Maffiaállam

Lucky Luciano, a hírhedt maffiózó a börtönből alkut ajánlott az Egyesült Államok kormányának. A sebhelyes arcú gengszterfőnök a rács mögött is nagyhatalmú, rettegett figura maradt. Szicíliában született, tinédzserként már New Yorkban szedett védelmi pénzt. A szesztilalom csinálta meg a szerencséjét, a bandaháborúkban kitűnt kegyetlenségével. A harmincas évekre az amerikai olasz alvilág első számú vezérének tartották. Illegális szerencsejátékokból, fogadásokból, zsarolásból, kábítószerekből vagyont szerzett. Végül leánykereskedelemért ítélték el, 30 évre.
1943 eleje volt. Fordulóponthoz érkezett a második világháború. Sztálingrádnál ellentámadásba lendült a szovjet hadsereg, Észak-Afrikában a nyugati szövetségesek verték vissza a németeket. Roosevelt és Churchill elérkezettnek látta az időt új frontot nyitni. Minél kisebb veszteséggel akartak az európai szárazföldre jutni, amihez szükségük volt a Földközi-tenger legnagyobb szigetére. A stratégiai fekvésű Szicília, mint három évezred alatt már annyiszor, kulcsfontosságú lett. Kapóra jött hát Luciano ajánlata, a haditengerészet hírszerző tisztjei közvetítők révén alkudozni kezdtek vele.
A gengszterfőnök azzal indított, hogy a fronton, fegyverrel akar harcolni szülőföldje felszabadításáért. Aztán csábítóbbat ígért: a kapcsolatrendszerét. Fotók a partvonalról, információk a német csapatokról, diverzáns akciók – ki más intézne el ilyesmit, ha nem ő? Megbízható helyieket nevezett meg, akik megkönnyíthetik az amerikai hadigépezet dolgát. Biztosította tárgyalópartnereit, hogy a barátai „antifasiszták”, ami nem is volt légből kapott. Azok a maffiózók, akik Mussolini hatalomra jutása után megmenekültek Cesare Mori, a Vasprefektus kíméletlen karmai közül, két évtized elteltével is bosszúért lihegtek. A szabadulás reményében Luciano tuti tippeket adott: a partraszállás helyszínéül Golfo di Castellammarét javasolta, egy Palermóhoz közeli, festői öbölt, amelyet a helyi csempészek használtak. 
Hogy mennyire bizonyult hatékonynak a segítsége, vitatott. Tény, hogy az amerikaiak nyári offenzívája a vártnál kisebb ellenállásba ütközött. Néhol csak a német helyőrséggel kellett megküzdeniük, az olasz csapatok inkább kitértek előlük. Gyorsabban is értek Messinába, az olasz csizma orrára néző tengerszoroshoz, mint a dél felől előrenyomuló britek. A szövetségesek hat hét alatt elfoglalták Szicíliát. A háború végén Lucky is megkapta, amit akart. Kegyelmi kérvényét New York kormányzója, Thomas Dewey írta alá, bár nem túl lelkesen – egy évtizeddel azelőtt, még államügyészként ő maga csukatta le. A főgengsztert kitoloncolták az Egyesült Államokból, vissza sem térhetett többé.
Az Operation Underworld (Alvilág hadművelet) fedőnevű titkos akciónak Olaszország lett az áldozata. Az újonnan alapított köztársaságban antifasiszta ellenállóként, amerikai hátszéllel kezdhettek politikai, közigazgatási, rendőrségi karriert a Cosa Nostra „megbízható” emberei. Könnyen jutottak előre, nehogy a kommunisták szerezzenek pozíciókat. A maffia beépült az államba, a polip csápjai ráfonódtak Itáliára.
Frissítve: 2019.03.13. 08:50

Ötven év munkában

Németországban a konzervatív-szociáldemokrata nagykoalíció még 2007-ben úgy határozott, hogy a nyugdíjkorhatárt 2012-től – fokozatosan – 67 évre emeli. A nyugdíjkorhatár a németeknél jelenleg mind a férfiak, mind a nők esetében 65 év, és ez emelkedik 67-re, mégpedig lépésről-lépésre 2012 és 2029 között. A tervek szerint 2023-tól már csak 66 évtől lesz lehetséges a nyugdíjba vonulás, majd 2029-től 67 éves kortól. De már terítéken van az az elképzelés is, hogy a rendszer biztos finanszírozhatósága érdekében a nyugdíjkorhatárt 69 évre növeljék.  
Hollandiában az öregségi nyugdíjkorhatár 2019-ben 66 év, majd 2023-ra 67 évre változik. 2024-től a korhatárt a várható élettartamhoz fogják kötni.
Magyarországon 2022 január első napjától egységesen (férfi, nő) 65 év lesz a teljes jogú öregségi nyugdíjkorhatár. Látva a demográfiai folyamatokat, nem kell nagy merészség azt kimondani, hogy a 2030-as évektől hazánkban is belép a 66-67 éves életkor, majd a 2040-es évtized elején vagy derekán a 69-70 éves határérték.
A hosszú bevezető ellenére nem a nyugdíjrendszer mai állapotáról és korszerűsítésének lehetséges módozatairól szeretnék írni. Bármilyen meglepő: mai jegyzetem tárgya az általános tankötelezettség korhatára, amely hazánkban 16 év, de Németországban és Hollandiában a fiatalok 18 éves koráig tart. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége – több más indítvány mellett – tavaly ősszel nyilvánossá tett szakmai anyagában már javasolta a tankötelezettség korhatárának 18 éves korra történő visszaemelését.) 
Nemrégiben ellentmondásos információk jelentek meg a korhatárral kapcsolatban: először azt hallottuk, hogy az új határérték 17 év lesz, majd ezt kormányzati körökből gyorsan cáfolták, és azt sugallták, hogy marad a 16. Teljes a bizonytalanság, de nem csak a korhatár tekintetében. Mindenki tudja, hogy a szakközépiskolai (korábban: szakmunkásképző) és a szakgimnáziumi (korábban: szakközépiskola) keret nem vonzó sem a szülők, sem pedig a gyermekek számára. Szimpla átkeresztelés történt csupán, miközben a társadalom többsége előtt már világos, hogy a.) a szakközépiskolai képzésben nagyon magas a lemorzsolódás, b.) a szakgimnáziumokból nívós felsőoktatási intézménybe szinte lehetetlen bekerülni, c.) aki teheti, az a hagyományos gimnáziumok felé orientálja gyermekeit. A statisztikai adatok is ezt támasztják alá. Most – megint csak megtévesztés gyanánt – ismét „feltalálják a meleg vizet”, és vissza akarják hozni a technikusi képzést. Ez átgondolt – újrastrukturált – tanterv keretében persze nem volna ostobaság, de ha megint csak a nevekkel játszanak, akkor köszönjük, abból nem kérünk.
Az ezredforduló után született generáció tehát várhatóan 48-52 évig lesz nyílt munka-erőpiaci szereplő, adó- és járulékfizető állampolgár. Fél évszázadnyi munkaviszonyt várnak/várunk el tőlük, de magas színvonalú iskoláztatásukra nincs elég pénz, nincs elég idő. Megy a propagandaszöveg a születendő gyermekek fontosságáról, hétpontos – évente több száz milliárd forintba kerülő – demográfiai program van kibontakozóban, de a már meglevő gyermekeink nevelése/oktatása/képzése mintha nem lenne fontos.
Kedvezőtlen népesedési trendek érvényesülése esetén fokozottan kell(ene) figyelnünk minden egyes gyermek sorsára. A már megszületettekére is. Nem szabad, hogy elkallódjanak, nem lehet 16 évesen elengedni a kezüket. Szívem szerint azt mondanám, hogy 20 éves korukig – szinkronban a XXI. századi követelményekkel – szinte csak készségeik fejlesztésére és az ismeretanyag megszerzésének, illetve feldolgozásának módszerére volna szabad koncentrálni. Nem győzőm hangsúlyozni: tizenkét év megfontolt iskolai befektetés ötven évnyi társadalmi hasznot hoz. És ez csak a nyers, talán sokak számára nem is szimpatikus megközelítés. Hisz’ írhatnék az emberi kiteljesedésről, a tanítás (!) és a tanulás örömeiről, a lelki és a fizikai egészség megalapozásának szükségességéről, a művelt és öntudatos polgár fontosságáról. A jövő felmérhetetlen lehetőségeiről.
Vissza a jelenbe. A nemzetközi és hazai felmérések elkeserítő adatai a szomorú tapasztalatokat igazolják, hiába harsog sikereket a központi kommunikációs brigád. A munkaerőpiac szereplői (elsősorban a vállalkozók), a szaktudományi képviselők és a gyakorló pedagógusok egyöntetűen állítják: a magyarországi középfokú oktatás – ezen belül a szakképzés - a válság jeleit mutatja. Nincs pedagógiai végzettségem, nincs tanítási gyakorlatom, nem vagyok a nevelés/oktatás/képzés bonyolult viszonyrendszerének ismerője, így nem lehetek annak hiteles elemzője sem. De aggódó nagyszülőként megvan a magam véleménye minderről.
De mi van azoknak a felelősségével, akik kiagyalták a korábbi szisztéma gyors, nem szakmai alapokon nyugvó felforgatását, és avatatlan kézzel „nyúltak bele” a középfokú oktatás rendszerébe? Nos, az elkövetők korrekt számadás, a sikertelenség beismerése és a szükséges korrekciók elrendelése helyett rapid módon pályát váltottak, és mindent elsöprő rohammal megkezdték a felsőoktatás szétdúlását is. Jaj a legyőzötteknek!
Frissítve: 2019.03.13. 08:51

Némaság

Másfél évtized elég a megbocsátáshoz. Legalábbis a magyar kormány szerint. Amely miközben folyamatosan zajló kampányában legfőbbnek tartott ellenfelét – okkal - antiszemitizmussal vádolja, kitüntet egy írót, akinek életműve sokkal kevésbé ismert, mint közéleti tevékenysége.  A szabadság és a sajtószabadság szimbolikus ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke megbízásából Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a magyar irodalom területén nyújtott kiemelkedő teljesítménye elismeréseként Magyarország Babérkoszorúja díjat adott át Döbrentei Kornél József Attila-díjas író, költő, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére.  Döbrentei Kornél írói munkásságának, verseinek, esszéinek és gyermekregényeinek – utóbbiak egyikét nemrég találtam meg egy padláson tárolt könyves dobozban - nem feladatom megítélni. Arra viszont jól emlékszem, hogy 2004 januárjában tett kijelentései miatt több mint száz magyar író lépett ki a Magyar Írószövetségből. Azok, akik nem maradhattak olyan közösségben, amelyben büntetlenül lehet kódolt vagy inkább egyáltalán nem kódolt antiszemita mondatokat mondani, szakállasozni és álprófétázni, és összekacsintani a nyíltan zsidózó tömeggel egy tüntetésen.  Döbrentei Kornél 2004 óta nem kapott kitüntetést. Okkal. 2019 márciusának idusán azonban az önmagát nemzetinek, kereszténynek és polgárinak tartónak tartó kormány vezetője tudatos gesztussal rehabilitálta őt.  Lehet az emberek feledékenységére apellálni. Lehet a közbeszéd eldurvulása következtében magasabbra tett ingerküszöböt figyelembe venni. És lehet nem foglalkozni a romkocsmák félhomályában merengő értelmiségiek véleményével. Egyet azonban a mégoly határozott és értékrendjében megingathatatlan kormányfő sem tehet: nem bocsáthat meg, vagy nem döntheti el, hogy mennyi idő kell a megbocsátáshoz, és nem maradhat néma akkor, amikor kitünteti Döbrentei Kornélt.