Kacagó nyomor

Felhívott a minap egy közel nyolcan éves úr egy Heves megyei kis faluból. Jól ismerem ezt a kis falut, a Mátra lábánál fekszik, csendes, az átmenő forgalom nem érinti, autós csak akkor megy arrafelé, ha ott van dolga. Egyszer a környékén, a település határán túl sétáltam, akkor vettem észre egy hatalmas, modern, kastélyszerű kúriát, amit két doberman és saját portás őrzött, a helyiek később azt is megmondták, kié. Szeret vadászni, tették hozzá, így itt csak alkalmanként van, de a személyzetet egész évben fizeti, nem lehet tudni, mikor kerekedik kedv egy kis leruccanásra.

Az idős úr közben arról beszélt, hogy neki már nehezen megy a járás, nem is nagyon gyalogol a kerten túl, a kacsákat, libákat még megeteti, de a ház előtt már a fia sepri össze a szemetet, meg az őszi avart.

De nem is ezért hívott, szabadkozik, hanem mert a napokban megkapta a nyugdíjemeléséről szóló papírt, és képzeljem el, az volt benne, hogy egy forintot emeltek összesen. Le is írtam számmal a kis jegyzetpapíromra - mert beszélgetés közben öntudatlanul jegyzetelni kezdek –, hogy „1”, és besatíroztam jól, sőt a tetejére meg az aljára pici talpat is biggyesztettem, talán, hogy a szám még jobban kihangsúlyozódjon.

Közben a bácsi keserűen kacagva folytatta, hogy az emelésről szóló értesítést akkortájt kapta kézhez, amikor a kormányszóvivő bejelentette az állami vezetők nagyjából harminc százalékos béremelését, s meg is jegyezte az akkor elhangzott mondatatot, miszerint ők a néppel együtt sírnak és együtt nevetnek.

Erre a mondatra jómagam nem emlékeztem, de elhittem neki.

Tovább fűzte aztán, hogy pár nappal később újabb boríték érkezett a nyugdíjfolyósítótól, s ebben korrigálták az adatot. Mivel Magyarországon megszűnt az egyforintos, így kénytelenek voltak „kerekíteni”, s öt forintra tornázták fel a tételt. Az idős úr a vonal túlsó végén kacagva mondta, hogy a kerekítési szabályok értelmében igazából nullára kellett volna levinni az összeget, de bizonyára a hivatalnokok ott álltak a nagy magyar paradoxon kapujában, legalábbis matematikailag, mert hát miféle emelés az, ami nulla forinttal jár.

Így emeltek.

Hozzátette még, hogy ő maga hatvanévesen ment nyugdíjba, de utána is dolgozott tovább, mert mindössze húszezer forintban állapították meg a neki járó összeget, abból meg csak éhen halni lehet. Kisiparos volt, befizette mindig, amit be kellett, cipészként ugyan sokat nem keresett, végül azért is hagyta abba a szakmát, mert lyukat foltoztatni, talpaltatni már alig akart valaki, a falubeli öreg nénikék akkurátus vasaltatásai pedig legfeljebb a kenyérre voltak elegendők, tejre már nem. Két egymást követő baloldali kormány alatt rendezték valamelyest a nyugdíját, akkor lett húszból hatvanhétezer, az „elmúltkilencév” alatt meg erre rájött havonta tizenegyezer. Plusz öt forint, mostantól. Így számolgatott szépen, majd hozzátette még, hogy ő már eleget sírt „együtt”, most már nevetni szeretne, de nem kínjában, nem könnyek között.