A magyar szabadság hete

Azt állította Orbán Viktor (március 15-i ünnepi beszédében, a Nemzeti Múzeumnál), hogy „mi voltunk, akik az Európába indult migránsinváziót megállítottuk.”
Ezzel szemben a tény az, hogy bár 2015. szeptember 15-én a kormány lezárta a magyar-szerb határt, az augusztusi 131 ezerhez képest szeptemberben 164 ezer, októberben pedig 222 ezer menekült érkezett Európába, és még novemberben is többen jöttek, mint augusztusban. Az inváziót a 2016 márciusában Törökországgal aláírt uniós megállapodás állította meg: februárban még 61 ezren keltek át a tengeren, márciusban már csak 37 ezren. Hunyadi Jánost Angela Merkelnek hívják.
Azt állította Kövér László, az Országgyűlés elnöke (Vasváron, a 48-as forradalomra emlékezve), hogy a magyarság számára a szabadság ezer esztendeje ugyanazt jelenti: nem mások, hanem saját értékeink és érdekeink szerint megszervezni az életünket a szülőföldünkön.
Ezzel szemben a tény az, hogy a szabadságnak nem volt ezer esztendeje Magyarországon. 1541-től 150 évig – mint talán Kövér László is tudja –, török uralom volt az ország nagy részén, utána meg a Habsburgoké következett, és a szabadság csak 1918-ban jött el, súlyos áron. Hogy aztán következzék a német megszállás, valamint a szovjet csapatok „ideiglenes” nálunk állomásozása több mint negyven évig. Az ünnepeken illik nagyokat mondani. De ekkorát?
Azt állította továbbá Kövér (ugyanott), hogy „amikor bárki nemzeti államunk feladására, nemzeti összetartozásunk megtagadására, keresztény hitünk elvetésére, családi kötelékeink elvágására biztat, az tulajdonképpen idegen zsarnokság elfogadására, az önmagunkkal való hűtlenségre akar rábírni bennünket.”
Ezzel szemben a tény az, hogy senki nem biztat, és senki nem akar rábírni minket semmi ilyesmire. Viták, konfliktusok vannak, de még az Európai Egyesült Államok hívei sem akarják felszámolni az uniós tagállamokat, a vallástalanok sem sürgetik a keresztény hit elvetését, az azonos neműek jogainak teljes elismerését követelők sem biztatnak másokat a családi kötelékek elvágására, és az idegen zsarnokság elfogadását sem tűzi senki a zászlajára vagy a kalapjára. Van itt nekünk hazai zsarnokságunk is, minek ide idegen?
Azt állította Trócsányi László igazságügyi miniszter (egy budapesti ünnepségen), hogy az 1848-as forradalom 12 pontja ma is érvényes.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy részük biztosan nem érvényes, mert már megvalósult, mint a Nemzeti Bank, a nemzeti őrsereg, vagy a törvény előtti egyenlőség. Egy másik részük azért nem érvényes, mert ha az lenne, akkor komoly bajok származnának abból, hogy Uniót követelünk Erdéllyel, vagy a magyar katonákat nem engednék külföldre (a nemzetközi békefenntartó erőkbe). Igaz, a 12 pontban van olyan követelés, amely tényleg érvényes lehetne – ilyen a sajtó szabadsága és a cenzúra eltörlése (lásd: az MTI nem volt hajlandó közölni a Magyar Újságírók Szövetségének március 15-i állásfoglalását) –, ám ha Trócsányi ezt valóban ma is érvényes követelésnek tartja, azonnal be is nyújthatná a lemondását. Illetve benyújtanák helyette.
Szerző
Bolgár György

Haszontalan idióták

A hasznos idióta a politikai zsargonban olyan ember, aki tudatlanságából kifolyólag önként, lelkesedésből szolgál egy olyan érdeket, amellyel, ha ismerné a valódi természetét, nem szimpatizálna. Eredetileg a Szovjetunió nyugati szimpatizánsait nevezték így (a kifejezést rendszerint Leninnek tulajdonítják, de valódi eredete nem ismert) – ezt írja Wikipédia arról a kifejezésről, amelyet Orbán Viktor használt, ha jól értettem azokkal a néppárti politikusokkal kapcsolatban, akik most a Fidesz kizárását kezdeményezték a pártcsaládból. 
Hogy a magyar miniszterelnök frissítésként belekerül-e a Wikipédia szócikkébe, egyelőre nem tudni, de elképzelhetőnek tartom, hogy lesz olyan hasznos idióta, aki majd beleírja. Ennek persze nincs semmi jelentősége, legfeljebb annyi: vajon Orbán Viktor kiket tarthat a saját környezetében hasznos idiótának? Mert ha elkezdjük szétszálazni a magyarázó részt, akkor rájöhetünk: ilyenek nem pusztán a hajdani Szovjetunió nyugati szimpatizánsai közül kerültek ki, bizony megtalálhatóak a kormányfő környezetében is. 
És ez mindenképpen a jóindulatú megközelítés – Orbán is ezt hangsúlyoztatta, amikor másokkal bocsánatot kéretett a saját nevében -, hiszen azt feltételezi, hogy ezek a hasznos idióták valójában csak az ismeretek hiánya miatt szolgálnak egy olyan érdeket, amelyet ha ismernének, szembe fordulnának vele. Mi pedig szintén nagyon nagy jóindulattal közelítünk mindazokhoz, akik önként, lelkesedésből kiszolgálják azt a rezsimet, amelyet Orbán Viktor rendezett be Magyarországon. Hiszen azt feltételezzük róluk, hogy nem ismerik főnökük valódi természetét, és a szándékait, céljait sem. 
Igaz, ezzel egyszersmind azt is állítjuk, hogy ezek az emberek tudatlanok, és kizárólag emiatt állnak teljes mellszélességgel a miniszterelnök mellett, nem pedig azért, mert Orbán jól megfizeti őket, vagy éppen olyan ismeretekkel rendelkezik róluk, amelyek miatt muszáj nekik hasznos idiótákká válniuk. Viszont, ha ez utóbbi volna az igaz, akkor nem buták, nem ostobák, és végképp nem idióták, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy tudatlanok lennének. Nem, tudják ők, hogy mit tesznek, kit szolgálnak, még azt is megkockáztatom – hogy a Wikipédia meghatározásánál maradjak - : mindezek ellenére önként, és lelkesedésből (is) szolgálják a hatalmat. 
Viszont ha nem tartom őket idiótának, sőt feltételezem, hogy képesek a tisztán látásra is, akkor hogyan nevezhetnénk őket hasznosnak? Miként lehet hasznos az, aki rossz ügyeket szolgál, rossz célokért küzd, és kiszolgál valakit, aki viszont őt hasznos idiótának tartja? Mert afelől se legyen kétségünk, hogy maga Orbán Viktor is pontosan tisztában van azzal, mit tesz az országgal, és mit tesz a környezetével. Nem véletlenül olvas Lenint, vagy minden olyan művet, amely a hatalom megragadásáról és megtartásáról szól. 
Ha valakinek, hát neki szüksége van a hasznos idiótákra. Akikről épp az imént bizonyítottuk be, hogy sem nem idióták, sem nem hasznosak. Mégis: így fontosak az uralkodóknak.
Szerző
Németh Péter

Orbán Canossát jár?

Olyasmi történt, amire még nem volt példa: Orbán bocsánatot kért. Sokan esküdni mertünk volna, hogy Weber három feltétele közül ez az, amit biztosan nem fog teljesíteni. Nem azért, mert a személyisége ilyen vagy olyan: ez érdektelen. Azért nem, mert ez veszélyt jelent számára, aláássa a mítoszt. Hunyadi János vagy a keresztes Kapisztrán nem kérhet elnézést az országot ostromló pogány hadaktól. Ahogy a szekta főpapja, a törzs varázslója sem tévedhet, különben már nem is varázsló. Ne tévesszen meg, hogy a kormányfő olykor még túl is játssza közemberi vonásait: kolbászt tölt, pálinkázik, nótára fakad, beköszön az egyszerű népek portájára, tréfálkozik: ezzel csak azt demonstrálja, hogy felsőbbrendűsége ellenére megérti alattvalóit. Zeusz is különböző alakban lepte meg a halandókat (különösen asszonyaikat), de azért csak felettük állt.
Néhány politológus szerint a szabadelvűek és baloldaliak – a liberális demokrácia hívei - általában inkább a tisztességesen működő intézményrendszerben, az intézményes-jogi garanciákban bíznak, míg a jobboldal egy része, közülük leginkább az illiberálisok a vezetők személyében. Max Weber a próféták példájával élve „karizmatikus legitimációnak” hívta a vezetői karizmán alapuló, a politikusok esetében is szinte vallási jellegű bizalmat. Ma pláne divat a vezérkultusz. Van is számos hatalmi előnye. De ha a rendszer talapzata egyetlen ember tekintélye, annak megingása komoly veszélyt jelent. Eddig arról volt szó, hogy Orbán mindent jobban tud. Rajta kívül a többi európai szereplő vagy mocsok Soros-bérenc, vagy szimplán hülye. Utóbbit ő maga mondta róluk. És most tessék. Az egyik „hasznos hülye” ráparancsol, erre bocsánatot kér. Hogy lehet ezt kimagyarázni a bálványozóknak?
Ez még akkor sem könnyű, ha a bocsánatkérés nem is olyan igazi. Ha az Orbán-levél csak a „hasznos idiótázásért” kér az érintettektől elnézést. Mondván, nem a politikusokat, csak a politikájukat akarta kritizálni. Szép kis megnyugtatás: nem azt mondta, hogy hülyék, csak azt, hogy hülyéket beszélnek és hülyéket cselekszenek. (Mintha valakit azzal vigasztalnánk: nem azt állítom, hogy tolvaj vagy, csak azt, hogy lopsz.) Az első válaszadó, egy flamand pártvezető rögtön világossá is tette: nem személyes bocsánatkérést vár. „Ez a vita nem rólam szól, hanem az alapvető értékek tiszteletben tartásáról.” Olyanokról, mint a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az európai szolidaritás. 
Na, ezekről aztán szó sincs a levélben. Azt ismét átszövi a hazugság: őt pusztán bevándorláspolitikája miatt bántják a migrációpártiak. Mintha ez lenne a vita lényege. Mintha Weber három feltétele közül egy is erre vonatkozott volna. Ebben pedig kitart - üzeni haza. „Nem titok, hogy nem akarjuk megváltoztatni álláspontunkat e tekintetben.”
Bárhogy dönt a hosszas szemhunyása miatt önmagát csapdába kergető Néppárt, érdemes előbb áttanulmányoznia a Canossa-járás történetét. IV. Henrik német király, a későbbi német-római császár faséba keveredett a pápával, vagyis saját vallási közössége vezetőjével (bár plakátra legalább nem tette). VII. Gergely válaszul kiátkozta, mondván: „szét akarja zúzni” az egyházat. Ez még veszélyesebb volt, mint a Néppárt mostani fellépése a frakciójukat a szakadás szélére sodró, akár szét is zúzó magyar miniszterelnökkel szemben, hiszen innentől bárki hivatkozhatott arra: ő is kiesik egyházából, ha szolgálja a királyt. (Ezen is elgondolkodhatnának Orbán famulusai közül azok, akik tartanak az Unióból való kihullástól.) Henrik 1077-ben arra kényszerült, hogy bocsánatot kérjen, pontosabban vezeklő zarándoklatot tartson Canossa várába, Gergely pápához. Ez télvíz idején, át a hegyeken sokkal strapásabb volt, mint néhány levél. Miután három napig váratta, a pápa a konfliktusoktól tartva végül jobbnak látta feloldozni.
Történészek szerint nem egészen igaz, hogy Henrik rongyokban, vezeklő ruhában járta végig az utat: alatta ott volt meleg királyi öltözete, a bűnbánat tehát meglehetősen álságos volt. Henrik részéről csak szorult helyzetében célszerűnek látszó fegyverszünetről volt szó, egyszerű időhúzásról. Rövidesen ismét a pápa ellen fordult, és kellően megerősödve már fütyült az újabb kiátkozásra. Sőt: másodjára már hadai élén, daróc helyett páncélban indult az egyházfőhöz. Megtámadta Rómát, és ellenpápát állított. Mondhatnánk: másik frakciót, másik frakcióvezetőt produkált magának. Az elhamarkodottan feloldozást adó Gergely pápa száműzetésben halt meg.
Ennyit a bocsánatkérések természetéről. De egy biztos: Henriknek kínos leckét jelentett, hogy embereivel elfeledtesse megaláztatását. Nálunk most ez jön. Itthon összekacsintás, újabb utalás a pávatánc szükségességére, vagy az eddiginél is sűrűbb mellveregetés, még több ökölrázás,még több Bayer, migránsozás, honvédő háború, keresztényeurópázás, harcos ünnepi beszédek, hogy bizonygassa meg nem alkuvását - mindegy is. De Orbán megkapta az első pofont. Még nem tudni, olyan játékosat-e, mint amilyet Juncker adott neki, vagy komolyabbat. 
Ettől nem dől le, de repedezik a szobor.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.03.16. 09:31