Miniszterelnök úr, a médiának nem az a dolga, hogy örüljön, hanem az, hogy tájékoztasson - ez a mondat valamikor 1990 őszén hangzott el, természetesen a Magyar Televízióban, élő adásban. Baló György idézte fel abban a hosszú és egész pályájára emlékező interjúban, amelyet Veiszer Alinda készített vele. Persze ennek a kijelentésnek – amely Baló egész újságírói habitusát és hitvallását jellemzi – voltak előzményei.
Valaki ugyanis a tévében kitalálta, hogy csináljanak a kormány első 100 napjáról egy olyan műsort, amelyben a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók kérdezhetnek. Baló, mint műsorvezető előtte beszélgetett is Antall Józseffel, hogy egyeztessék a témákat. De mivel a médiahelyzet akkor már javában puskaporos volt, megkérte a miniszterelnököt, ha lehet, ne szidja a médiát, mert ha megteszi, azt nem hagyhatja szó nélkül. Az élő adásban aztán Antall megjegyezte, hogy a magyar média nem nagyon örült az MDF győzelmének. Baló erre reagált a már idézett mondattal.
Nem ez volt azonban az egyetlen eset, amikor vitába szállt a hivatalban lévő miniszterelnökkel. Gyurcsány Ferenccel is közölte, neki – és vele együtt a közszolgálati médiának – nem az a dolga, hogy támogassa elképzeléseit, vagy legalább szimpátiát keltsen irántuk. Ez egy történelmi pillanatban készült interjúban hangzott el, 2006. szeptember 20-án, vagyis az MTV székháza elleni ostrom másnapján. És két nappal azután, hogy nyilvánosságra kerültek a hónapokkal korábban elhangzott őszödi beszéd részletei, majd az egész hangfelvétel is. Ugyanaznap este Baló még egy vezető politikussal beszélgetett, Orbán Viktorral.
Majdnem 13 év távlatából visszanézve mindkét „műsor” – nevezzük így, hiszen nem szimpla interjúkról van szó – kolosszális. Baló ugyanis máig érvényes portrét alkotott a két emberről. Nagyon udvariasan, de közben kérlelhetetlen keménységgel lényegében pőrére vetkőztette őket. Az egyiket, aki a hatalom sáncai mögül védte álláspontját és nem értette meg, hogy a kialakult helyzetben egyetlen választása lehetne: a lemondás. Meg a másikat, aki magabiztosan és mosolyogva hazudott, az akkor még távoli, de már biztosnak látszó győzelem tudatában, a jövendő bosszú reményében.
Két – egészen eltérő – következtetés adódik a most felidézett televíziós esetekből. Az egyik – és kétségkívül a fontosabb -, hogy mekkora felelősség terheli mindazokat, akik a hatalom szolgálójává tették a közmédiát. Méghozzá a rendszerváltás óta sosem látott mértékben és csakis a '90 előtti időszakra emlékeztetően, de még annál is rigorózusabban. Hiszen 2010 előtt – és mondjuk 1988-tól folyamatosan – voltak sokrétű és valóban kiegyensúlyozott, az összes érintett álláspontját ismertető és elemző programok az akkor még nevéhez méltóan közszolgálati rádióban és televízióban. A miniszterelnökök például kénytelenek voltak valódi kérdésekkel szembesülni és meg kellett próbálniuk érvekkel alátámasztani álláspontjukat. A hírműsorok nem csak a hatalom kényét-kedvét szolgálták, a háttérműsorokban gyakran ütköztek a vélemények. Mindez mára megszűnt. Mikrofonállványok és fizetett propagandisták dúlnak a kamerák és a mikrofonok előtt.
A másik tanulság: talán egyszer eljutunk oda, hogy Baló Györgyöt – műsorkészítői hitvallását és annak gyakorlati megvalósítását – tanítani fogják. Hogy az újságírók – dolgozzanak akár az írott sajtóban, akár az elektronikus médiában – példát kapjanak arról, hogyan kell felkészülni az interjúkra, és aztán viselkedni beszélgetés közben. A már említett interjúban Baló is szóvá tette, hogy tartották őt baloldalinak, jobboldalinak, persze hazaárulónak is, továbbá Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc mikrofonállványának. Mindezt csak azért, mert sosem volt hajlandó tisztelni a rangot és a titulust. Úgy ült le beszélgetni államfőkkel, miniszterelnökökkel, pártvezérekkel (is), mint egy emberrel. Kíváncsi volt az álláspontjukra, hagyta is elmondani, de bármikor kész volt vitába is szállni velük és rámutatott arra, ha gyengének találta az érvelésüket. Nagyon-nagyon kevesen vannak, akik napjainkban ugyanilyen hozzáállással interjúznak. Igaz, nem is nagyon van rá igény.
Persze – mondhatnánk – könnyű volt neki, mert okos volt, vágott az agya. Szinte gyerekkorától olyan tudásanyagot volt képes elraktározni, hogy szinte az élet egyetlen területén sem lehetett zavarba hozni. Többször is elmesélte, ő igazából szerkesztői alkat, hiszen átlátja a témákat és össze is tudja rakni a műsorokat. Ám – szerénytelenül hozzátette - kénytelen volt a képernyőre kerülni, mert rájött, hogy amit kitalált, azt ő tudja a legjobban elmondani is.
A független és szabad véleménynyilvánítás vezérelte. Abban a rendszerben, amelyben megtette a kezdeti lépéseket, s a rendszerváltás után is, amikor szintén gyakran béklyók nehezítették ennek megvalósítását. De alapelveiből nem engedett, inkább félreállt. Az idézett interjúban Veiszer Alinda megkérdezte tőle, miért lett ellensége a jobboldalnak. Mire azt válaszolta, szerinte nem a jobboldalnak lett ellensége, hanem mindenkinek, aki nem akar erős, független közmédiát. Így hát majdnem mindenkinek. Halála után most olyanok is siratják, akik életében a hátuk közepére kívánták, mondandójáért, kérdéseiért, hozzáállásáért.
Ám az biztos, Baló győzött.
