„Semmit ne fölöttébb” – óvott esztétikájában egykoron Berzsenyi a túlzásoktól. Földényi új esszéje mindenekelőtt épp a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk. A gondolatmenet komoly művészet- és kultúrtörténeti példatárra alapozódik: az eszményi város reneszánsz terveitől, majd a felvilágosodás hasonló épületeitől a szovjet sztálinista mintatelepülésekig, Hitler és Speer Germániájáig. Sőt – ad abszurdum – az auschwitzi haláltábor barakkrengetegéig, precízen átgondolt és kivitelezett krematóriumáig.
A szerző szerint az eszményire való végletes törekvés, benne a tökélyre vitt rend ellentétes az emberi természettel, teljességgel életidegenné válik, ekként az „eleven halál” tereit hozza létre. A sokszínűség, az esetlegesség radikális száműzése pedig szükségképp az erőszak, a kíméletlenség elszabadulását feltételezi. Az ideálisnak szánt tér együtt jár az átláthatósággal, valamilyen katonás sarkossággal: ennyiben a reneszánsz várostervek vagy a neoklasszicista épületvíziók hasonlóságot mutatnak Bentham eszményi börtönének ötletével vagy akár a fölépített bécsi elmegyógyintézet ideális formájával. Az élet természetes kavargásának, kaotikusságának kiküszöbölése előhívja a totális fegyelem, az ellenőrzés, a felügyelet követelményét. „Az élet ronthatatlansága a cél. Az eredmény: síremlék, börtön, bolondokháza, lakótelep.”
A mű hajlékony érvelése nem állít olyasmit, hogy – profán fogalmazással – a reneszánsz és a felvilágosodás, mint komplex történeti rendszer, bármilyen módon a nácizmushoz vezetett. – „Olyan, mintha…” – ilyen típusú grammatikai fordulatokra épül az interpretáció, különnemű művészeti élmények, történeti ismerethalmazok közötti asszociációk lendítik előre az esszébeli gondolkodást. Az absztrakciók világában járunk tehát, ahol egy-egy korszak kiemelt ismérve mégiscsak megfeleltethetővé válik tőle gyökeresen különböző periódusok sajátosságainak. A reneszánsz festmény a haláltábor krematóriumának.
S az általánosság szférájában, az elvont emberi természet baljós jegyeinek közegében merülhet föl időről időre a komor sejtetés: „A 20. század a maga addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem lerombolta azt, ami korábban ’teljesnek’, ’hibátlannak’ látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette. Hiszen a történelem, Hegel kifejezésével, mindig is mészárszék volt.” A folyamatos rombolás, pusztulás bizonyossága nyomán vetődhet föl a gyanú: a história végső soron csak ismétli önmagát. A nagyra törő emberi tettek pedig a hiábavalóságok hiábavalóságai.
Van végül az esszének egy rezignált és feltétlenül megszívlelendő létfilozófiai vonulata is: a tökéletesség tervei a múlandóságunkkal dacoló öröklétet áhítják. De paradox módon az életszerűség kiiktatásával éppen a halál emlékműveivé változtak.
Infó:
Földényi F. László: Az eleven halál terei
Jelenkor, 2018.
