Mind a 365 napot!

Ha március 8., akkor nemzetközi nőnap. Nagyon nem szeretem, nagyon ellenzem. Egy rég jelentőségét veszített, mert immár beteljesült kívánságra, vagyis a nők választójogára alapozott megemlékezésnek a napja. Sokaknak kedves nap persze, mert igencsak jó üzlet a virág- meg a csokoládé-kereskedőknek. De kérdem, mire jó, mit ünnepelnek e napon? 
Ma már a nők nemcsak a fejlett országokban, hanem a világ legtöbb államában - leszámítva egyes iszlám országokat - jogilag a férfiakkal azonos lehetőségekkel bírnak. Nyilvánvaló azonban, hogy bár jogilag fennáll az egyenlőség, az nem mindig érvényesül a napi gyakorlatban, annak ellenére, hogy ma már a nők lehetnek akár miniszterek, miniszterelnökök, államelnökök, óriásvállalatok vezetői is. 
Természetesen más kérdés, hogy a többnyire alkotmányokban rögzített alapjogok a gyakorlatban, a társadalom egészében mennyire érvényesülnek. Például hazánkban. Mekkora nálunk a nők aránya a közélet vezető pozícióiban, a vállatok élén, az oktatási intézmények vezető beosztásaiban? Mennyire érvényesül az egyenlőség joga a bérek-fizetések tekintetében, sőt a családokban is? Nos, a helyzet igencsak távol esik az ideálistól. De ezen egy egynapos ünnepléssel aligha lehet javítani. Csupán hosszú, kitartó munkálkodással.
Kezdő mérnök korom óta – és ennek immár nagyon sok évtizede – lázadtam. Nem fogadtam el nőnapokon a hervadt kis hóvirág csokrot (akkor még nem volt védett e kedves kis virág), a népies terítőcskéket, hitványka kerámiákat. A szakszervezet által megbízottak, akik széthordták a nőnapi ajándékokat - persze szinte mindig nők -, már tudták, Zsuzsát kerüljük el, mert ő tiltakozik, nem vesz át semmit. No, sok hatása nem lett, inkább kissé csodabogárnak számítottam ezért. Mert nekem az az álláspontom, és ma is hangoztatom, hogy legyen immár a nőké az évnek mind a 365 napja (sőt, szökőévben 366!). Nem kell ünneplés azért, hogy nőneműnek születtem. De igenis kell az alkotmány, az alaptörvény betartása a mindennapok gyakorlatában. 
Más a helyzet az anyasággal, azt természetesen ünnepelni kell. Az Anyák napja szép ünnep, megtartandó ünnep, de azt fontos többletért kapjuk. A kihordás és a szülés szenvedéseiért, a nevelés fáradságaiért, szépségeiért, szeretetéért. 
Van ám olyan ország, ahol nemcsak megemlékezés, felköszöntés napja a nőnap, hanem állami ünnep. Ennek van haszna is - mondom én gonoszul. Mert itt van az orosz példa, ahol ez az állami ünnepnap még a Szovjetunió felbomlása után is megmaradt. Ott arra jó ugyanis az állami szabadnap a nők ünneplésekor, hogy a köszöntő férfiak kialudják, kipihenjék az ünnepléskor kiürített poharak utáni mámort. (Hozzáteszem, azért a magyar helyzet e téren messzemenően jobb, nálunk ugyanis ilyenkor nem dívik a vodkás poharak sűrű emelgetése.) 
De vissza március 8-hoz! Ceterum censeo, nem kell a nőnapi ünneplés, mert már nem időszerű. Hiszen egyenjogúság már létezik, a legtöbb országban alkotmány, nálunk alaptörvény biztosítja. Immár a valódi egyenlőség az, amit a mindennapokban el kell érni. És azt az évnek nem egyetlen, hanem mind a 365 napján!
Frissítve: 2019.03.15. 08:47

Demokratának lenni

A tény, hogy a brit képviselők újból leszavazták az EU-tagság megszűnésének feltételrendszerét tartalmazó megállapodást, olyan helyzetet teremtett, amelyből az Egyesült Királyság már nem tud arc- és presztízsvesztés nélkül kihátrálni. Mint ahogy az Európai Unió sem. Az első perctől nyilvánvaló volt minden felelős tényező számára, hogy a Brexit mindenki számára veszteség lesz, és ezt látszik megerősíteni a kialakult káosz is.  
Theresa May kedd esti újabb alsóházi veresége nem lepett meg senkit, hiszen már elég hosszú ideje látszik, hogy nincs olyan uniós garancia, amelyet el tudna fogadtatni a belpolitikai küzdelembe belefeledkezett brit pártokkal. Mert ami Londonban történik az utóbbi időben, az már nem a Brexitről szól, hanem vegytiszta hatalmi harc; amely azáltal lett igazán követhetetlen és veszélyes, hogy nemcsak a kormány és ellenzéke, hanem a tory táborok között is dúl. May heroikus küzdelme a normalitásért óriási támadási felületet biztosít ellenfelei számára, mert mindenkinek kevés – azoknak is, akik mennének, azoknak is, akik maradnának. 
A miniszterelnök álláspontja - a 2016. június 23-i referendumon kinyilvánított népakarat minden áron való végigvitele – főképp annak fényében válik igazán tiszteletre méltóvá, hogy ő a Brexit-kampány során az uniós tagság megtartása mellett kiálló tory tábort erősítette. Kormányfőként, demokrataként azonban nemigen volt más lehetősége, mint a referendum eredményének tiszteletben tartása. Hiába derült ki azóta, hogy bizony vastagon megvezették a brit választópolgárokat, hiába vallotta be cinikusan maga a Brexit-agyrém atyja, Nigel Farage is, hogy nem épp tiszta kártyákkal játszott, Maynek nincs választási lehetősége. Mindaddig, míg ő a végrehajtó hatalom első embere, be kell sétálnia az euroszkeptikus populisták által állított csapdába, abban reménykedve, hogy sikerül végzetes sérülés nélkül kivergődni belőle. 
Ha nem ezt tenné, akkor precedenst teremtene az alapvető jogállami normák helyzet diktálta felülírására. Bármennyire sajnálatos is a britek unióból való távozása, még sajnálatosabb lenne a kinyilvánított népakarat semmibe vétele arra hivatkozva, hogy azóta megváltozott a közhangulat. Egy új népszavazáson vélhetően már a maradás hívei győznének, de ugyanúgy szűk többséggel, mint ahogyan a távozás óhaja is felülkerekedett. Maradna a szigetország megosztottsága és a Brexit állandó fenyegetésének továbbélése. 
Tetszettek volna 2016 júniusában gondolkodni, mondhatnánk, de azért ennél jóval többről van szó. Mayt valószínűleg megbuktatják kormányfőként és pártelnökként egyaránt, a hard Brexitet talán mégiscsak megakadályozza a józan ész, a britek pedig késve ugyan, de azért rendezett megállapodás mentén távoznak az EU-ból. S bár sajnálatos, hogy mennek, valószínűleg így helyes. Az Unió ugyan keménykedik, de egyértelművé tette, a visszaút bármikor lehetséges. És ha a britek az önállóság megélése után a visszatérésről döntenek, akkor azt nem szűk többséggel teszik majd. Ez pedig kegyelemdöfés lesz a most még szárnyaló európai populisták számára.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2019.03.14. 08:51

Légszomj

Nincsenek illúzióim, hányan tudnak a mára meghirdetett köztisztviselői sztrájkról az országban. Egyrészt, mert a mindenki számára elérhető csatornákon ezt nem reklámozta a kormány, másrészt, mert minisztériumokban dolgozó szakszervezeti vezető ismerőseim is azt mondják, a kollégáik rettegnek, nehogy felkerüljenek egy sztrájklistára, mert a renitenseket azonnal kirúgják. A tavaly év végi nagy leépítéskor megmenekült emberek sem dőlhetnek hátra, időnként egy-két társukat indoklás nélkül ma is lapátra teszik. Csak úgy, hogy okuljanak a többiek. 
S bár az utóbbi évek állandó átszervezései miatt a 20-25 éve egy szakterülettel foglalkozó tisztviselőket is folytonos tanulásra kényszerítették a közigazgatásban, az igazság mégis csak az, hogy kizárólag a döntéshozók álmaiban szerepel a gyors átlandolás a piaci világba. Nagyon is kapaszkodik a székébe, aki még teheti, mert nem akar edényalátétet árulni egy hipermarket mellé települt kis üzletben. A polgármesteri hivatalokban más a helyzet, a jegyzők és a települések vezetői is egyetértenek a munkatársaik bérköveteléseivel, de pénzt nem tudnak varázsolni - meg aztán már hetedszer állnak le a munkával, ez rutinhadművelet.
Aztán azért sem tudja az átlagpolgár, hogy miért van ma sztrájk a közszférában, mert rég elvesztette a fonalat, ki mit szervez itt a decemberi utcai lelkesedés lecsengéseként. Mit csinál a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának közszolgálati sztrájkbizottsága, működik-e még az országosnak hirdetett sztrájkelőkészítő és demonstrációs bizottság, és ezekhez képest hová tegye a köztisztviselők szakszervezetét, pláne mit keresnek mellettük a szociális munkások? A kuszaság ellenére mégsem mondhatjuk, hogy a szervezkedők hibája a közvélemény tudatlansága. Egyszerűen levegő után kapkodnak egy légüres térben, ahová egyre kíméletlenebbül szorítja be a közszolgálat szakszervezeteit az állam, már a látszatra sem ügyelve, hogy tárgyalásnak álcázza saját akaratának kinyilatkoztatását. 
Nem túlzás: bekalkulálta, hogy a légszomj csendben és lassan, de biztosan öl.
Frissítve: 2019.03.14. 08:51