Légszomj

Nincsenek illúzióim, hányan tudnak a mára meghirdetett köztisztviselői sztrájkról az országban. Egyrészt, mert a mindenki számára elérhető csatornákon ezt nem reklámozta a kormány, másrészt, mert minisztériumokban dolgozó szakszervezeti vezető ismerőseim is azt mondják, a kollégáik rettegnek, nehogy felkerüljenek egy sztrájklistára, mert a renitenseket azonnal kirúgják. A tavaly év végi nagy leépítéskor megmenekült emberek sem dőlhetnek hátra, időnként egy-két társukat indoklás nélkül ma is lapátra teszik. Csak úgy, hogy okuljanak a többiek. 
S bár az utóbbi évek állandó átszervezései miatt a 20-25 éve egy szakterülettel foglalkozó tisztviselőket is folytonos tanulásra kényszerítették a közigazgatásban, az igazság mégis csak az, hogy kizárólag a döntéshozók álmaiban szerepel a gyors átlandolás a piaci világba. Nagyon is kapaszkodik a székébe, aki még teheti, mert nem akar edényalátétet árulni egy hipermarket mellé települt kis üzletben. A polgármesteri hivatalokban más a helyzet, a jegyzők és a települések vezetői is egyetértenek a munkatársaik bérköveteléseivel, de pénzt nem tudnak varázsolni - meg aztán már hetedszer állnak le a munkával, ez rutinhadművelet.
Aztán azért sem tudja az átlagpolgár, hogy miért van ma sztrájk a közszférában, mert rég elvesztette a fonalat, ki mit szervez itt a decemberi utcai lelkesedés lecsengéseként. Mit csinál a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának közszolgálati sztrájkbizottsága, működik-e még az országosnak hirdetett sztrájkelőkészítő és demonstrációs bizottság, és ezekhez képest hová tegye a köztisztviselők szakszervezetét, pláne mit keresnek mellettük a szociális munkások? A kuszaság ellenére mégsem mondhatjuk, hogy a szervezkedők hibája a közvélemény tudatlansága. Egyszerűen levegő után kapkodnak egy légüres térben, ahová egyre kíméletlenebbül szorítja be a közszolgálat szakszervezeteit az állam, már a látszatra sem ügyelve, hogy tárgyalásnak álcázza saját akaratának kinyilatkoztatását. 
Nem túlzás: bekalkulálta, hogy a légszomj csendben és lassan, de biztosan öl.
Frissítve: 2019.03.14. 08:51

Kampánymese

Olyan helyzetet hoz a mostani EP-választás előtti időszak kommunikációja, mint amilyennel az okos lány meséjében találkozhatunk. Ott a lány ment is a királyhoz, meg nem is, köszönt is, meg nem is, vitt is ajándékot, meg nem is. A választások előtt most azt látni, hogy ebben a mesében úgy van kampány, hogy közben nincs, a kormánypárt (vagyis a Fidesz) pedig úgy kommunikál a választókkal, hogy a Fidesz eközben nem kampányol.
A héten a Nemzeti Választási Bizottság után a Kúria is kimondta, hogy nem vizsgálhatók az „önnek is joga van tudni” szlogennel kirakott Juncker-ellenes plakátok. Mégpedig azért nem, mert nincs kampány (az hivatalosan csak a választás előtti 50. naptól, azaz április 6-tól indul). Pedig Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a BBC-nek arról beszélt: a plakátkampány valójában választási kampány. Úgy fogalmazott: „Ez egy választási kampány, úgyhogy nem kellene meglepődni azon, hogy plakátok jelennek meg közterületeken”. Ha nincs kampány, akkor ebből logikusan az következne, hogy a kormány nem folytathatná ezt, és nem rakhatna ki plakátokat sem. Ha mégis, akkor – elvben – tiltott kampánytevékenységet folytat. Gondolhatnánk, hogy ez egyértelmű. Pedig nem az.
A Kúria a döntés indoklásában azt írta, a kampányidőszak kezdő és záró időpontját meghatározza a törvény, ezt nem lehet tágítani. Tehát a hivatalos kampányidőszak előtti plakátolás mégsem választási kampány. Mivel azonban valaki mégiscsak plakátol (némi segítség: a kormány plakátja a Fidesz-KDNP politikai szlogenjével és véleményével azonos üzenetet tartalmaz), most úgy van kampány, hogy nincs.
Aki pedig emiatt feljelentést tesz, ahogy Szél Bernadett, azt beidézik a rendőrségre meghallgatásra. Ebben a mesében így most Szél Bernadetten a sor, hogy úgy menjen be a rendőrségre, hogy nem megy be.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.03.14. 08:50

Az egyiknek sikerül

Szuverenitás, szuverenitás, szuverenitás – tudjuk, hogy ez az egyik legfontosabb fogalom a miniszterelnök számára. (Mondjuk így is csak a dobogó második helyére fér fel a „megadni a kellő tiszteletet” mögé.) 
Mint mai lapszámunk hetedik oldalán olvashatják, az utolsó pillanatig ezért lógott a levegőben Mike Pompeo és Orbán Viktor találkozója. A vendéglátó ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ez a fogalom lehetőleg minél többször szerepeljen az amerikai kormány által megkötni kívánt kétoldalú védelmi egyezményben. Ez volt a szépségtapasz, aminek tartalmi jelentősége nagyjából nulla a megállapodás lényege szempontjából. A két valóban érdemi pontban eddigre már a magyar fél feltette a kezét: az amerikai csapatok az egyezmény értelmében előzetes magyar parlamenti felhatalmazás nélkül mozoghatnak az ország területén, és ha egy amerikai katona szabálysértést, bűncselekményt követ el itt-tartózkodása alatt, a magyar bíróság nem ítélkezhet majd fölötte. Igaz, ehhez kellett az is, hogy Pompeóék azzal fenyegetőzzenek, végül elmarad a találkozó Orbán Viktorral.
Ehhez képest Andrej Danko szlovák védelmi miniszter simán felállt a tárgyalóasztaltól, amikor úgy ítélte meg, a pozsonyi parlamenti felhatalmazás nélküli amerikai csapatküldés Szlovákiába sértené az ország szuverenitását, és bejelentette, hogy még arra az anyagi támogatásra sem tartanak igényt, amelyet Washingtonban a szlovák hadsereg fejlesztésére ajánlottak fel. Majd Peter Pellegrini szlovák kormányfő is megszólalt: nem akarnak olyan egyezményt kötni, amely idegen csapatok tartós állomásoztatásával járna az ország területén. Ugyanis „szuverenitás kérdésnek” tartják az ügyet. 
Ismét bebizonyosodott, hogy a külpolitikában addig vagyunk bátrak, amíg szimbolikus ügyekben kell csak kardot csörtetni. Egy nálunk kisebb ország a jelek szerint komolyabban veszi a szuverenitást.
Frissítve: 2019.03.13. 08:48