Heti abszurd: Hamostvasárnap

A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint, ha most vasárnap lennének a választások, akkor sokan meg­lepődnének, mert úgy tudják, hogy nem most, hanem ősszel kell majd főpolgármestert választani Buda­pesten. Ehhez képest a megkérdezettek 74 százaléka hallott már a Sétáló Budapest nevű programról – azok között, akik válaszoltak is a kérdésre, ez az arány 14 százalék. A verekedésbe már keveredett biztonsági őrök mintegy negyede szerint a fővárosban jó irányba mennek a dolgok, ez az arány a négynél több gyermeket nevelő kiskorú államtitkárok körében 34 százalék, ami szemben az előző hónapban mért 52 százalékkal, a hibahatáron túlmutató visszaesést jelez. A budapestiek hetven százaléka nem szeretné, ha a lakóhelye közelében száz méternél magasabb szökőkút létesülne, mintegy 80 százalékuk pedig kifejezetten ellenezné, hogy Soros György zsiráfokat fessen a gyalogos-átkelőhelyek közelében található házak falaira. A válaszolók csaknem kétharmada szerint nem mélyíteni, hanem betemetni kellene a zenekari árkokat, miközben közel egyötödük kifejezetten veszélyesnek tartja, ha valaki este sötétedés után csukott szemmel közlekedik. (Ez az arány a lapkiadó vállalattal, valamint határon túli futballcsapattal rendelkező gázszerelők körében végzett felmérés szerint tavaly ilyenkor még 43 százalék volt!) A kutatók a fenti mérésekből megpróbáltak következtetéseket levonni, ám ez csak az esetek egyharmadában sikerült. A fennmaradó kétharmadnyi esetben arra jutottak, hogy Budapesten az emberek nagy része azt szereti, ha gyakran jár a villamos és tiszta, és csak elenyésző azoknak a száma (0,3 százalék), akik szerint az lenne a jó, ha a 3-as metró a jövőben is rendszeresen meghibásodna. A laposföld-hívők negyede szerint jobb volna, ha semmi sem lenne rossz. A felmérés, bár nem volt teljes körű, jól reprezentálta a magyar lakosságot, így például megállapítható, hogy a mobiltelefonnal rendelkező, 12 évnél fiatalabb, tanyán élő, kétdiplomás örömlányok mintegy 60 százaléka azt válaszolta, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. (Ez utóbbi azért is elgondolkodtató, mert ugyanez az arány Norvégiában mindössze 28 százalék, miközben Burundiban és Ugandában megközelíti a 97 százalékot.) Ami a kutatás módszertanát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a válaszadók mintegy 37 százaléka, vagyis, az összes megkérdezett hozzávetőlegesen 1 százaléka elküldte a kérdezőbiztosokat a jó anyjukba, másfél százalékuk meg is kergette őket. Örömteli viszont, hogy csupán a lakosság nulla egész négy tized százaléka érte utol a kérdezőket, ily módon testi fenyítésig fajuló kontaktra csupán elenyésző mértékben került sor.
Szerző
Föld S. Péter

Trump trambulinról - az elnök, aki nem Putyin ügynöke, csupán hasznos idiótája

Publikálás dátuma
2019.03.31. 13:18

Fotó: NICHOLAS KAMM /
Szegény hülye Nixon! Zárt ajtók mögött fenekedett kulcsembereivel, hogyan siklathatná ki a Watergate-nyomozást, s le is bukott a végén, amikor ki kellett adnia a szavait rögzítő hangszalagokat. Két évbe telt, mire előkerült a füstölgő pisztoly. Lélegzetét visszafojtva várta a múlt hétvégén Amerika, hogy a (szintén majd’ kétéves vizsgálódás nyomán) Robert Mueller különleges ügyész bemutassa Trump orosz kapcsolatainak füstölgő pisztolyát, s rábizonyítsa az elnökre az igazságszolgáltatás akadályozását. Miközben ő egész idő alatt a szemünk láttára lóbálta a kezében.
Egy mondás szerint mindenki belepisil az uszoda vizébe, de tilos a trambulinról. Korunk demagógjai (tőlük már Platón is féltette a demokráciát) viszont pontosan ezt teszik: a nyílt színen a legnagyobb nyugalommal a közélet trambulinjáról vizelnek sérthetetlennek hitt írott és íratlan szabályokra.

Egy vizsgálat buktatói

A főnökét – Mueller jelentését a maga módján értelmezve – felmentő igazságügy-miniszter egyik utalása szerint az elnök vizsgálatgátló tetteinek jó része nyilvános volt, a sajtó beszámolt róla. Ha tehát Trump elébb az orosz szálakat letagadó nemzetbiztonsági tanácsadója kímélését kérte az akkori FBI-igazgatótól és „lojalitási esküt”, s kirúgta ennek megtagadásakor, el is dicsekedve vele moszkvai vendégeinek, akkor ezek szerint minden rendben, hiszen nem a víz alatt tette, hanem trambulinon… Ha az oroszok ismétlődő megkereséseit a Trump-kampány nem jelentette az elhárításnak, amire a törvény kötelezné; ha pódiumról szólítja fel Moszkva hackereit Hillary e-mailjeinek kiszivárogtatására és csapata azokról előbb tud; ha a fia kér tőlük a vetélytársra terhelő anyagot, akkor nem ezek számítanak, hanem csakis a – vajmi nehezen bizonyítható – tudatos együttműködési szándék kinyilvánítása. S ha a nyomozás akadályozásánál a miniszter nem látja bizonyítva a rosszhiszeműséget (ugyan mi egyéb lehetne?!), akkor Barr Mueller helyett dönt. Ámde Trumpot nem hallgatták ki szándékairól, ellentétben a nagyesküdtszék előtt vallatott Bill Clintonnal ő nem élőben, hanem csak írásban, vagyis ügyvédi segítséggel tett tanúvallomást (a jogászok tudták, hogy öt perc alatt belekeveredne hazugságokba). Az pedig külön gond Barr ítélkezésével, hogy őt alighanem pont azért szemelte ki e posztra Trump, mert tavaly tanulmányban hirdette: egy elnök eleve nem gátolhatja az igazságszolgáltatást, lévén annak ő a feje. E sajátos jogfelfogást hamar ízekre szedték, ám most miniszterként érvényesítette. S szeme sem rebbent, amikor – a közéletnek adott első és meghatározó – tájékoztató levelében maga említi, hogy Mueller nyitva hagyta a kérdést, nem emelt vádat, de nem is mentette fel Trumpot. Ezt bizony nyilván el kell magyaráznia a demokrata vezetésű képviselőházi testületeknek, amelyek elébb a teljes ügyészi jelentést akarják tanulmányozni. Mit sem törődve Trambulin Trump szokásos fenyegetőzésével, amibe rögvest belekezdett, persze „teljes felmentését” harsogva.

Nem bűnös, nem ártatlan

Vagyis a vizsgálat lezárult, felejtsük el?! Ez már csak azért is nehéz lenne, mert Trump sietett ellentámadásba lendülni. Már nem csupán „boszorkányüldözésnek” nevezi a vizsgálatot, hanem „összeesküvők” és hazaárulók bűnének. Magát Muellert viszont már nem támadja, noha eddig ki akarta rúgatni (nyilván nem szeretné, ha az ügyész kinyitná a száját). Politikailag persze az ügy háttérbe szorul, mivel a demokraták nem kaptak fegyvert az alkotmányos eljárás elindítására, bár ezt tekinthetik jó ürügynek is, hiszen a szenátusi republikánus többséggel amúgy sem volt esély az elnök elmozdítására. Viszont Trump alighanem korán örül és fenyegetőzése azt próbálja lehetetlenné tenni, ami ezután vár reá. Hiszen több büntetőügyben továbbra is folyik ellene eljárás a New York-i állami ügyészségeken. Nőügyeiről (kampánysértő hallgatási pénzek és zaklatások miatt) éppúgy, mint cégének kusza módszereiről és (történetesen orosz) kapcsolatairól. S utóbbiban főkönyvelője kötött vádalkut, ami nem sok jót ígér. S ekként érthetőbbé válik, miért ágált Trump hosszan és hevesen ­Mueller kutakodása ellen, ha egyszer nem volt titkolni való koordinációja az oroszokkal: a vizsgálat óhatatlanul felderített jó néhányat a milliárdos zűrös dolgaiból. Ellentétben valamennyi modern elődjével, az elnök konokul megtagadta adóbevallásai bemutatását, hiszen azokból kiderülhetnek korrupt vagy akár kompromittált üzleti ügyei. Például kedvenc terve a moszkvai felhőkarcoló építésére, amire (vádalkut kötött ügyvédje szerint) még a választási kampányban is törekedett. Amivel kétségtelenül „kiadta magát” Putyinnak. Persze az ügyvédtől azt is tudjuk, amire már több bennfen­tes könyv is utalt, hogy nem számított győzelemre, csupán a Trump-márka páratlan terjesztésének tekintette a választási kampányt, s döbbenten fogadta az eredményt. Barr szerint Trump nem működött együtt az oroszokkal, „tudatosan” bizonyosan nem. És tudatlanul? Akkor immár papírja van arról, hogy nem Putyin ügynöke, csupán hasznos idiótája. Maga Barr is utal az elnöki kampányba való számtalan „kéretlen” orosz besegítésre, ami ha nem bűnvádi, de alighanem elhárítási fogas kérdés (Mueller meg is vádolt két tucat oroszt, akiknek persze bottal üthetik a nyomát). S ne feledjük: ha nem is Trump ellen, vádat „csak” kampányfőnöke, annak helyettese, személyes ügyvédje, első nemzetbiztonsági tanácsadója, külpolitikai tanácsadója és (a WikiLeaksszel kapcsolatot tartó) régi bizalmasa ellen emeltek. Hány politikus úszná meg ezt egy nyugati demokráciában? Vádat csak a minden kétséget kizáró elítélés esélyével érdemes emelni. De az elegendő bizonyíték hiánya még nem zárja ki a kétségeket.

Államérdek és elkenés

Sokat elárul ez arról, mivé lett mára Amerika. Nixon lemondása után a demokraták ujjongtak és a republikánusok – elnöküket védve az utolsó pillanatig – mosakodtak (ha a vérmesebbje titokban revansot tervezett is, amire majd Clinton ellen keríthettek sort). De még voltak közös normák, ama írott és íratlan szabályok. Ha nem kell kiadnia a magnószalagokat és azokon Nixon nem vall önmagára terhelően (aminek tudatában mondott le), akkor politikailag ugyan „béna kacsa” lesz, de kihúzhatta volna ciklusa végéig. Ám amikor tábora tapsol a trambulinon fenekedő elnökének, akit a saját kinevezettje rohant felmenteni, s nyíltan lehet bosszút lihegni a Mueller-jelentés megismerése előtt, akkor már nincs közös nevező. Sőt! Furcsa kapcsolatai ellenére az elnök nem „béna kacsa”, hanem ő próbál offenzívába lendülni. Tovább hergelve kitartó és a politikát, benne a republikánus pártot túszként tartó hithű táborát. De muszáj is ezt tennie, hiszen a január óta a képviselőházi bizottságokat vezető demokraták nem tántorodtak el a további vizsgálatoktól, s akár még muníciót lelhetnek a miniszter által elfogultan értelmezett Mueller-jelentésben. Szórakoztató és jellemző trumpista ellentmondás, hogy miközben az elnök „nem bánja” a jelentés közzétételét, csak rábízza (halogató) miniszterére, ügybuzgó hívei tiltakoznak ez ellen, egyikük sietve elégetné… De miért is, ha tényleg felmenti Trumpot?! Ráadásul ez a 22-es csapdája. Sok jogász vallja, s nyilván maga Mueller is, hogy egy elnök ellen nem is lehet vádat emelni, csak a törvényhozás alkotmányos eljárásával. Viszont az is minisztériumi alapelv, hogy ha nem emel az ügyész vádat, akkor az egyén érdekében a részleteket titokban kell tartani. Barr tehát meg is tagadhatná a közzétételt, hiába követelik a demokraták. A Watergate-ügyben minden fekete-fehéren kiderült, de a többi „-gate” jószerivel maradt politikai megítélés tárgyának. Reaganről például el kellett hinni, hogy tényleg nem tudott az Irán-kontra botrány során törvényt sértő emberei tettéről… A trumpisták most szokásos konteóikkal a „mély állam” aknamunkájának tartják a vizsgálatot és az elnök elleni puccskísérletnek. De lehet ez fordítva is: igazi államérdek elkenni, hogy a Kreml jelöltje „együttműködően” került a Fehér Házba. Ha tehát mégis lenne alkotmányos eljárás Trump ellen, az csakis egyéb vétkei kapcsán legyen. Csak még az a kérdés maradt nyitva, hogy miért is kedveli Amerika elnöke olyannyira orosz kollégáját, és tesz folyton a kedvére, támadva éppen Putyin célpontjait, kezdve a ­NATO-val, folytatva az EU-val? Most új csatamezőre kell vonulni. A demokraták nekiveselkedett bizottsági elnökei Barr-ral óhajtanak csatázni és jelentésszöveget értelmezni, idézéseket küldeni a Fehér Háznak. A párt vezetői, élükön a tapasztalt (most 79 éves) házelnök asszonnyal, viszont látják, hogy az emberek többsége belefáradt a kétéves hadakozásba, s már a tavaly őszi demokrata sikereket sem Trump elítélésének reménye hozta, hanem az amerikaiak valódi gondjai. És hát látva a társadalom végzetes kettészakadását, a trumpista tábor tényeket tagadó túsztartó beállítottságát, bölcsebb is lenne a jelentős többség által alkalmatlannak tartott elnököt szavazatokkal eltávolítani.
Szerző
Témák
Trump USA

Gyorsan a Holdra! -az alelnök mindenkit megfenyegetett Rakétavárosban

Publikálás dátuma
2019.03.31. 12:24

Égi dicsőségre tör Amerika. A Trump-kormányzat rohamtempót diktál a tudósoknak, mert öt éven belül embert akar küldeni a Holdra.
Dörgedelmes beszédet mondott a Nemzeti Űrtanács keddi ülésén Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke Rakétavárosban – így emlegetik az alabamai Huntsville-t. „Az első nő és a következő férfi a Holdon amerikai asztronauták lesznek, akik amerikai rakétákkal, amerikai földről szálltak fel”, jelentette ki. A NASA csak 2028 utánra tervezett ilyesmit, de az alelnök szerint gyorsítaniuk kell, amihez „minden szükséges eszközt” meg is ígért. Közölte, magáncégektől szereznek be hordozórakétát vagy leszállóegységet, ha másként nem megy. Fürgébb, rugalmasabb munkára szólította fel az űrkutatási hivatalt, egyben figyelmeztetett, ha nem boldogulnak öt éven belül, 2024-ig, akkor „a szervezetet kell megváltoztatnunk, nem a feladatot”.  

Űrutazás maszekban

Jim Bridenstine, a NASA igazgatója úgy fogalmazott, „elfogadják a kihívást”, megtesznek minden tőlük telhetőt a program felpörgetéséért. Szakértők véleménye megoszlik arról, hogy tartható-e a céldátum. Jonathan McDowell, a Harvard asztrofizika-professzora azt mondja, megdöbbentené, ha sikerülne. A Hold felszínére leszálló egységet még meg kell tervezni, építeni és tesztelni, ami még akkor is nehéz lesz öt év alatt, ha „nincsenek politikai belviszályok a költségvetés körül”. Scott Hubbard, a NASA volt munkatársa szerint „borzasztóan rövid” az idő. Emlékeztet, annak idején mindkét Bush elnök mert nagyot álmodni, de hangzatos űrábrándjaik „összeomlottak a saját pénzügyi súlyuk alatt”. Más kutatók lehetőséget látnak a türelmetlenségben, hátha így megnyílnak a pénzcsapok. Alan Stern a Southwest Kutatóintézettől úgy látja, tartható a szoros határidő, ha az állam hatékonyan együttműködik a privát űrvállalkozásokkal. A szándék megvan. Tavaly kilenc óriáscéggel, köztük a Lockheed Martinnal kötött partnerségi megállapodást a NASA. Ezek vehetnek részt a Hold körül keringő kis űrállomás, a Lunar Gateway tervezésében és kivitelezésében, a szükséges technológiák fejlesztésében. A Boeingnél már készül az SLS rendszer (Space Launch System), amelynek jövőre Hold körüli, legénység nélküli misszióra kellene vinnie az Orion kapszulát. Két hete, szenátusi meghallgatásán a NASA főnöke azt sem zárta ki, hogy e célra a SpaceX kisebb járművét vennék igénybe. 

Hová a sietség?

Most más a helyzet, mint a múlt században, amikor a hidegháború volt az űrkutatás motorja. A frissen megválasztott Kennedy elnök híres beszédben hirdette meg, hogy az Egyesült Államok még az 1960-as évtized vége előtt embert küld a Holdra. Ez nem pusztán presztízskérdés volt. Két ellenséges nagyhatalom rakétatechnológiája vetélkedett, erőfitogtatásként. És az amerikaiak sokáig le voltak maradva. A Szovjetunió érte el először rakétával a Holdat (1959), majd juttatta az első embert a világűrbe Jurij Gagarin személyében (1961). Washingtonban nemzetbiztonsági érdeknek minősült a fejlesztés, jutott rá pénz, paripa, fegyver. El is érték a kitűzött célt időre. Más oka volt, hogy Kennedy már nem hallhatta Neil Armstrong örökbecsű szavait: „Kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek”. Júliusban lesz éppen ötven éve a történelmi pillanatnak, hogy az ember a Holdra lépett. Dorgáló beszédében az alelnök hivatkozott rá, hogy ha azt a régi programot végig lehetett vinni nyolc esztendő alatt, most is elfogadhatatlan a későbbi céldátum. Beszélt arról is, hogy űrállomást hoznának létre a Hold felszínén, amely Mars-missziók bázisaként szolgál. Ez már a második lépés, a NASA előbb az említett Gateway űrállomást szánja „feltételes megállónak” a világűr távolabbi pontjaira tartó jövőbeli asztronautáknak. Állandó legénység nem is lenne rajta, ellentétben az ezredforduló óta működő, a Föld körül keringő nemzetközi űrállomással (ISS). Éppen az ISS példája mutatja, nemzetközi együttműködés jellemzi az űrkutatást évtizedek óta. Ám egy új, ambiciózus szereplő beszállása megint versenyt indíthat el: Kína 2019 első napjaiban szondát juttatott el a Hold túlsó, a Földről nem látható oldalára, amire addig nem volt példa. Az Európai Űrügynökség (ESA) pedig arra készül, hogy felszíni bányászatot kezd a Holdon már a következő évtizedben, hogy oxigént és vizet nyerjen a törmelékből, amivel forradalmasíthatná a későbbi hold­utazók lehetőségeit. A NASA is számol az ottani erőforrásokkal, ezért a Hold déli sarkvidékén akar leszállni, ahol van hasznosítható jég. 

Trump szkafandere

Közismert, hogy Donald Trump az űrutazás lelkes híve. Hivatalba lépése után rendeletet hozott arról, hogy embert kell küldeni a Marsra a 2030-as években. Ám azóta egyre inkább a Hold került érdeklődésének középpontjába. Trump, ellentétben elődjével, a messzebbre tekintő Barack Obamával, a gyors sikert favorizálja. Szakírók szerint ez sem újdonság: az egymást követő elnökök többször is változtattak a fontossági sorrenden ízlésük szerint, Clinton például imádott volna földönkívüli élőlényeket találni. A hirtelen irányváltások nem segítettek a tudósoknak. Végül egy pillanatra még tűnődjünk el, vajon miért pont öt évet szabhattak határidőnek a Holdra szállásra Washingtonban. Ha jövőre újraválasztják, akkor várhatóan 2024 Trump búcsúéve a Fehér Házban. Az internet népe szokás szerint azonnal felfigyelt erre, hamar megjelentek mémek a Holdon ugráló, szkafanderes Trumppal. Alighanem a főnöke árnyékában észrevehetetlen Pence alelnöknek is eszébe jutott, hogy egy űrsiker jól mutatna a választási kampányában, amit véletlenül ugyanabban az esztendőben tartanak. De tegyük hozzá: mindegy is. Ha a nagy nekibuzdulás előreviszi a tudományt, nem számít, miféle személyes szempontok álltak a háttérben.

Lapos elméletek

És azt hallották már, hogy csalás az egész? Hogy senki nem is járt a Holdon? Hogy a világhírű felvételeket hamisították, nem a Holdon készültek, hanem Walt Disney hollywoodi stúdiójában, méghozzá a 2001 Űrodüsszeia sci-fi klasszikust rendező Stanley Kubrick titkos irányításával? Így tartja a holdraszállás-tagadó legenda – nem akármilyen társaság terjeszti, a lapos Földben hívőket tömörítő Flat Earth Society. De ez csupán egy összeesküvés-elmélet a többtucatnyi közül. Elsőként a haditengerészet korábbi tisztje, Bill Kaysing írt könyvet azzal a címmel, hogy We Never Went to the Moon, azaz Sohasem jártunk a Holdon (1976). Okfejtése szerint Washington mindenáron le akarta győzni az űrversenyben a Szovjetuniót, ezért csaláshoz folyamodott. Ehhez jött a Földi űrutazás (Capricorn One) című kalandfilm bemutatása (1978), amelynek az a cselekménye, hogy a NASA kamu Marsra szállást játszat el túszul ejtett asztronautákkal. Ez több millió amerikai mozilátogató agyába égett bele, a valóságtól különválaszthatatlanul. A vietnami háború és a Watergate-botrány után simán el tudták képzelni, hogy a kormány az arcukba hazudik. Négy évtized telt el azóta, ám az összeesküvés-elméletek tovább élnek, sőt az internet lökést adott terjedésüknek. Felmérések szerint ma is meghökkentően sokan hiszik világszerte, hogy az Armstrongék landolását megörökítő képeket igazából a Földön forgatták. Pedig a modern eszközökkel készült, nagy felbontású fotókon még látszanak is a leszállás nyomai, hiszen a Holdnak nincs légköre, nem fúj szél, ami elsöpörhette volna őket. De hiába, annál rosszabb a tényeknek.

Apollo–12

Az Apollo-program keretében kereken egytucatnyi űrhajós lépett a Holdra hat küldetésen, bő három év leforgása alatt (1969–72). A mindenkori legénység harmadik tagja pilótaként a leszállómodult irányította, ott várta be társait: járt is a Holdon meg nem is (nem lépett a felszínére). Kivétel nélkül amerikaiak voltak, külföldieknek nem jutott hely a NASA lunáris misszióin. Neil Armstrong volt az úttörő, mindmáig az utolsó látogató pedig Gene Cernan 1972. december 14-én, azóta nem járt ember a Holdon.