Nincsenek illúzióim, hányan tudnak a mára meghirdetett köztisztviselői sztrájkról az országban. Egyrészt, mert a mindenki számára elérhető csatornákon ezt nem reklámozta a kormány, másrészt, mert minisztériumokban dolgozó szakszervezeti vezető ismerőseim is azt mondják, a kollégáik rettegnek, nehogy felkerüljenek egy sztrájklistára, mert a renitenseket azonnal kirúgják. A tavaly év végi nagy leépítéskor megmenekült emberek sem dőlhetnek hátra, időnként egy-két társukat indoklás nélkül ma is lapátra teszik. Csak úgy, hogy okuljanak a többiek.
S bár az utóbbi évek állandó átszervezései miatt a 20-25 éve egy szakterülettel foglalkozó tisztviselőket is folytonos tanulásra kényszerítették a közigazgatásban, az igazság mégis csak az, hogy kizárólag a döntéshozók álmaiban szerepel a gyors átlandolás a piaci világba. Nagyon is kapaszkodik a székébe, aki még teheti, mert nem akar edényalátétet árulni egy hipermarket mellé települt kis üzletben. A polgármesteri hivatalokban más a helyzet, a jegyzők és a települések vezetői is egyetértenek a munkatársaik bérköveteléseivel, de pénzt nem tudnak varázsolni - meg aztán már hetedszer állnak le a munkával, ez rutinhadművelet.
Aztán azért sem tudja az átlagpolgár, hogy miért van ma sztrájk a közszférában, mert rég elvesztette a fonalat, ki mit szervez itt a decemberi utcai lelkesedés lecsengéseként. Mit csinál a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának közszolgálati sztrájkbizottsága, működik-e még az országosnak hirdetett sztrájkelőkészítő és demonstrációs bizottság, és ezekhez képest hová tegye a köztisztviselők szakszervezetét, pláne mit keresnek mellettük a szociális munkások? A kuszaság ellenére mégsem mondhatjuk, hogy a szervezkedők hibája a közvélemény tudatlansága. Egyszerűen levegő után kapkodnak egy légüres térben, ahová egyre kíméletlenebbül szorítja be a közszolgálat szakszervezeteit az állam, már a látszatra sem ügyelve, hogy tárgyalásnak álcázza saját akaratának kinyilatkoztatását.
Nem túlzás: bekalkulálta, hogy a légszomj csendben és lassan, de biztosan öl.