Kacagó nyomor

Felhívott a minap egy közel nyolcan éves úr egy Heves megyei kis faluból. Jól ismerem ezt a kis falut, a Mátra lábánál fekszik, csendes, az átmenő forgalom nem érinti, autós csak akkor megy arrafelé, ha ott van dolga. Egyszer a környékén, a település határán túl sétáltam, akkor vettem észre egy hatalmas, modern, kastélyszerű kúriát, amit két doberman és saját portás őrzött, a helyiek később azt is megmondták, kié. Szeret vadászni, tették hozzá, így itt csak alkalmanként van, de a személyzetet egész évben fizeti, nem lehet tudni, mikor kerekedik kedv egy kis leruccanásra.
Az idős úr közben arról beszélt, hogy neki már nehezen megy a járás, nem is nagyon gyalogol a kerten túl, a kacsákat, libákat még megeteti, de a ház előtt már a fia sepri össze a szemetet, meg az őszi avart.
De nem is ezért hívott, szabadkozik, hanem mert a napokban megkapta a nyugdíjemeléséről szóló papírt, és képzeljem el, az volt benne, hogy egy forintot emeltek összesen. Le is írtam számmal a kis jegyzetpapíromra - mert beszélgetés közben öntudatlanul jegyzetelni kezdek –, hogy „1”, és besatíroztam jól, sőt a tetejére meg az aljára pici talpat is biggyesztettem, talán, hogy a szám még jobban kihangsúlyozódjon.
Közben a bácsi keserűen kacagva folytatta, hogy az emelésről szóló értesítést akkortájt kapta kézhez, amikor a kormányszóvivő bejelentette az állami vezetők nagyjából harminc százalékos béremelését, s meg is jegyezte az akkor elhangzott mondatatot, miszerint ők a néppel együtt sírnak és együtt nevetnek.
Erre a mondatra jómagam nem emlékeztem, de elhittem neki. 
Tovább fűzte aztán, hogy pár nappal később újabb boríték érkezett a nyugdíjfolyósítótól, s ebben korrigálták az adatot. Mivel Magyarországon megszűnt az egyforintos, így kénytelenek voltak „kerekíteni”, s öt forintra tornázták fel a tételt. Az idős úr a vonal túlsó végén kacagva mondta, hogy a kerekítési szabályok értelmében igazából nullára kellett volna levinni az összeget, de bizonyára a hivatalnokok ott álltak a nagy magyar paradoxon kapujában, legalábbis matematikailag, mert hát miféle emelés az, ami nulla forinttal jár. 
Így emeltek. 
Hozzátette még, hogy ő maga hatvanévesen ment nyugdíjba, de utána is dolgozott tovább, mert mindössze húszezer forintban állapították meg a neki járó összeget, abból meg csak éhen halni lehet. Kisiparos volt, befizette mindig, amit be kellett, cipészként ugyan sokat nem keresett, végül azért is hagyta abba a szakmát, mert lyukat foltoztatni, talpaltatni már alig akart valaki, a falubeli öreg nénikék akkurátus vasaltatásai pedig legfeljebb a kenyérre voltak elegendők, tejre már nem. Két egymást követő baloldali kormány alatt rendezték valamelyest a nyugdíját, akkor lett húszból hatvanhétezer, az „elmúltkilencév” alatt meg erre rájött havonta tizenegyezer. Plusz öt forint, mostantól. Így számolgatott szépen, majd hozzátette még, hogy ő már eleget sírt „együtt”, most már nevetni szeretne, de nem kínjában, nem könnyek között.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.03.29. 08:44

Sor(o)sjáték

Az ifjú Samuka páratlan adottságokkal született. Kéthetes korában szobatiszta volt, félévesen saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, és édesanyja szerint magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi csak anekdotikus közlésnek tekinthető).
Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt. Konkrétan három éves koráig nem szólalt meg. Édesanyja egy állami cég vezetőjeként dolgozott, és korán vissza kellett térnie a munka világába, a család amúgy is Teslára gyűjtött. A pár egy közeli magán-bölcsődébe íratta a gyereket, így csak a dajka és pár pelenkás briganti lett tanúja Samuka első megszólalásának. Pedig a verbális antré egyénire sikerült: a csoport egy nap valami kétes eredetű rákmaradványt kapott ebédre, amit nehezményezve Samuka lesöpörte a tálkát az asztalról, majd szenvedélyesen felkiáltott: „SOROS”!
Az eset persze viharos tetszést aratott.
A gyermek beszédfejlődése e ponton sajnos ismét megakadt. Pedig speciális óvodába íratták, logopédus csiszolta, kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, és hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. Mivel azonban középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, mégsem ruházott meg mindenkit (legalábbis nem minden nap), e tapintat végül is rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert nem fogyott tányérján a püré, vagy más okból ráripakodtak, csak annyit kiáltott: "Soros!", és a kérdés gyakorlatilag megoldást nyert.
Általánosban csak tovább javult a helyzet. Édesapja az ügyészségen dolgozott, ami lökést adott népszerűségének, tanárai amúgy is emlékeztek még a Soros-félék sanyargatására. Egy olyan jellegű kérdésre pedig, hogy „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, tulajdonképpen megfelelő válasznak bizonyul, hogy: „Soros!”. E tétel a történelem vagy fizika tanulmányozása kapcsán sem változik lényegesen. 
Samu hasonló technikával elvégezte a kiváló budai gimnáziumot, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve – abszolválta az európai hírű jogi egyetemet is. Csak az utolsó évben támadt némi feszültség, apja az ügyészi irányt kultiválta volna, Samuka azonban úgy érezte, túlteng benne az igazságérzet, és a bírói életpálya mellett döntött. 
Némi feltűnést keltett viszont első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került széke elé, a vád tíz éves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen afgán kétségkívül, amikor szomjúsága ellen ecetes palackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére mozgolódás támadt a teremben, amikor Samu másodfokon tizenöt évre emelte a migráns büntetési tételét. 
Az ifjú jogszolgáltató fejét eltökélten magasba szegte, és érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!
Szerző
Warga Marcell
Frissítve: 2019.03.29. 12:49

Az Akadémia három nagy baja

Az akadémiai vitában programozva volt a csalódottak megszólalása. Amennyire látom, az akadémiai elitben is lehetnek egy kompromisszumkísérletnek különböző értelmezései, és természetesen sokan elégedetlenek. De ezek a csoportok még nem érzik úgy, hogy minden elveszett, egyelőre kifizetődőbbnek vélik a fegyelmezett felzárkózást a “főparancsnok”, vagyis az Akadémia elnöke mögé. 
Egyébként, gondolom, az akadémiai vezetésnek is szüksége volt e pontnál valamilyen megegyezésre, mert nem kizárt, hogy a további konfrontáció a bomlást erősítené. De ebben a közegben csak akkor borulna a bili, ha már minden elveszett volna. Épp az egybezárási reflexek pillanatnyi megmaradásából látom, hogy az akadémiai elit, teljes joggal, még nem adta fel. Nincs látható lázadás a főtisztek között. 
Az ellenzéki sajtóban közben persze megszólalnak különböző csoportok a hierarchia alsóbb grádicsairól - szakszervezetszerűségek, radikális szerveződések -, vagy a helyzetet egyszerűen különbözőképpen értelmező közlegények. A dolog érthető, és az akadémiai elit nem is akarja elhallgattatni őket, hiszen az elégedetlenséget kifelé jól jelzik, viszont a tábornoki kart (még?) nem támadják. Érdekesebb volt az ellenzéki sajtó fanyalgása. Taktikai kérdésekről nyilvánvalóan létezhetnek különböző felfogások, különösen laikusok között. Ez inkább azt jelzi, hogy az akadémiai hálózat megmentése az ellenzéki politizálás számára nem feltétlenül öncél. Aki itt politikai szempontból “idő előtt” megpróbál kiegyezni, az a szemükben kapitulál, ergo nem elég jó ellenzéki harcos.
Ugyanakkor, sajnos, csak a teljesen ostobák nem látják, hogy az akadémiai hálózat nagy bajban és háromféleképpen is veszélyeztetve van. Először az értelmiségi, sőt a kutatói közvélemény az, amelyik még mindig nem érti, elvi szinten miről van szó. Megtámadták, és nem tudja, hogyan viselkedjen. Hiszen eddig tette, amit tudott, és közben azt hitte, hogy az 1990-es években kötött Kosáry-Antall paktum a kutatói mozgásterekről Magyarországon örökre szól. Hogy a kutatói függetlenség abból következő meghatározásait még Mózes hozta le a Szinajról a Tízparancsolattal együtt. Ma már tudja, hogy tévedett, de november-decemberben még ilyesmit egyetlen kollégám sem mert magának megfogalmazni.
Másodszor: nem derült ki, mik a konkrét vádak a kutatókkal szemben, mivel kárhoztatják őket, és mit várnának tőlük. Ez nem derült ki egy fél év alatt sem, nem esett szó újabb eredménymutatókról, konkrét elvárásokról, a változtatás lehetséges útjairól, illetve arról, mi az, amire ezzel az állománnyal már nem lehetne vállalkozni. Végül is a magyar mezőnyben nincs nagyon sok Forma-1 versenyző, a magyar tudománytól senki sem vár hirtelen és tömeges áttöréseket sem Brüsszelben, sem Pesten. 
Egyébként két éve a nemzeti innovációs eredményeink inkább stagnálnak. De épeszű ember tudja, hogy az eredmények valós időtávjai itt mások, és az állami támogatáshoz az ipar nem teszi hozzá - mint Nyugat-Európában - még majdnem a dupláját. Így azután ott vagyunk, ahol: az európai innovációs rangsor középső-alsó részében. Szétválasztunk, összevonunk, de a következő néhány évben ezekben a sportágakban hirtelen egy más osztályba ugrani nem fogunk. Miután senki sem elmebajos, teljesen mást hogyan ígérhetne? 
Harmadszor, elöntött bennünket a sok szamárság az “alap” és az "alkalmazott" kutatásról. Én harminc éve kutatom a tudománypolitikát, és bízvást állíthatom, hogy bár számtalan rangsor létezik, azokat nyilvánvalóan a kutatás világát meghatározó játékosok, vagyis a kutatók és a kutatáspolitikusok manipulálják. Az egyének, csoportok, intézmények teszik, amit legjobb tehetségük szerint tehetnek. S közben úgy nevezik magukat, ahogy azt pillanatnyi érdekeik, vagy inkább az uralkodó politikai divatok, pénzosztási mechanizmusok megkövetelik tőlük. Ha a világtudományról vagy a szellemi szabadságról beszélnek a hatalom közelében, akkor ők alapkutatók: a tudást valamilyen abszolút fogalom szerinti termékként állítják elő, értékesítik. Ha ellenkezőleg, a hazát, a gazdaságot, az iskolát kell a kutatásra szánt összegeknek szolgálniuk, máris alkalmazott tudományt termelnek, hogy a potenciális felhasználókat szolgálják. 
Valamennyire is gyakorlott vezető kutató a légkör változásával változtatja a csomagolást, hiszen a tudástermelés logikája mindig belülről szabályozott. A tapasztalt kutatáspolitikus mindig készen áll a burkolóanyag változtatásra, mert tudja, hogy nem ez a lényeg. A baj akkor jelentkezik, ha ez a tudományos elit nem ismeri fel, hogy nyelvet és színeket kell a kutatás érdekében váltania, és ehelyett még mindig az előző zászlókhoz ragaszkodik. Vagy ha nem hiszi el, hogy a vádak egyszerűen kivédhetőek lennének néhány címkével, és nem veszi komolyan a fenyegetést, mert mindössze könnyen bemérhető személyi leszámolásokat, levágandó fejeket sejt a háttérben. Hiszen tudja, hogy a szóban forgó fejeket adott pillanatban úgyis levágják, akár “alap”, vagy akár “alkalmazott” kutatásról van közben szó.
Frissítve: 2019.03.29. 08:45