Morál és ítélkezés

Publikálás dátuma
2019.03.28. 12:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Büntetlenül nem lehet leírni mondatokat. A kimondott szónak akkor is van hatása, ha azt rögtön nem érzékeljük. Bölcs-e vagy nem a hallgatás?
Miről írunk és miről nem? Amiről nem születik kritika, az az előadás nem létezik? Lehet-e egy kritika vagy annak hiánya társadalmi, politikai és/vagy morális állásfoglalás? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ az a tegnapi beszélgetés, amelyet lapunk munkatársa, Balogh Gyula kezdeményezett, a Marton László veszprémi Tartuffe rendezésére adott, igen szélsőséges kritikai reakciókat, illetve azok hiányát követően. A társadalmi megbeszéletlenség és feldolgozatlanság miatt a színházi kritikus kerül abba a helyzetbe, hogy valamilyen értelmezést adjon, ítélkezzen morális kérdésekben – mondta Tompa Andrea, a Színház folyóirat főszerkesztője. Hozzátette: az, hogy egy ilyen történet nem tisztázódott, nem sikerült nyilvánosság előtt megbeszélni, tükrözi azt a társadalmi helyzetet, szituációt, amelyben élünk. Nehéz és nehezen szétszálazható kérdés, hogy egy alkotó korábbi etikai vétsége felül tud-e írni egy díjnyertes műalkotást, vagy akár egy egész életművet – jegyezte meg Kovács Dezső, az Art7.hu főszerkesztője. Felvetődött továbbá az Újszínház problematikája is. Dörner György második, viharos körülmények között történt igazgatói kinevezése után ugyanis több szerkesztőség azt a döntést hozta, hogy nem ír kritikát az ott játszott előadásokról. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy ennek csak akkor lett volna értelme, ha a műfaj a jelenleginél meghatározóbb társadalmi szereppel rendelkezik, ez által nagyobb súlyt adva a hallgatásnak.
Ugyanakkor az is elhangzott, hogy a szakmailag kevésbé sikerült előadásokról meg nem írt kritika mulasztás, amely később, például egy társulat munkájának megítélésében, ily módon hivatkozási pont sem lehet. Kovács Dezső úgy fogalmazott: a kommercializálódással és a színházak anyagi kondíciójával együtt sok alkotó megy a bulvár felé. Ez pedig felvet olyan kérdéseket, hogy milyen esztétikai minőségek jöhetnek létre, vagy létrejöhetnek-e egyáltalán, még magas színvonalon számon tartott társulatokban is.
Végül arról is szó esett, hogy a műfaji határokra hivatkozva el lehet-e hallgatni a körülményeket, vagy az olvasottság, kattintás növelése érdekében, a szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyva, összemoshatók-e a politikai publicisztika és a színházi kritika határai. Balogh Gyula ehhez annyit fűzött hozzá: ez hasonlít a közönségfilm és a művészfilm érveléshez, vagyis nem békülhetünk ki azzal, ha egy gyenge filmet sokan néznek, vagy egy műfaji határokat összemosó „kritikára” nagyon sokan kattintanak.

Hallgathat-e a kritika?

A Színházi Kritikusok Céhének beszélgetése a Három Hollóban. Résztvevők Balogh Gyula, a Népszava kritikusa, szerkesztője; Kovács Dezső, az Art7.hu főszerkesztője; Puskás Panni, a Revizor szerkesztője; Tompa Andrea, a Színház főszerkesztője. Moderátor: Kovács Natália kritikus, újságíró.

Témák
színház

Für Anikó: Psota Irén mindig izzott

Publikálás dátuma
2019.03.28. 11:00

Fotó: Szalmas Peter / Népszava
Az Örkény Színház színművésze kapta idén a Psota-díjat. Az elismerést Almási Éva alapította Psota Irén emléknek ápolására. A legendás színésznő csütörtökön lenne kilencven éves.
A díjról – melyet 2017-ben Hegyi Barbara, tavaly Hernádi Judit kapott – az alapítón kívül egy öttagú kuratórium dönt, melynek tagjai: Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, Hazai Kinga ügyvéd (az alapítvány elnöke), Hegedűs D. Géza színművész, Lantos Endre főorvos, és Langer János ügyvéd. Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója Für Anikóról úgy fogalmazott: „szuverén alkat, morális lény, nem váltogatja a nézeteit, azt gondolja hétfőn, amit kedden és csütörtökön. Akit megszeret, abban a végsőkig bízik, amíg lehet, ha pedig nem, akkor elvágólag szakít. Nincs engedmény. (…) Káprázatos a muzikalitása, képes vallomásra, tragikumra és fényes bohóc. Mindent el tud játszani, ebben hasonlít Psota Irénhez.” Mácsaival egy évben 1989-ben lett Für Anikó a Madách Színház tagja, sorra játszotta a fontos szerepeket, aztán Mácsai áthívta az Örkénybe, ahol alapító tag lett, itt szintén meghatározó alakítások fűződnek a nevéhez. Hegedűs D. Géza a Psota-díj kuratóriumának a nevében azt mondta, a mai értékzavaros világban, ahol életművek hamar elfejetődnek és tünékeny dolgok felértékelődnek különösen fontos ez a szakmai díj, amelynek kiemelt értéke, hogy civil kezdeményezésre jött létre.
 
Für Anikó Psota Irénre így emlékezett: mindig izzott és ezt az egész pályáján meg tudta tartani. Egyrészt azért, mert zseniális volt, másrészt hihetetlen szenvedéllyel volt megáldva, megverve. Psota Irén emléktábláját lakóházánál születésnapján, március 28-án avatják fel Budapesten a II. kerületi Bem rakpart 30. alatt.
Szerző
Frissítve: 2019.03.28. 12:03

Mit tehetnek meg velünk? - Sztrájk a gyárban

Publikálás dátuma
2019.03.28. 09:00
A Sztrájk a gyárban szereploi amatorök, leszámítva Vincent Lindont (narancssárga mellényben)
Fotó: IMDB
Ökölbe szorul az ember keze, amikor nézi Stéphane Brizé legújabb filmjét, a Sztrájk a gyárban című drámát. Pedig csak olyan dolgokat mutat be, melyek bármelyikünkkel megtörténhetnek. A rendezővel Cannes-ban beszélgettünk.
A Mennyit és egy ember? és a Sztrájk a gyárban tekintetében adódik a kérdés: a tisztességtelen ügyekről akar vitát generálni?
 
Nem tagadom, nagyon érdekel korunk etikája és értékválsága: pontosan mennyit is ér egy emberi élet a globalizált világban? Egészen pontosan arról szeretnék diskurzust kezdeményezni, hogy mit engedünk meg mi magunk, hogy megtegyenek velünk a nagybetűs profit érdekében. Emellett valóban nem tudok egy ideje szó nélkül elmenni.
Mikor fedezte fel önmagában a harcost? Korábban egészen más hangvételű filmeket készített.
Valóban el kellett múlnia némi időnek, hogy túllépjek a mikroproblémákon és képes legyek önzetlenül gondolkodni. Egy filmrendezőnek, de általában az összes önkifejezésből élő embernek ez nehéz feladat. Itt nem csak a személyes önzésre kell gondolni… Tudja, én rengeteg pénzt költöttem a pszichoanalitikusomra, míg végül elhittem: jogomban áll, hogy átfogó társadalmi kérdésekben megnyilvánulhatok. Szóval, mire én összeszedtem a bátorságom ahhoz, hogy a világ nagy igazságtalanságairól filmezzek, az orvosom az én pénzemből vett két úszómedencés házat. A sors olyankor nagyon morbid.
A Sztrájk a gyárban forgatása során nagy tömegeket kellett mozgatnia – főleg olyanokat, akik nem rendelkeztek semmilyen színészi gyakorlattal. Hogyan lehet egy tüntetést reálisan megrendezni?

Nem kell hozzá túl nagy fantázia. Banálisnak hangozhat, de Európa-szerte naponta történnek nagy cégbezárások mindenféle iparágban, így tulajdonképpen nem kellett semmi extrát kitalálnom. Számos megkárosított munkással és az ügyvédjeikkel beszéltem, de nem hagytam ki a másik, az úgynevezett menedzseri oldalt sem. Kíváncsi voltam mindenki álláspontjára. Mindenképpen szerettem volna, ha hiteles mondatok hangoznak el. Ezt a hitelességet a szereplők is garantálják, akik – a főszereplő Vincent Lindonon kívül – mind amatőrök. Ehhez több száz embert kellett végig castingolni, mert nem minden civil tud természetesen viselkedni a kamera előtt. Különösen, hogy semmiféle improvizációnak nem adtam helyet. Szituációba hoztam a szereplőket és a testbeszédük, a mimikájuk természetes reakció. Az ebből fakadó energiák adták meg a jelenetek erejét. Újrateremtettük a valóságot.
A Mennyit ér egy ember? egy nézőpontot kínált fel. A Sztrájk a gyárban egy embercsoportét. Ha trilógiát tervez, akkor, ugye a forradalom következik?
Az én nézőpontom szerint a Mennyit ér az ember? már forradalom volt – egyetlen egy ember is fellázadhat a rendszer ellen. Ez legalább olyan izgalmas, mint a gyári munkások lázadása. Nem hiszem, hogy fogok egy harmadik efféle filmet készíteni, hiszen nagyon sok módja van annak, hogy a gazdaság életpusztító hatásairól beszéljünk.
 
Nem gondolt arra, hogy politikusnak álljon?
 
Taszít már a gondolat is. Sőt, nekem már az is nagyon visszás, amikor egy-egy művész kifejti a politikai nézeteit a sajtóban, esetleg elmondja, hogy milyen állapotban van az egészségügy vagy az oktatás. A hajam szála az égnek áll, mikor ilyeneket hallok, mert például egy színész vagy egy szobrász nem avatott szakértője ezeknek a témáknak, csupán impressziói vannak. Nagyon elkeserítő az a friss trend Franciaországban, amikor szórakoztatóipari emberek mondanak nagy véleményeket a sárgamellényesekről. Egy művésznek az a dolga, hogy fikciós műalkotásokkal rávilágítson a valós problémákra. Ennyi és nem több.

Lenyűgöző az elhivatottsága, de nincs abban némi ellenmondás, hogy filmrendezőként szintén egy prosperáló iparág képviselője?
 
Ez nem vitatom, de azért többféle módja van annak, hogy egy rendező megfinanszíroztassa a filmjét. Franciaországban többablakos a finanszírozási rendszer, így, ha elkaszálnak az egyik helyen, mehetsz máshova. Továbbá: a filmipar másik jellemzője, hogy a produkciókat általában túlfinanszírozzák a producerek. Ez nekem soha nem volt célom, nekem a leforgatáshoz szükséges minimum kell. Életben kell tartanunk a független filmet, de ebben például már most a nagy ellentmondás. Sokak szerint a Netflix független, nekem inkább ijesztő a hatalmuk. Én úgy látom: egy filmalkotás akkor tud független lenni, ha nem egyetlen koncentrált hely vagy intézmény biztosítja a büdzsét.

Miről a szól a Sztrájk a gyárban?

Keretbe Egy franciaországi gyár vezetősége megígéri alkalmazottainak: mindenáron megvédi a munkahelyüket. Hirtelen azonban mégis az azonnali bezárás mellett döntenek, ezzel cserbenhagyva a bennük bízó több mint ezer munkavállalót. Az egyik munkás, Laurent (Vincent Lindon) magára vállalja a vezető szerepét a döntés elleni küzdelemben – és a végletekig elmenve harcol a munkások az igazságért.

Névjegy

Stéphane Brizé (1966. október 18.) francia forgatókönyvíró-filmrendező-producer-színész. A Mennyit ér egy ember? (2015) és a Sztrájk a gyárban (2018) című műveit Arany Pálmára jelölték a Cannes-i filmfesztiválon.

Témák
film sztrájk
Frissítve: 2019.03.28. 12:10