Kárpátalja: nem a határok mozognak

Publikálás dátuma
2019.03.30. 10:27

Fotó: Jászberényi Attila
Egy XX. századi kárpátaljai ember úgy lehetett élete során a Monarchia, majd sorban a csehszlovák, a magyar, a szovjet és végül az ukrán állam polgára, hogy egyszer sem kellett elhagynia lakhelyét. Ma az országhatárok kevésbé, az emberek annál inkább mozognak: a kopottas kárpátaljai kisvárosnak, Rahónak (Rahiv) napi három menetrend szerinti közvetlen buszjárata van Prágába. Kik utaznak rajta, miért és hova?

Közép-európai időszámítás

Kárpátalja, ez a 13.000 km2 nagyságú, egykor két magyar vármegyényi (Bereg és Ung) terület mindig is a népek olvasztótégelyének számított. Éltek itt ruszinok, huculok, románok, lengyelek, magyarok, szászok, zsidók, cigányok és keveredtek is annak rendje és módja szerint. Ukrajna népessége az 1991-ben kikiáltott függetlenség óta drámaian csökkent. Pontos adatok nincsenek, az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, akkorra 48 millióra esett a függetlenné váláskor 52 milliós népesség. Ma 37 millióra teszik az összlakosságot, amibe nem számít bele az Oroszország által megszállt Krím, illetve a de facto elszakadt donyecki háborús térség (Donbasz). Nagy kérdés ugyanakkor, hogy hányan lehetnek a kitelepültek és a külföldön dolgozók. Hivatalosan csak azt tudják mérni, aki ki is jelentkezett lakcíméről, ami nyilván torz adatot eredményez. Demográfusok 10 százalék feletti migrációról beszélnek, ez reálisan mintegy hárommillió ember, de nem ritka (és nem is cáfolt) az 5-7 milliós becslés.
Kárpátalja magyar anyanyelvű lakosságról sokkal pontosabb adataink vannak, köszönhetően a beregszászi magyar főiskola 2017-es – az MTA Földrajztudományi Intézete és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet segedelmével – reprezentatív kutatásának. Beregszász ma a kisebbségi kultúra, az oktatás és a művelődés központja, a másik két nagyobb város, Munkács és Ungvár mellett. Az időt is a magyarországi szerint mérik. Még a templomtornyok órái is ehhez vannak igazítva, ahogy az itteniek mondják „közép-európai időszámítás szerint élünk”.
A belvárosi sétálóutcán, és a posztszovjet bájakat sem nélkülöző szombati piacon a hivatalosan már csak 40 százaléknyi lakossághányad dacára a magyar az uralkodó nyelv. Beregszász centrumát két épület uralja, az egyik a magyar színjátszás fellegvára, egy virtigli szovjet betonkocka: a szocreál szarkofág belseje az egykori zsinagógát rejti. A másik a Monarchia végnapjaiban Királyi Törvényház névre hallgatott, ám később az ötéves tervek víziói szerint interkontinentális rakéták navigációs berendezéseit gyártó belvárosi hadiüzemmé transzformálódott, ma pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola otthona.
Itt alapos felvilágosítást kapunk a felmérés egyik irányítójától, a Földtudományi és Turizmus Tanszék vezetőjétől, Molnár Józseftől (53). Becsléseik szerint az utolsó népszámlálás óta a kárpátaljai magyarság létszáma 152 ezerről 131 ezerre csökkent, aminek legfőbb oka a migrációs veszteség. „Mindenki látja, hogy sokan dolgoznak külföldön, de nézzük meg, mennyien”, tették fel a kérdést Molnárék. Arra jutottak, hogy legalább 18 ezren vállalnak munkát a határon túl, legalábbis a tartósnak számító – 3-12 hónap közötti – távolmaradás definíciója szerint. Ez arányaiban meghaladja az ukrajnai átlagot, 13-15 százalékot is jelenthet, és a végleg Magyarországra települteket – elsősorban értelmiségiket – nem tartalmazza.
A legtöbben inkább taktikaként, nem stratégiaként élik meg a külföldi munkavállalást. Átmenetinek gondolják, miközben az igazán aktív korosztály, a 20-40 év közöttiek körében már inkább 20 százalék feletti arányról beszélhetünk: nincs olyan család, amely ne lenne érintett. A rövidtávú munkavállalói migráció elsősorban a falusiakra jellemző, míg a tartós kitelepülés inkább városi jelenség. A női munkaerőexport szívesebben mozog biztonságosabb, kevesebb kihívást jelentő, otthonos nyelvi közegben, ezért inkább az anyaország a célterületük (Budapesten külön kaszt a kárpátaljai bejárónők közössége). A férfiak bevállalósabbak, simán leszerződnek gyári munkára idegen nyelvi közegben is. Közben növekszik a nem az anyaország iránt érdeklődő munkavállalók száma: Magyarország már csak felüket vonzza, egyharmaduk Csehország és kisebb részt Szlovákia felé indulna.
A kárpátaljai népi kohó soha nem volt híján a mobilitásnak. Az itteniek számarányukhoz képest bőven túlteljesítettek a múlt század eleji amerikás kivándorlásban, Trianon után pedig éltek a csehszlovák államiság nyugat-európai lehetőségeivel. A szovjet időkben pedig lehetett menni Szibériába fát vágni vagy Kazahsztánba aratni.

A magyar útlevél jelentősége

Van tehát hagyománya a családi szétszakítottságnak és a megélhetési célzatú önkizsákmányolásnak, de a migráció ma minden képzeletet felülmúl. „Öten voltunk barátok, együtt nőttünk fel, »májfáztunk« (májusfát állítottunk – a szerk.), és »sáslikoltunk« egész nyáron. Ma már négyen külföldön vannak, akad, aki már négy-öt országot is megjárt, és tavaly már egyedül sáslikoltam a kertben”, meséli egy otthon maradott. „Erik fiam Londonban dolgozik, hogy megvehessük a társasház utolsó lakását is a szálláshely bővítéséhez, nagyobbik fia most érettségizik Nyíregyházán, de nem biztos, hogy továbbtanul, már hívják Németországba. Az öccse is Magyarországon tanul, hogy rendesen beszéljen magyarul. Itt nincs elég tanárnő. Az anyjuk, Natália vele van persze Vásárosnaményban. Robi fiam évek óta Pesten él. A lányom Kijevbe ment férjhez, de a fia már Prágában dolgozik. Itthon csak én vagyok, én tervezek és én vagyok, aki aztán végrehajtja”, teszi hozzá Emma néni, 78 éves rahói vendégház-tulajdonos.
„Mind a nyolc unokatestvérem kint van. Pesttől Prágáig, Hollandiáig és Londonig, ez összesen öt családot érint. Régen minden húsvétkor és karácsonykor hazajöttek, ma már jó, ha minden másodikra, pedig mindnek van itt lakható háza is”, így számol be a családjáról egy Beregszász melletti fiatal. „Egykori lembergi (lvovi, ukránul lvivi – a szerk.) évfolyamtársaimból jutott az USA-ba, Ausztráliába, Németországba, Svédországba és a norvég fúrótornyokra. Portugáliában segédmunkásból bártulajdonossá, Kanadában takarítóból cégvezetővé váltak”, sorolja egy otthon megélni próbáló diplomás.
A helyi magyarok mindig is éltek helyzeti adottságaikkal: a 90-es évek káoszában az úgynevezett kishatárátlépővel határőri segedelemmel hordták a cigarettát, a szeszt, a nemesfémeket és a benzint Magyarországra. Ment közben a magyarországi munkavállalás is, hol feketén, hol szürkén, amiben áttörést a könnyített honosítás és a magyar útlevél megszerzésének lehetősége hozott. Lett is belőle biznisz, 2016-ig az önkormányzatok hatáskörébe tartozott a honosítás, boldog-boldogtalan szerezhetett EU-s állampolgárságot (zajlik is néhány száz büntetőper emiatt): „Csináltam jó párszor, a közvetítőknek 3000 dollárt fizettek, amiből én, az állampolgári esküt ékes magyarsággal letevő dublőr, jó ha 300-ra voltam jogosult”.
A magyar útlevél jelentősége mára megkopott, megszerezni is nehezebb, csak konzulátusi közreműködéssel lehet és akár hat hónapig is eltart. Az új, biometrikus ukrán útlevéllel vízum nélkül lehet belépni az EU-ba, a határ menti államok – továbbá Németország – lehetővé teszik az egyszerűsített munkavállalást. Előnye annyi maradt, hogy nem kell háromhavonta hazautazni, és egyszerűbb a határátlépésnél ukrán oldalon a hazai, belépési oldalon pedig a magyar passzust felmutatni – és magyar rendszámú autóval közlekedni.
A történelmi tragédiák által megedzett lakosság a 2013 óta zajló események miatt még inkább egyéni boldogulási stratégiákat választ. A magyarság által kezdetben üdvözölt, politikai irányváltást eredményező kijevi tüntetések az addigi élethelyzetek totális összeomlását okozták. A GDP 12 százalékkal csökkent, a hrivnya dollárhoz (és forinthoz) viszonyított árfolyama a harmadára esett, megszűnt a kedvezményes orosz energiaszállítás, a gáz ára háromszorosára, a villanyé kétszeresére nőtt, a legnagyobb megélhetési tétel a rezsi lett. Az oroszok elégtételt vettek a nyugati orientációért, elveszett a Krím, kitört a háború Kelet-Ukrajnában, s jöttek tömegével a behívók. Magyar útlevéllel könnyebb volt reagálni, egy-egy sorozási pánik után az érintett korosztály egy órán belül Magyarországon volt. Mára több a harcokban elesett, akiket minden jelentősebb városban külön transzparenseken nevesítenek, mint az egykori Szovjetunió afganisztáni háborújában.
Az állam sok helyen nem képes ellátni vállalt feladatait, a korrupció virágzik, a vállalkozások bedőltek, a turisták elmaradtak. A közhangulatra a bizonytalanság, a rettegés, és a menekülési vágy nyomja rá bélyegét. Ez legfeljebb annyit változott, hogy reménykednek, egyszer majd jobb lesz („még egy szezont lehúzok”, „a választások után meglátjuk”, „jövőre biztos hazamegyek”), de egyelőre maradnak a külföldi munkahelyeken, a szavakat nemigen követik tettek.

Megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is

Beszélgetőtársunk korábban tanár volt egy kis faluban, havi 730 hrivnyás (mai áron 7500 forint) fizetésért, de nem panaszkodik. Épp felment a bére 1000 hrivnyára, hogy meg tudja venni élete első számítógépét, amikor beütött a gazdasági krach. Barátnője (mai felesége) ukrán anyanyelvű nagybátyja, az ugyancsak értelmiségi Iván, aki évek óta munkaközvetítő Morvaországban, invitálta: „Gyere ki nekem dolgozni, nem fogod megbánni, száz koronás órabért (1400 forint) fogsz keresni”. A nyári szünetben egy faipari cégnél két nap alatt megkereste az otthoni havi jövedelmét. Ehhez persze napi 16 órát vállalt, reggel hattól este kilencig, szombaton délután kettőig. A hétfő-pénteki menet bére teljesen megmaradt, a szombati pedig fedezte a következő hét költségeit. Nem volt könnyű élet, de a cégvezetés elismerte: „megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is”. Ezt is bevállalta, beállítva ezzel a havi 365 munkaórás cégrekordot és az 1800 dolláros keresményt.
Iván látta, hogy az új rokon bevált, meg is született az ajánlat: „Adjál nekem embereket, magyarokat”. Addig leginkább ukránokkal dolgozott, de a munkaerő-igényt alig tudta kielégíteni. A srác hazament és feldobott néhány posztot a közösségi médiára. 2015 nyara volt, özönlöttek a érdeklődők. 1500 korona fejpénzt kapott emberenként, vállalta a háztól-házig való szállítást is (saját VW Borájával), hetente egy fuvarral annyit keresett, mint a fűrészüzemben 16 órában, szabadnap nélkül. Némi kezdőtőkével egy idő után már megállapodott volna, kapcsolati rendszere révén egy magyarországi toborzócég területi ügynökségét próbálta létrehozni, de ekkorra már a magyar munkavállalók is rákaptak az anyagilag jobban megtérülő cseh lehetőségekre.
Ez ma már több mint tendencia: a munkavállalók nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül nem Magyarországra kívánkoznak. A kereset nagysága és a munka könnyűsége számít, ami összefügg a cseh és a magyar munkajogi- és bérviszonyokkal. Csehországban eleve magasabb (100 korona feletti, tehát 1500 forintnyi) órabérrel és ingyenes, leginkább emeletes ágyas szállással számolhatnak, de hasonlóan fontos a foglalkoztatás jogi környezete, vagyis a túlórázásnak nevezett önkizsákmányolás. A munkabéreket eleve úgy számolják ki, hogy sima nyolcórás munkával nehogy megérje: általános a 12 órás munkanap. Persze csehek számára ez tiltott, de az EU-n kívüli munkavállalóknak törvényileg biztosított. Ma már a magyar szabályozás is megengedő, de lemaradt egy körrel, így a magyarországi multikhoz Kelet-Ukrajnából, de inkább már csak Vietnámból és Szerbiából lehet munkaerőt toborozni. (Így a rabszolgatörvény honi munkavállalókra szabott paragrafusai is érthetőbbé válnak.) Van még egy különbség: lazább és gyorsabb az ügyintézés, nem kell HR-tesztekkel és bürokratikus ügymenettel küszködni. Elég egy telefon az ügynökségnek, másnap ott a mikrobusz, ami házhoz, vagyis munkásszállóhoz visz.

Nem akartam, hogy leukránozzanak

A rendszer ügynökségekre ahogyan itt mondják, agentúrákra épül, több száz lehet belőlük csak Kárpátalján. Az „agentúrás” munka lényege, hogy a melósok leszerződnek egy helyre minimum három hónapra, kiviszik és elszállásolják őket. Általános kikötés, ha valaki önállóan szeretne munkaviszonyt létesíteni, két évig nem teheti meg olyan helyen, ahová előtte már kiközvetítették. Alanyi jogon, magyar állampolgárság ide vagy oda, egyébként sem könnyű állást találni - a cseh bürokrácia sem könnyíti meg a dolgot, a munkaadók pedig a helybélieket preferálják. Ráadásul le kell mondani hozzá a túlórázásról, itt szigorúan nyolcórás a munkarend.
„Nézd csak, itt lakunk”, mondja egy vidám és cserfes, tűzrőlpattant hölgy a Prága környéki – „isten háta mögötti kisváros, a bolt is három kilométer” –, egyszerűen berendezett tetőtéri lakásban. „Hatan vagyunk, négy lány, két fiú, szorongunk kicsit, de azért ez nem munkásszálló. A fürdő normális, de a mikrónak már nem jutott hely”. Pedig jó lenne, a reggel fél hattól este hatig tartó munkaidő után a legfontosabb teendő a vacsora melegítése. Mindannyian a Beregszászi vagy a Nagyszőlősi járásba való magyarok, egy LED-lámpa gyárban dolgoznak. Két szalag van, az egyik ukrán, a másik magyar, de mindkettő kárpátaljai. Vannak még anyaországi romák is a soron, „nekik jól jön, hogy tolmácsolni tudok”. Magyar állampolgár is persze, de elsősorban büszkeségből vette fel, „hogy senki ne merjen többet ukránnak vagy ruszkinak hívni Tarpán”. Tizenöt éve neveli egyedül két fiát, jórészt magyarországi idénymunkákból és vagyonőrségből éltek, öt éve szezononként váltakozó helyeken Csehországban dolgozik. Nagyobbik gyermeke is kijár, a kisebbik, akinek már csak magyar állampolgársága van, ukrán személyije nincs is, otthon tanul. Anyukáját, akinek 1200 hrivnya a nyugdíja az 5000 hrivnyás rezsi mellett, negyedévente 1000 dollárral segíti. A fő cél egy ház Magyarországon, leginkább Nyíregyházán vagy Debrecenben.
A helyi mértékkel is feltűnően jól öltözött, csinosságára és okosságára is adó lánnyal egy álmos, Prága-közeli, általa „zömöknek” nevezett városkában találkoztunk. Szeret itt élni, nyugis minden, húsz perc alatt bármit elér. Dolgozott Magyarországon, de otthon is kvalifikált munkaerő volt: egy külker céget vezetett. Nem is a pénz, hanem egy kapcsolati dráma miatt vágott bele négy éve a cseh melóba. Azért nem újra Magyarországon, mert „nem akartam, hogy még egyszer leukránozzanak”, akkor már inkább a belga csokik csomagolása. A gyárban ugyanis ez a feladat, szezonban akár 250 dolgozóval. Mindenki kárpátaljai és mindenki „kettőssel” (állampolgárság – a szerk.) jön, „még a szlatinai, sőt a moldáviai román is”. Anyukája is elkísérte, „nem akart elengedni egyedül”, így ketten laknak egy főtéri lakásban. Nagy eredmény ez, ahogy az is, hogy az üzemből egyedüliként fix, határozatlan idejű munkaszerződése van. Már nem szalagon dolgozik, minőségellenőr és mindenes, a cseh főnökök megtanulták értékelni. Kellett persze hozzá a nyelvtudás, amit itt szerzett meg („jól megy, de a vicceket még nem értem”) – generációja alig beszél ukránul, mindenki magyar iskolába járt, de a nyelvérzék és az ambíció sokat segített. Nem zárja ki, hogy itt marad, ha magánéletileg úgy alakul („nem lesz könnyű, nagyon válogatós vagyok”), de a középtávú cél inkább Budapest, visszatérni egy irodába, „mert hiányzik a komputer, a magas sarkú, az ékszer, a hosszú köröm, meg a színes ruhák”.
Egy fiatalemberrel az egykori Monarchia legmenőbb fürdővárosainak egyikében találkoztunk, egy valamikori fényét csak kívülről őrző, régi szakszervezeti üdülőre hajazó szálloda kávézójában. Az autóipari kábelgyár közelsége és a kárpátaljai magyar munkások is hozzátartoznak a miliőhöz. Itt és a közeli Chleb gyáraiban szinte több a magyar fiatal, mint Beregszászon a hétvégi diszkókban. A helyi Kauflandban már a pénztárosok is kezdik érteni a magyar-cseh konyhanyelvet.
Beszélgetőtársunk három éve került ide, szerencséje volt, szalag helyett rögtön raktárosi, majd itt megszerzett képesítéssel targoncakezelői minőségben. Nem ment rosszul addig otthon sem, Magyarországra járt át brigádban építkezésekre, de egy szerelmi csalódás lökést adott a gyors váltásnak. Nem lakik rossz helyen, nem keres rosszul, és nem is akar váltani, vándorolni szezononként (az autóiparnak tavasszal, a csokiiparnak ősztől van munkaerőigénye). Nagy álma is teljesült, „mindig is Audi rajongó voltam, egy évet dolgoztam rá, de már egy V6-os, Triptonic A6-tal járok haza, fiatal vagyok, nincs családom, mikor, ha nem most”, teszi hozzá. Nem zárja ki, hogy itt marad, de egyelőre interneten ismerkedik otthoni lányokkal. Szingliként tud a legtöbbet félretenni, a 23 munkanapos hónapokban összejön a 33.000 korona is, lehet belőle hazavinni anyjának kétezer eurót negyedévente, amiből kikerítheti az 1600 hrivnyás nyugdíjat. Ha egyszer hazamegy (jövőre tervezi), újra kőművesbrigádot szervezne, kárpátalji munkára, de inkább magyarországi otthonnal. Így simán megtörténhet, hogy nem Ukrajnából fog ingázni Magyarországra, hanem fordítva.

Aki egyszer elmegy, nem jön vissza

A tömeges migráció ukrajnai következményei minimum kétirányúak. Amit megkeresnek külföldön, és marad belőle az otthoniak gázszámláinak kifizetése után, azt el is akarják elkölteni. Legfőképp építkezésre és felújításra. Tavaly a hazautalt pénzek 35 százalékkal, 16,5 milliárd dollárra nőttek, ami több, mint Ukrajna GDP-jének 10 százaléka (ennek többszöröse lehet a hazavitt készpénz). Jelentős tőkéről van szó, amit az is jelez, hogy a főútvonalak mellett sorjáznak a helyi ízlés szerinti, rikítóan színes cserepekről felismerhető építőanyag-telepek, a csomópontokba szerveződő fürdőszoba- és bútorszalonok, sőt, megjelentek a kerti medencéket kínáló cégek is.
Másrészt az építőipari boomból kifogyott a humán tényező. Szakembert alig találni, a kivitelezési árak a magyarországi szinten mozognak, az anyag viszont jóval olcsóbb. Hiány van használható munkaerőből minden fronton, a gyári munkások bére is két-háromszorosára nőt (csak az állami alkalmazottaké maradt a 4000 hrivnyás minimálbér és a 8000-es átlagfizetés közötti senkiföldjén). Láttunk vidéki hotelben karbantartói állást hirdetni 10.000 hrivnyás (százezer forintos) ajánlattal.
A munkaadók küzdenek. Mint a Beregszász melletti Hotel Helikon tulajdonosa, Biró Tibor (59). A sikeres vállalkozó, aki a válságos időkben nem volt gyáva uzsorakölcsönt felvenni a túlélésért, most nem tud nagyon válogatni, hogy feltöltse a nyáron 100 főt igénylő, 65 szobás szálloda személyzetét. A téli holtszezonban is 300 dollár fixet fizet, ingyen szállást és ellátást biztosít, családias munkakörülményeket teremt, „mert aki egyszer elmegy, az nem jön vissza”.
(A riport a Visegrádi Alap támogatásával készült)

A Rahó-Prága buszjárat

Az idegenben munkát vállalókra külön utazási vállalkozások mozdultak rá, az iránytaxi jellegű, átlag 70 dolláros mikrobuszos megoldásoktól a menetrendszerű járatokig (kb. 50 dollár). De ne lepődjünk meg, ha olyan távolsági járművek jönnek velünk szembe, amiken mondjuk a Ternopol-Verona, Lviv-Roma, vagy Vinnyica-Bratislava tábla világít. A kárpátaljai, Csehország felé mozgó tömegek leginkább a Rahó (Rahiv)-Prága tengelyen közlekednek. Naponta három járat is indul a Tisza forrásához közeli, poros kisváros buszpályaudvaráról, hogy összeszedje az összes járás összes gazdasági menekültjét. A busz hipermodern, ülésekbe applikált videórendszerrel, az út viszont 24 óra, de az ünnepi időszakokban ennél hosszabb is lehet. A déli járatra szállunk fel, hogy aztán tizenkét óra alatt, a szlovák határig legyünk összesen huszonegyen, félbusznyian. A sofőrök vagányak, ha kell, ezerrel vágnak át a román határt jelentő szögesdrótok mellett a tankakadálynyi kátyúkon. A rázkódási együttható inkább egy lovaskocsi platóját idézi, de legalább minden személygépkocsit megelőzünk a keskeny úton. Később az extra széles (a szovjet időkben úgy építették őket, hogy komplett harckocsi hadosztályok is elférjenek), de felújítatlan utakon a helyi vezetési folklór megy. Faltól falig, padkától padkáig, ahogy az út adja és épp a legjobb megoldásnak tűnik, mindegy ki jön szembe. A sofőrök folyton telefonálnak, de ennek is oka van.
Minden jelentősebb pocsolyánál megállunk, hogy kisebb-nagyobb csomagot vegyünk fel, szlovákiai és csehországi helymegjelöléssel, amiket aztán éjszaka, de már az ottani pocsolyáknál adunk le. Minden jelentősebb városban megállunk, a nehezen megszokható látvány ugyanaz. Feleségek síró kislányokkal búcsúznak apától, idősebbek hozzák autóval a fiatalokat, szikáran, de könnyes szemmel pakolnak ki a csomagtartóból, párok bontakoznak ki nehezen az ölelésből. A felszállók jól öltözöttek, a bőröndök modernek, mintha nem is egy szakadt buszállomás megállójában, hanem egy nemzetközi repülőtér skycourt-jában lennénk. A hangulat ennek megfelelő, fejben még mindenki otthon jár, telefonjába mélyed vagy órákig tartó beszélgetéseket folytat, esetleg igyekszik minél előbb elaludni. Ez nem turistabusz, ismerkedéssel, dumálással, hanem a nyírségi cigányokat Budapestre vivő hajdani „feketevonat” megfelelője. A pihenők rövidek, „Pjaty minut!”, hangzik el mindannyiszor felszólító módban, lehet tehát választani: cigi vagy mosdó - a kettő már nem fér bele. Enni, inni a felkészületlen tudósítót kivéve mindenki hazait hoz, éjszaka világítás sincs, itt nem olvasni, hanem aludni szoktak. A reggeli megérkezés is hasonló: szó és köszönés nélkül rebben szét a társaság a prágai külvárosban, és hirtelen nagyon egyedül érezzük magunkat.

A magyar állam szerepe

Kárpátalján a magyar kormány befolyása mindenre kiterjed, 2015 óta arányaiban több támogatás áramlott ide, mint bármelyik másik határon túli magyar közösséghez. Ez meg is látszik; az oktatástól a tudományos ösztöndíjakig, a politikai szervezetektől az egyházakig számítanak rá, gyakorlatilag ebből tudnak működni. Leszervezett interjúimat a papok sorra mondták vissza, egy interjúalanyom meg is jegyezte: „itt a görögkatolikus pópa a migránsok ellen prédikál, mikor már mindenki migráns lett a faluban”. A kettős állampolgárság hatékony magyarországi szavazatgyűjtési akcióvá vált, de a magyarság helyben maradását a legkevésbé sem segítette elő.

A szeretőm egy szerecsen

Tudom, tudom, már a cím sem píszí. Ám, ha annak alapján az olvasó azt gondolja, hogy a szerző az afroamerikai babájáról kíván értekezni, talán jobb is, ha írásomat félreteszi, ugyanis a továbbiakban a városi folklórban lesz megmerítve. Pontosabban: az első esetben egy magyar nótában, a másodikban egy múlt század eleji kupléban. Ismertségük okán azonban úgy vélem: mindkettő bátran sorolható a városi folklór tárgykörébe. Ezek a dalocskák évtizedekkel, ha ugyan nem egy egész évszázaddal ezelőtt születtek, valamilyen oknál fogva azonban egy bizonyos alkoholszint elérését követően ma is szinte minden nótás kedvű társaság repertoárján szerepelnek. De csak a második versszakuk! A megelőző és némileg magyarázó soraikat teljes vagy csaknem teljes homály fedi. Ezt a homályt kívánom az alábbiakban szétoszlatni. Az első dalocska a Piszkáld ki:
Piszkáld ki, piszkáld ki,
Piszkáld ki belőle!
Nem piszkálom,
Egye meg a fene.
Hadd maradjon benne!
Az ám, de a dalt éneklő vagy hallgató ember vég nélkül, eredménytelenül tűnődhet azon, hogy mire vonatkozik a felszólítás, vagyis mit kell kipiszkálni. Nos, elárulom. A dalocska első versszaka így szól:
Nagyságos kisasszony
Felmászott a fára,
Belement az akácfa tüskéje
A lába szárába.
Valaha minden katonadalnak volt egy városon belüli és egy városon kívüli szövege. Városon belül menetelve például a bakák azt énekelték, hogy „...Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány a babáját várja.” Terepre indulván, az országúton meg azt, hogy „Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány, asszony felcsinálva.” Nos, a Nagyságos kisasszonyban „városon kívül” (vagyis amikor már részeg volt az egész társaság) bizonyos szavakat egymástól némileg elválasztva és egyes szótagokat kiemelve danolászták:
Belement az akácfa-faszálka A lá-baszárába.
„A szeretőm egy szerecsen” kezdettel elhíresült kupléról (szövegének szerzője állítólag Szőke Szakáll - alias Gärtner Sándor -, Hollywoodba szakadt hazánkfia, a Casablanca főpincérét játszó színész) sok mindent ki lehet guglizni. Mindenekelőtt a különféle gúnyos változatait, mi több, még azt is, hogy viszonylag nem is olyan régen az óvodások körében népszerű dalocska volt. Emlékeztetőül:
A szeretőm egy szerecsen,
Egy szerecsen törzsfő,
Ki elefánton lovagol
És buzogánnyal lő.
A fülében két karika,
A szeme szikrát szór.
És: úgy hívják, hogy
Csip-csám, nyam-nyám
Doktor Abelesz Mór. (Megjegyzem, a jelenlegi óvodás változatban Doktor Hakapeszi Mór szerepel.)
Már gyerekkoromban hosszan és eredménytelenül töprengtem azon, hogy hogyan került a derék Abelesz doktor Afrikába, és hogyan lett belőle szerecsen törzsfőnök. Jóval később hallottam a kuplé első, a fentieket megelőző versszakát, amelyről ma már talán senki sem tud, amely nem guglizható ki, viszont tökéletes magyarázatot ad az engem kínzó kérdésre:
A szeretőm egy ügyvéd volt,
Ki megélni nem tudott,
Mert Pesten sok a fiskális,
Hát gondolt egy nagyot.
Dél-Afrikába vándorolt,
Hol négerek laknak.
És szólt a szerecsen nép:
Ez az ember jaj, be szép.
És megválaszták fő-fő
Zulukaffernak.
Kétségeim vannak: egyszerű lipótvárosi humornak kell felfognunk a kupléban előadott históriát, vagy valóban élt a múlt század elején a fővárosban egy dr. Abelesz Mór nevű ügyvéd, aki a fent említett okból („mert Pesten sok a fiskális”) az akkor még brit domíniumon, a Dél-Afrikai Unióban telepedett le és csinált meglehetősen sajátos karriert. A Magyarország iparosainak és kereskedőinek 1892. évi címjegyzékében ugyan szerepel egy ilyen nevű egyén, ám az se nem doktor, se nem ügyvéd.
Hátha akad egy lelkes kutató, aki korabeli ügyvédi szaklisták és telefonkönyvek, hazai pletykalapok és johannesburgi újságok gondos tanulmányozásával nyomára tud bukkanni a – félő, hogy csak az óhazában – fő-fő zulukaffernak kikiáltott pesti fiskális igaz történetének.

A Tanácsköztársaság és az írók

Publikálás dátuma
2019.03.24. 15:37
PLAKÁTOKON ÜZENT A HATALOM - A teljes szesztilalom nem tette népszerűvé a proletárdiktatúrát
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
Kulturkampf közepette üljük meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumát. A kultúrában meglévő liberális túlsúly ellen irányul a harc. A hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigi pozitív diszkriminációt (jó példa erre a mérhetetlen összegekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, amely előszeretettel nevezi magát egyszerűen csak Akadémiának, nem törődve azzal, hogy a név – egyelőre még! – foglalt) felváltsa a negatív diszkrimináció, a tisztogatás. Elszólások eddig is voltak (a Nobel-díjas Kertész Imre „nem magyar”; Konrád külföldről „magyarnak látszik”; a Nyugat csak egy kis példányszámú zsidó lapocska volt; Ady a baloldal által készpénzen megvásárolt ember stb.), és nagyon valószínű, hogy az egész pályás letámadás szellemében a kulturális mecenatúra egyre elfogultabb lesz. Csak az a bökkenő, hogy ezekkel a módszerekkel sem lehet igazán színvonalas, kurzus-hű kultúrát teremteni. A liberális túlsúly „vádja” ugyanis igaz, méghozzá nemcsak a jelenben, hanem a múltat illetően is – egyszerűen a művészet lényegéből eredően.
Persze annál rosszabb a tényeknek! Ha lehetett visszamenőleges hatállyal törvényt hozni, a múltat is meg lehet változtatni, hiszen „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Lehet „a múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazítani”. (Sokunk olvassa úgy mostanában Orwellt, mint a napisajtót…) Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Tanácsköztársaság centenáriumára felállítják Nagy Imre szobra helyén a vörös terror áldozatainak emlékművét. Megbélyegzik, szitokszóvá silányítják, lényegében hamisítják meg ama 133 napot. Letagadják, hogy a magyar értelmiség színe-java felszabadultan üdvözölte.  Akárhogy próbálják is majd elhitetni, hogy az értelmiség csak a terror előtt hajolt meg, s hogy Lukács György egész életműve kimerül a tizedelésben, nemcsak az elkötelezett kommunisták lelkesedtek, hanem például Tóth Árpád, Babits, Molnár Ferenc, Móricz, Illyés, Juhász Gyula, Móra, Márai, Németh László, Szabó Dezső és sokan mások is.
1919. MÁJUS 1. - Kalapácsos munkásfigurák a mai Nyugati téren
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

Emberséges diktatúra

Az írók nagy részét a proletárforradalom lendülete kezdetben magával sodorta. Része volt ebben annak, hogy a Tanácsköztársaság vér nélkül győzött, s hogy a háborús szenvedések fogékonyabbá tették a lelkeket a szocializmusra – az I. világháború alatt Marx lett a legnagyobb példányszámban olvasott auktor. Emellett már korábban, a naturalista írókon, a Népszaván, a Huszadik Századon, a Galilei Körön, s főként Ady költészetén keresztül megindult a szociális eszmék beszivárgása a magyar társadalomba. A Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek. Rendet teremtett – a polgárok nyugodtan alhattak –; szociális intézkedéseket hozott; nagyvonalú nemzeti, társadalmi és kulturális programot adott; mellőzött tudósokat ültetett katedrára; művészeknek, íróknak a nyugodt munka lehetőségét biztosította – egyszóval, rácáfolt a vörös terrorról fantáziált rémképekre.
Móra írta az első hét után: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.” Ezért fogadta el az értelmiséggel együtt szinte minden magyar író a Tanácsköztársaságot. Egy időre olyanok is komolyan hitték Lassalle szavait – a proletariátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták. A polgári forradalomtól hiába várt reményeik valóra váltását is a proletárdiktatúrától várták az írók és művészek:
A Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg Tóth Árpád verse:
„Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!”
Ugyanebben a Nyugat-számban Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

Babits katedrát kapott

Babits Mihály Tanácsköztársaságot üdvözlő verse, a Verstöredékek nem jelent meg a Nyugatban, nem is olyan közismert, mint Tóth Árpád Az új Istene, hiszen csak 1956-ban látott napvilágot először a Szabad Népben. Első közlését, 1949-ben, Révai József gátolta meg, mondván „nem jött még el Babits rehabilitációjának az ideje”. De miért nem publikálta a költő maga 1919-ben, megírása idején? Csak az lehetett az oka, hogy a témát ugyanakkor Tóth Árpád szintén megírta híres ódájában, Az új istenben.
Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, míg
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szívünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyút mely megölt -
silány rabszolgák! Mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! A kor nagy dologra hí,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.
A Tanácsköztársaság teljesítette Babits nagy vágyát, egyetemi katedrát biztosított neki a pesti Bölcsészkaron. A költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadásait. „A nagy XI-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön, az ajtóban és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni”– emlékezik vissza tanítványa Fábry Zoltán (az író). Előadásai társadalmi eseményszámba mentek, azokon nemcsak beiratkozott diákjai jelentek meg hetenként kétszer két-két órára, hanem a szellemi élet neves személyiségei is. Így például az első előadáson az előadó oldalán Ady özvegye, Csinszka is ott volt. Szabó Lőrinc Babits asszisztenseként a rendet tartotta fönn. Az ő föladata volt az is, hogy Babits másik előadás-sorozatát, az Ady-szemináriumot szűkebb körű hallgatóság részére korlátozza.
Molnár Ferenc április 1-jén így ír: „Abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága, Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe (…), amely a maga csodálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.”
Móricz négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. Czine Mihály szerint „(a) gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Hermann Heyermans Reményét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szívet és értelmet látta fényleni: »Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazság-ítélő lélek. Egészen megújhodtam ezen az estén.«”
Márciusban a Délmagyarországban jelenik meg Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő Forradalmi kis kátéja és a Májusi óda:
Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!
Május 8-án jelenik meg Márai Sándor vezércikke: „.. a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”
UTCAI KONCERT - Az értelmiség örömmel fogadta a kultúra támogatását
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

Művelődési program

Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”
A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

Valami megtört

A lelkesedés nagyjából egy hónapig tartott. Utána valami megtört... Annak ellenére, hogy soha nem látott mértékű szociális intézkedések léptek életbe, és hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikereket ért el a Felvidéken (a visszafoglalt területeket később Kun Béláék feladták). A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. A magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...
Több írót a proletárdiktatúra által elkövetett hibák késztettek tépelődésre; ahogy az országra egyre nagyobb külső nyomás nehezedett, a román és a cseh hadsereg pedig már a mai (nem a trianoni) határokat is átlépte, a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni. A polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok és a kispolgárságot sértő intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott a fronthelyzet rosszabbodása a Kommün utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben.
Babits így ír: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai. Ebben ma sem tagadhatom régebbi álláspontomat, — bár ma a magyarság a szomorú napjaiban kétségtelenül más oldalát hangsúlyoznám mondanivalómnak. Mindezek úgy nyilvánosan, mint magánkörben tett többszörös kijelentéseiddel annyira ellentétben állnak, hogy a magam részéről nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamelyik véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad melléállni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem gyávaság: az erkölcs diktálja, ezt nekem.”
Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.

Lukács György dilemmái

Lukács György három vonatkozásban fogalmazta meg 1919-ben elméleti síkon azokat a bonyolult, új etikai kérdéseket, amelyek a forradalmak hétköznapjaiban, a cselekvés tüzében vetődtek fel. Az egyik etikai kérdés a forradalmár belső küzdelme a „Ne ölj” örök emberi parancsolata és a fegyveres osztályharc és önvédelmi háború kényszere között. Elkerülhetetlen a választás a két „bűn” között: vállalni az osztályharcot, tehát ölni az ellenséget, vagy nem vállalni, és így cserben hagyni a forradalmat. Lukács szükségszerűnek tartotta a cselekvés, a „bűn” egyéni vállalását a társadalmi méretű jobbító változások érdekében. E vállalás önigazolásának az önfeláldozást tartotta, vagyis hogy aki a forradalom oldalán harcba indul, maga is vállalja a halált.
Lukács másik etikai problémafelvetése a következőképpen hangzott. Igaz ugyan, hogy az új szocialista, illetve kommunista társadalom – amint Móricz akkor megfogalmazta – az egyéni szabadság kivirágzása kell legyen, de kérdés, ez hogyan egyeztethető össze a közösségért vállalt kollektív cselekvés, különösen pedig a forradalmi terror kényszerű alkalmazásával. Noha Lukács tudta és megfogalmazta, hogy az „osztályterror feladata: az intézmények és ideológiák lerombolása”, és „(nem) emberek ellen irányuló harc ez. Az emberek csak mint intézmények képviselői szerepelnek. Tudjuk, hogy ez a közvetve mégis emberek ellen irányuló harc ellenkezik az erkölccsel. A mi nagyszerű sorsunk: vállalni a terrort, amit utálunk, az emberiség erkölcsi életének, terror nélküli életének lehetőségéért.”
A harmadik kérdésfeltevés, amelyben Lukács az új világ emberi lehetőségeiről szól, így hangzott: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok.”
A lelkesedés megtorpanását ez a három, Lukács megfogalmazta etikai dilemma is magyarázza.
Móricz Zsigmondot befolyásolja az elmaradt földosztás is. Czine Mihály szerint „[a] tényekből és az ellenőrizhetetlen hírekből szomorú következtetésre jut: a magyarság magára maradottsága – végzet. Már a magyar gyermeknek tudni kell, s tudja, »hogy minden felől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez nem fordulhat«; »végig egy magányos szálka a porban«. Ilyen érzésekkel már nem haladhat az élen; a közvetlen cselekvésből kiesve csak szemlélő lehet. Erről is vall, versben:
S ők túl rohantak rajtam
S már észre sem vettenek
S én fáklyámat begöngyölgetve,
Bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján
Ültem és sírtam.

Több megjelent írását nem ismerjük a Tanácsköztársaság idejéből.”
*
A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!

(A cikk az 1919 - Tanácsköztársaság - 2019 című, a Le Monde diplomatique által e héten bemutatott kötetben megjelent írás szerkesztett változata)
Szerző