiak minden ostoba mesét elhisznek, így a hűtőkamrák és raktárak közötti barangolás után végre benyitottam a szobámba. Sültkrumplit rendeltem és sört, éjszaka pedig sétáltam a városban.

A főkonzul vitt ki Kennedy-re, amúgyis dolga volt arrafelé, mondta. Már túl voltam a kötelező vásárlásokon, a járatomra vártam, kezemben a beszállókártyával, amikor egyszer csak megjelent Grébics, a régi barát, kis dobozzal a kezében.

- Izát nehezen tudtam kiengesztelni, de ezt küldi neked – átadta a dobozt. – Pacal vesevelővel. Remekül csinálja. Felviheted magaddal a fedélzetre, egy légikisasszony majd megmelegíti. Tudjuk, hogy a Lufthansán szar kaját adnak, nem igaz?

De bizony, feleltem, milyen igaz.