Előfizetés

A sorok között

Sztálin halála után a szovjet Politikai Bizottság összes tagja – egy kivétellel – elment a Bolsoj Színházba a Hattyúk tava előadására. Nyugati kremlinológusok már másnap a hiányzó Berija politikai sorsáról cikkeztek, szinte egyhangúlag megelőlegezve a bukását. Egyedül a New York Post rukkolt elő azzal, hogy Berija esetleg meg volt fázva. Az is lehet, így a bulvárlap, hogy az akkori KGB-s főnök éppen a családjával volt elfoglalva. A cikk csattanója: Lehet, hogy Berija egyszerűen nem szereti a balettet?
Soha nem derült ki, hogy Berija valójában kedvelte-e a balettet vagy sem. Elvtársai ugyanis hamarosan kivégezték. Útban volt, hatalomra tört, a dossziék nála voltak. Az sincs kizárva, hogy a balettet szerette, de Csajkovszkijt nem találta eléggé pártszerűnek.
Ha valaki nem olvas a sorok között, vagy nem próbálja megfejteni a kávézacc jósló üzeneteit, ne legyen politikus, sőt ne is írjon a politikáról. Politológiát tanuló diákjaimnak azt is megsúgom, hogy tanulmányozzák a vízipólót. Ugyanis mind a politikában, mind a vízipólóban az igazi akció a víz alatt zajlik. Mint egykori bíró, jól emlékszem a trükkre, a színlelés taktikájára: két kéz a magasba, hogy a bíró lássa, a játékos ártatlan, de közben folyik az aknamunka a víz alatt.
Színlelés és kétszínűség jellemzi most a magyar-amerikai kapcsolatokat. Obama idején az USA elég gyakran kritizálta a magyar kormányt. Gyakorlati eredménye nem volt, de az ellenzék legalább érezte, hogy Washington szimpatizál a pluralista, azaz a liberális demokráciát támogató pártokkal és csoportokkal. A magyar kormány panaszkodott: hagyja abba Amerika a kritikát, beszéljünk csak a külpolitikai együttműködésről, minden rendben lesz. Obama után Washington elfogadta a magyar érvelést. Szijjártót magas szinten fogadták, jöttek-mentek a diplomaták és a hivatalnokok, az amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo európai útján Budapest lett az első állomás. És a gyakorlatban mi történt? Semmi.
A két ország között most megújított 1997-es katonai egyezményt egyelőre nem ratifikálta a parlament. A magyar kormány még nem rendelt amerikai fegyvereket. Orbán nem módosította az osztrák semlegességet dicsérő kijelentését. Orosz érdekeket támogatva a magyar kormány továbbra is ellenzi a NATO Ukrajna politikáját. Ám Washingtonban azt is látják, hogy a mai Európa elleni propagandahadjárat már nem a valódi, befogadó judeo-keresztény értékek, hanem a kirekesztő, rasszista "keresztény" értékek állítólagos védelmét jelenti. 
Március 15-én David Cornstein amerikai nagykövet elment a hivatalos ünnepségre, de nem várta meg Orbán beszédét. Talán fájt a feje, vagy várta a felesége. Mit üzent a sorok között? Lehet, hogy észrevette: Manfred Weber is Budapesten járt, és első útja a CEU-ra vezetett, majd később a Dohány utcai zsinagógában válaszolt újságírók kérdéseire. Aztán átadta elvárásai három pontját a magyar kormánynak. Egyik üzenet a másikat követte, a kávézacc nem téved. A nyugati politikusok egy része észrevette, hogy Orbán Moszkvához fűzte Magyarország jövőjét. Csak azt nem értik, hogy miért.

Rajongás

Tarlós István budapesti főpolgármester és a Fővárosi Önkormányzat egyik pillanatról a másikra sportrajongó lett. A világklasszis úszó, a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka rajongója. Nagy szerencséje az úszónőnek, hogy ennyien szeretik. Ennek köszönhetően használta klubja az átadás után ingyen a Duna Arénát, hónapokig a műugró medencébe szorítva egy korábbi kiváló úszó, a négyszeres olimpiai aranyérmes Darnyi Tamás úszóiskoláját. 
Azért tehette ezt meg (és gyakorlatilag bármi mást is), mert rajong érte Orbán Viktor miniszterelnök, de rajongói közé tartoznak az úszószövetség vezetői is. Ez a rajongói kör most tovább bővült, immár a Fővárosi Önkormányzat is a hívek közé tartozik. Az imádat odáig terjedt, hogy a Hosszú Katinka vezette Iron Swim 45 millió forintot kap azért, mert nevében szerepelteti a Budapest szót is. 
Névadó szponzora lett az úszóklubnak a főváros. Apró szépséghiba - az elmúlt években hozzá kellett ezekhez szokni, még ha nehezen megy is -, hogy erről a kifizetésről nincs közgyűlési határozat, de még egy támogatói szerződést sem tudnak felmutatni a felek. Valaki eldöntötte, hogy az úszóklubnak jár 45 millió forint, az összeg pedig úgy kerül az Iron Swimhez, hogy sehol sincs nyoma. 
A Fővárosi Önkormányzat közpénzt fizet ki zsebbe. Ez akkor is törvénytelen cselekedet, ha olyan sportoló klubja kapja az összeget, aki világra szóló sikereivel fantasztikus reklámot jelent az országnak. A sportsikereket nem vitatja el senki, maximális tisztelet és csodálat jár értük, de ezek sem mentesíthetnek a törvények betartásának kötelezettsége alól. 
Egy pozitívuma van a történetnek: kiderült, hogy a Fővárosi Önkormányzat tud rajongani. Bizakodjunk! Talán elkezd majd egyszer rajongani Tarlós István a fákért, a budapesti utakért, a várostól elvett kórházakért és oktatásért is. 

Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.