Könyökön a labda és a videó(bíró)

A téves és vitatható ítéletek kiszűrése érdekében vezették be a labdarúgásban is a videóbírót. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, egyáltalán nem csökkent a viták száma.

Az ember még mindig ámul, miként tudott kiesni a mindkét Bajnokok Ligája-meccsen klasszissal jobban futballozó PSG a különös párharc során szinte akciót sem vezető, a Parc des Princes-ben mégis három gólt szerző Manchester Uniteddel szemben. Pedig van logikus magyarázat. Nem kevesen pedzegették már, hogy a párizsi csapat önmagát verte meg a nyolcaddöntő visszavágóján. Ezt hadd egészítsem ki azzal: ha nem Thomas Tuchel, a kárvallottak német edzője bánt el a francia együttessel.

A gárdát kétségtelenül ő állította össze. Betette jobb-bekknek honfitársát, a burundi mama és német papa gyermekeként született Thilo Kehrert, míg belső védőnek Thiago Silva mellé a haiti anyukától és kongói apukától származó francia Presnel Kimpembét. Daniel Alvest és Marquinhost pedig előretolta a középpályára.

Na most, a brazil válogatott védősora évek óta így szerepel (ha senki sem sérült): a jobb oldalon Daniel Alves, középütt a Thiago Silva, Marquinhos, Miranda trióból két játékos, a bal oldalon Marcelo. Daniel Alvest feltolni, az még elmegy, mert a „támadó hátvéd” az esetek többségében úgy sincs hátul. Igaz, 107 eddigi szereplése alkalmával 99 százalékban jobbhátvédet alakított a selecaóban. Ám Marquinhost védekező fedezetté avatni tévedés – e labdarúgó közepes futballista a középpályán, ellenben a jelenkor legkitűnőbbjei közé tartozik hátul –, vagy nem egyéb okoskodásnál. Akár a PSG egész felállítása, hiszen ha e három labdarúgó a brazil válogatottban egyaránt védőt játszik, akkor ugyan minek kell kétharmad arányban középpályásnak jelölni őket? (Hacsak nem tételezzük fel, hogy a labdarúgástól mindig is idegenkedő Brazília szakvezetői „nem látnak a pályán”.)

S most jön a lényeg. Mert amennyiben Daniel Alves, Thiago Silva, Marquinhos és Bernat alkotja a párizsi hátvédnégyest, úgy a PSG alighanem még mindig versenyben van az első számú európai klubtornán. Akkor ugyanis Kehrer és Kimpembe kimarad, azaz előbbi bizonyosan nem ad meghökkentő „gólpasszt” Lukakunak, és száz százalék, hogy utóbbi a kispadról nem tud közbeavatkozni a kilencvenharmadik percben. Ezzel azt is jelzem: nem értek egyet azokkal, akik szerint ilyen hibák esetén tehetetlen a tréner. De hiszen ő maga idézte elő azokat! (Buffon beállítását nem sorolom ide, mert az olasz kapus tényleg ritkán kap olyan potyagólt, amilyet a Hercegek Parkjában beszedett. Habár az is tudvalévő: a 176-szoros itáliai válogatott legenda negyvenegy évesen túl van már a zeniten.)

Az edző felelőssége a kudarcban azzal együtt is fájdalmas igazság a párizsiakra nézve, hogy a házigazdákkal meghökkentő igazságtalanság történt a ráadásban belőtt manchesteri tizenegyes megítélésével. Hadd elevenítsem fel, hogy a futballban évtizedekig élt az a kifejezés: a játék szellemének megfelelően (vagy azzal ellentétesen). Márpedig a háttal álló játékos könyökén landoló labda után még a legelvakultabb manchesteriek sem mondhatták: szándékos kezezés történt. (Aki háttal akarattal kezezni képes, az joggal jelentkezhet a kosárlabdás Dream Teambe.)

Azaz hiába mutatott a büntetőpontra a technikai újítás révén – kollégáival együtt – helytelenül főszereplővé előléptetett szlovén Skomina, és regéli azóta is az UEFA megannyi illetékese – meg bármely, a stúdióban elemző játékvezető –, hogy „Kimpembe a felugrással kockázatot vállalt”, az efféle büntető befújása a labdarúgás elleni merényletnek tekinthető.

Hasonlatosan a videóbíróhoz. Már a múlt évi világbajnokságon is nyilvánvalóvá vált, és az idő múlásával egyre világosabb: a játékvezetői jogosultságok kibővítésével az ítéletek semmivel sem kevésbé vitathatók, mint azelőtt. Sőt több a polémia, mint korábban, elvégre a tévénéző, ha nem ért egyet a bírákkal, felkiált: „ezek” még a képernyőn sem látnak semmit?! Annyit kétségtelenül sikerült elérni, hogy technikai felülvizsgálat esetén percekig áll a játék, de ha nem szakítják meg a meccset, az se mindig jó, mert sosem tudni, egyes jeleneteket miért nem vesznek szemügyre a máskor oly buzgón beavatkozók? S ha közbeszólás van, nemegyszer akkor sincs megnyugtató döntés, de mennyire nincs...

Ez bizony még a párizsi stratégiánál is jóval nagyobb dilemma.