Kárpátalja: nem a határok mozognak

Egy XX. századi kárpátaljai ember úgy lehetett élete során a Monarchia, majd sorban a csehszlovák, a magyar, a szovjet és végül az ukrán állam polgára, hogy egyszer sem kellett elhagynia lakhelyét. Ma az országhatárok kevésbé, az emberek annál inkább mozognak: a kopottas kárpátaljai kisvárosnak, Rahónak (Rahiv) napi három menetrend szerinti közvetlen buszjárata van Prágába. Kik utaznak rajta, miért és hova?

Közép-európai időszámítás

Kárpátalja, ez a 13.000 km2 nagyságú, egykor két magyar vármegyényi (Bereg és Ung) terület mindig is a népek olvasztótégelyének számított. Éltek itt ruszinok, huculok, románok, lengyelek, magyarok, szászok, zsidók, cigányok és keveredtek is annak rendje és módja szerint. Ukrajna népessége az 1991-ben kikiáltott függetlenség óta drámaian csökkent. Pontos adatok nincsenek, az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, akkorra 48 millióra esett a függetlenné váláskor 52 milliós népesség. Ma 37 millióra teszik az összlakosságot, amibe nem számít bele az Oroszország által megszállt Krím, illetve a de facto elszakadt donyecki háborús térség (Donbasz). Nagy kérdés ugyanakkor, hogy hányan lehetnek a kitelepültek és a külföldön dolgozók. Hivatalosan csak azt tudják mérni, aki ki is jelentkezett lakcíméről, ami nyilván torz adatot eredményez. Demográfusok 10 százalék feletti migrációról beszélnek, ez reálisan mintegy hárommillió ember, de nem ritka (és nem is cáfolt) az 5-7 milliós becslés.

Kárpátalja magyar anyanyelvű lakosságról sokkal pontosabb adataink vannak, köszönhetően a beregszászi magyar főiskola 2017-es – az MTA Földrajztudományi Intézete és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet segedelmével – reprezentatív kutatásának. Beregszász ma a kisebbségi kultúra, az oktatás és a művelődés központja, a másik két nagyobb város, Munkács és Ungvár mellett. Az időt is a magyarországi szerint mérik. Még a templomtornyok órái is ehhez vannak igazítva, ahogy az itteniek mondják „közép-európai időszámítás szerint élünk”.

A belvárosi sétálóutcán, és a posztszovjet bájakat sem nélkülöző szombati piacon a hivatalosan már csak 40 százaléknyi lakossághányad dacára a magyar az uralkodó nyelv. Beregszász centrumát két épület uralja, az egyik a magyar színjátszás fellegvára, egy virtigli szovjet betonkocka: a szocreál szarkofág belseje az egykori zsinagógát rejti. A másik a Monarchia végnapjaiban Királyi Törvényház névre hallgatott, ám később az ötéves tervek víziói szerint interkontinentális rakéták navigációs berendezéseit gyártó belvárosi hadiüzemmé transzformálódott, ma pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola otthona.

Itt alapos felvilágosítást kapunk a felmérés egyik irányítójától, a Földtudományi és Turizmus Tanszék vezetőjétől, Molnár Józseftől (53). Becsléseik szerint az utolsó népszámlálás óta a kárpátaljai magyarság létszáma 152 ezerről 131 ezerre csökkent, aminek legfőbb oka a migrációs veszteség. „Mindenki látja, hogy sokan dolgoznak külföldön, de nézzük meg, mennyien”, tették fel a kérdést Molnárék. Arra jutottak, hogy legalább 18 ezren vállalnak munkát a határon túl, legalábbis a tartósnak számító – 3-12 hónap közötti – távolmaradás definíciója szerint. Ez arányaiban meghaladja az ukrajnai átlagot, 13-15 százalékot is jelenthet, és a végleg Magyarországra települteket – elsősorban értelmiségiket – nem tartalmazza.

A legtöbben inkább taktikaként, nem stratégiaként élik meg a külföldi munkavállalást. Átmenetinek gondolják, miközben az igazán aktív korosztály, a 20-40 év közöttiek körében már inkább 20 százalék feletti arányról beszélhetünk: nincs olyan család, amely ne lenne érintett. A rövidtávú munkavállalói migráció elsősorban a falusiakra jellemző, míg a tartós kitelepülés inkább városi jelenség. A női munkaerőexport szívesebben mozog biztonságosabb, kevesebb kihívást jelentő, otthonos nyelvi közegben, ezért inkább az anyaország a célterületük (Budapesten külön kaszt a kárpátaljai bejárónők közössége). A férfiak bevállalósabbak, simán leszerződnek gyári munkára idegen nyelvi közegben is. Közben növekszik a nem az anyaország iránt érdeklődő munkavállalók száma: Magyarország már csak felüket vonzza, egyharmaduk Csehország és kisebb részt Szlovákia felé indulna.

A kárpátaljai népi kohó soha nem volt híján a mobilitásnak. Az itteniek számarányukhoz képest bőven túlteljesítettek a múlt század eleji amerikás kivándorlásban, Trianon után pedig éltek a csehszlovák államiság nyugat-európai lehetőségeivel. A szovjet időkben pedig lehetett menni Szibériába fát vágni vagy Kazahsztánba aratni.

A magyar útlevél jelentősége

Van tehát hagyománya a családi szétszakítottságnak és a megélhetési célzatú önkizsákmányolásnak, de a migráció ma minden képzeletet felülmúl. „Öten voltunk barátok, együtt nőttünk fel, »májfáztunk« (májusfát állítottunk – a szerk.), és »sáslikoltunk« egész nyáron. Ma már négyen külföldön vannak, akad, aki már négy-öt országot is megjárt, és tavaly már egyedül sáslikoltam a kertben”, meséli egy otthon maradott. „Erik fiam Londonban dolgozik, hogy megvehessük a társasház utolsó lakását is a szálláshely bővítéséhez, nagyobbik fia most érettségizik Nyíregyházán, de nem biztos, hogy továbbtanul, már hívják Németországba. Az öccse is Magyarországon tanul, hogy rendesen beszéljen magyarul. Itt nincs elég tanárnő. Az anyjuk, Natália vele van persze Vásárosnaményban. Robi fiam évek óta Pesten él. A lányom Kijevbe ment férjhez, de a fia már Prágában dolgozik. Itthon csak én vagyok, én tervezek és én vagyok, aki aztán végrehajtja”, teszi hozzá Emma néni, 78 éves rahói vendégház-tulajdonos.

„Mind a nyolc unokatestvérem kint van. Pesttől Prágáig, Hollandiáig és Londonig, ez összesen öt családot érint. Régen minden húsvétkor és karácsonykor hazajöttek, ma már jó, ha minden másodikra, pedig mindnek van itt lakható háza is”, így számol be a családjáról egy Beregszász melletti fiatal. „Egykori lembergi (lvovi, ukránul lvivi – a szerk.) évfolyamtársaimból jutott az USA-ba, Ausztráliába, Németországba, Svédországba és a norvég fúrótornyokra. Portugáliában segédmunkásból bártulajdonossá, Kanadában takarítóból cégvezetővé váltak”, sorolja egy otthon megélni próbáló diplomás.

A helyi magyarok mindig is éltek helyzeti adottságaikkal: a 90-es évek káoszában az úgynevezett kishatárátlépővel határőri segedelemmel hordták a cigarettát, a szeszt, a nemesfémeket és a benzint Magyarországra. Ment közben a magyarországi munkavállalás is, hol feketén, hol szürkén, amiben áttörést a könnyített honosítás és a magyar útlevél megszerzésének lehetősége hozott. Lett is belőle biznisz, 2016-ig az önkormányzatok hatáskörébe tartozott a honosítás, boldog-boldogtalan szerezhetett EU-s állampolgárságot (zajlik is néhány száz büntetőper emiatt): „Csináltam jó párszor, a közvetítőknek 3000 dollárt fizettek, amiből én, az állampolgári esküt ékes magyarsággal letevő dublőr, jó ha 300-ra voltam jogosult”.

A magyar útlevél jelentősége mára megkopott, megszerezni is nehezebb, csak konzulátusi közreműködéssel lehet és akár hat hónapig is eltart. Az új, biometrikus ukrán útlevéllel vízum nélkül lehet belépni az EU-ba, a határ menti államok – továbbá Németország – lehetővé teszik az egyszerűsített munkavállalást. Előnye annyi maradt, hogy nem kell háromhavonta hazautazni, és egyszerűbb a határátlépésnél ukrán oldalon a hazai, belépési oldalon pedig a magyar passzust felmutatni – és magyar rendszámú autóval közlekedni.

A történelmi tragédiák által megedzett lakosság a 2013 óta zajló események miatt még inkább egyéni boldogulási stratégiákat választ. A magyarság által kezdetben üdvözölt, politikai irányváltást eredményező kijevi tüntetések az addigi élethelyzetek totális összeomlását okozták. A GDP 12 százalékkal csökkent, a hrivnya dollárhoz (és forinthoz) viszonyított árfolyama a harmadára esett, megszűnt a kedvezményes orosz energiaszállítás, a gáz ára háromszorosára, a villanyé kétszeresére nőtt, a legnagyobb megélhetési tétel a rezsi lett. Az oroszok elégtételt vettek a nyugati orientációért, elveszett a Krím, kitört a háború Kelet-Ukrajnában, s jöttek tömegével a behívók. Magyar útlevéllel könnyebb volt reagálni, egy-egy sorozási pánik után az érintett korosztály egy órán belül Magyarországon volt. Mára több a harcokban elesett, akiket minden jelentősebb városban külön transzparenseken nevesítenek, mint az egykori Szovjetunió afganisztáni háborújában.

Az állam sok helyen nem képes ellátni vállalt feladatait, a korrupció virágzik, a vállalkozások bedőltek, a turisták elmaradtak. A közhangulatra a bizonytalanság, a rettegés, és a menekülési vágy nyomja rá bélyegét. Ez legfeljebb annyit változott, hogy reménykednek, egyszer majd jobb lesz („még egy szezont lehúzok”, „a választások után meglátjuk”, „jövőre biztos hazamegyek”), de egyelőre maradnak a külföldi munkahelyeken, a szavakat nemigen követik tettek.

Megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is

Beszélgetőtársunk korábban tanár volt egy kis faluban, havi 730 hrivnyás (mai áron 7500 forint) fizetésért, de nem panaszkodik. Épp felment a bére 1000 hrivnyára, hogy meg tudja venni élete első számítógépét, amikor beütött a gazdasági krach. Barátnője (mai felesége) ukrán anyanyelvű nagybátyja, az ugyancsak értelmiségi Iván, aki évek óta munkaközvetítő Morvaországban, invitálta: „Gyere ki nekem dolgozni, nem fogod megbánni, száz koronás órabért (1400 forint) fogsz keresni”. A nyári szünetben egy faipari cégnél két nap alatt megkereste az otthoni havi jövedelmét. Ehhez persze napi 16 órát vállalt, reggel hattól este kilencig, szombaton délután kettőig. A hétfő-pénteki menet bére teljesen megmaradt, a szombati pedig fedezte a következő hét költségeit. Nem volt könnyű élet, de a cégvezetés elismerte: „megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is”. Ezt is bevállalta, beállítva ezzel a havi 365 munkaórás cégrekordot és az 1800 dolláros keresményt.

Iván látta, hogy az új rokon bevált, meg is született az ajánlat: „Adjál nekem embereket, magyarokat”. Addig leginkább ukránokkal dolgozott, de a munkaerő-igényt alig tudta kielégíteni. A srác hazament és feldobott néhány posztot a közösségi médiára. 2015 nyara volt, özönlöttek a érdeklődők. 1500 korona fejpénzt kapott emberenként, vállalta a háztól-házig való szállítást is (saját VW Borájával), hetente egy fuvarral annyit keresett, mint a fűrészüzemben 16 órában, szabadnap nélkül. Némi kezdőtőkével egy idő után már megállapodott volna, kapcsolati rendszere révén egy magyarországi toborzócég területi ügynökségét próbálta létrehozni, de ekkorra már a magyar munkavállalók is rákaptak az anyagilag jobban megtérülő cseh lehetőségekre.

Ez ma már több mint tendencia: a munkavállalók nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül nem Magyarországra kívánkoznak. A kereset nagysága és a munka könnyűsége számít, ami összefügg a cseh és a magyar munkajogi- és bérviszonyokkal. Csehországban eleve magasabb (100 korona feletti, tehát 1500 forintnyi) órabérrel és ingyenes, leginkább emeletes ágyas szállással számolhatnak, de hasonlóan fontos a foglalkoztatás jogi környezete, vagyis a túlórázásnak nevezett önkizsákmányolás. A munkabéreket eleve úgy számolják ki, hogy sima nyolcórás munkával nehogy megérje: általános a 12 órás munkanap. Persze csehek számára ez tiltott, de az EU-n kívüli munkavállalóknak törvényileg biztosított. Ma már a magyar szabályozás is megengedő, de lemaradt egy körrel, így a magyarországi multikhoz Kelet-Ukrajnából, de inkább már csak Vietnámból és Szerbiából lehet munkaerőt toborozni. (Így a rabszolgatörvény honi munkavállalókra szabott paragrafusai is érthetőbbé válnak.) Van még egy különbség: lazább és gyorsabb az ügyintézés, nem kell HR-tesztekkel és bürokratikus ügymenettel küszködni. Elég egy telefon az ügynökségnek, másnap ott a mikrobusz, ami házhoz, vagyis munkásszállóhoz visz.

Nem akartam, hogy leukránozzanak

A rendszer ügynökségekre ahogyan itt mondják, agentúrákra épül, több száz lehet belőlük csak Kárpátalján. Az „agentúrás” munka lényege, hogy a melósok leszerződnek egy helyre minimum három hónapra, kiviszik és elszállásolják őket. Általános kikötés, ha valaki önállóan szeretne munkaviszonyt létesíteni, két évig nem teheti meg olyan helyen, ahová előtte már kiközvetítették. Alanyi jogon, magyar állampolgárság ide vagy oda, egyébként sem könnyű állást találni - a cseh bürokrácia sem könnyíti meg a dolgot, a munkaadók pedig a helybélieket preferálják. Ráadásul le kell mondani hozzá a túlórázásról, itt szigorúan nyolcórás a munkarend.

„Nézd csak, itt lakunk”, mondja egy vidám és cserfes, tűzrőlpattant hölgy a Prága környéki – „isten háta mögötti kisváros, a bolt is három kilométer” –, egyszerűen berendezett tetőtéri lakásban. „Hatan vagyunk, négy lány, két fiú, szorongunk kicsit, de azért ez nem munkásszálló. A fürdő normális, de a mikrónak már nem jutott hely”. Pedig jó lenne, a reggel fél hattól este hatig tartó munkaidő után a legfontosabb teendő a vacsora melegítése. Mindannyian a Beregszászi vagy a Nagyszőlősi járásba való magyarok, egy LED-lámpa gyárban dolgoznak. Két szalag van, az egyik ukrán, a másik magyar, de mindkettő kárpátaljai. Vannak még anyaországi romák is a soron, „nekik jól jön, hogy tolmácsolni tudok”. Magyar állampolgár is persze, de elsősorban büszkeségből vette fel, „hogy senki ne merjen többet ukránnak vagy ruszkinak hívni Tarpán”. Tizenöt éve neveli egyedül két fiát, jórészt magyarországi idénymunkákból és vagyonőrségből éltek, öt éve szezononként váltakozó helyeken Csehországban dolgozik. Nagyobbik gyermeke is kijár, a kisebbik, akinek már csak magyar állampolgársága van, ukrán személyije nincs is, otthon tanul. Anyukáját, akinek 1200 hrivnya a nyugdíja az 5000 hrivnyás rezsi mellett, negyedévente 1000 dollárral segíti. A fő cél egy ház Magyarországon, leginkább Nyíregyházán vagy Debrecenben.

A helyi mértékkel is feltűnően jól öltözött, csinosságára és okosságára is adó lánnyal egy álmos, Prága-közeli, általa „zömöknek” nevezett városkában találkoztunk. Szeret itt élni, nyugis minden, húsz perc alatt bármit elér. Dolgozott Magyarországon, de otthon is kvalifikált munkaerő volt: egy külker céget vezetett. Nem is a pénz, hanem egy kapcsolati dráma miatt vágott bele négy éve a cseh melóba. Azért nem újra Magyarországon, mert „nem akartam, hogy még egyszer leukránozzanak”, akkor már inkább a belga csokik csomagolása. A gyárban ugyanis ez a feladat, szezonban akár 250 dolgozóval. Mindenki kárpátaljai és mindenki „kettőssel” (állampolgárság – a szerk.) jön, „még a szlatinai, sőt a moldáviai román is”. Anyukája is elkísérte, „nem akart elengedni egyedül”, így ketten laknak egy főtéri lakásban. Nagy eredmény ez, ahogy az is, hogy az üzemből egyedüliként fix, határozatlan idejű munkaszerződése van. Már nem szalagon dolgozik, minőségellenőr és mindenes, a cseh főnökök megtanulták értékelni. Kellett persze hozzá a nyelvtudás, amit itt szerzett meg („jól megy, de a vicceket még nem értem”) – generációja alig beszél ukránul, mindenki magyar iskolába járt, de a nyelvérzék és az ambíció sokat segített. Nem zárja ki, hogy itt marad, ha magánéletileg úgy alakul („nem lesz könnyű, nagyon válogatós vagyok”), de a középtávú cél inkább Budapest, visszatérni egy irodába, „mert hiányzik a komputer, a magas sarkú, az ékszer, a hosszú köröm, meg a színes ruhák”.

Egy fiatalemberrel az egykori Monarchia legmenőbb fürdővárosainak egyikében találkoztunk, egy valamikori fényét csak kívülről őrző, régi szakszervezeti üdülőre hajazó szálloda kávézójában. Az autóipari kábelgyár közelsége és a kárpátaljai magyar munkások is hozzátartoznak a miliőhöz. Itt és a közeli Chleb gyáraiban szinte több a magyar fiatal, mint Beregszászon a hétvégi diszkókban. A helyi Kauflandban már a pénztárosok is kezdik érteni a magyar-cseh konyhanyelvet.

Beszélgetőtársunk három éve került ide, szerencséje volt, szalag helyett rögtön raktárosi, majd itt megszerzett képesítéssel targoncakezelői minőségben. Nem ment rosszul addig otthon sem, Magyarországra járt át brigádban építkezésekre, de egy szerelmi csalódás lökést adott a gyors váltásnak. Nem lakik rossz helyen, nem keres rosszul, és nem is akar váltani, vándorolni szezononként (az autóiparnak tavasszal, a csokiiparnak ősztől van munkaerőigénye). Nagy álma is teljesült, „mindig is Audi rajongó voltam, egy évet dolgoztam rá, de már egy V6-os, Triptonic A6-tal járok haza, fiatal vagyok, nincs családom, mikor, ha nem most”, teszi hozzá. Nem zárja ki, hogy itt marad, de egyelőre interneten ismerkedik otthoni lányokkal. Szingliként tud a legtöbbet félretenni, a 23 munkanapos hónapokban összejön a 33.000 korona is, lehet belőle hazavinni anyjának kétezer eurót negyedévente, amiből kikerítheti az 1600 hrivnyás nyugdíjat. Ha egyszer hazamegy (jövőre tervezi), újra kőművesbrigádot szervezne, kárpátalji munkára, de inkább magyarországi otthonnal. Így simán megtörténhet, hogy nem Ukrajnából fog ingázni Magyarországra, hanem fordítva.

Aki egyszer elmegy, nem jön vissza

A tömeges migráció ukrajnai következményei minimum kétirányúak. Amit megkeresnek külföldön, és marad belőle az otthoniak gázszámláinak kifizetése után, azt el is akarják elkölteni. Legfőképp építkezésre és felújításra. Tavaly a hazautalt pénzek 35 százalékkal, 16,5 milliárd dollárra nőttek, ami több, mint Ukrajna GDP-jének 10 százaléka (ennek többszöröse lehet a hazavitt készpénz). Jelentős tőkéről van szó, amit az is jelez, hogy a főútvonalak mellett sorjáznak a helyi ízlés szerinti, rikítóan színes cserepekről felismerhető építőanyag-telepek, a csomópontokba szerveződő fürdőszoba- és bútorszalonok, sőt, megjelentek a kerti medencéket kínáló cégek is.

Másrészt az építőipari boomból kifogyott a humán tényező. Szakembert alig találni, a kivitelezési árak a magyarországi szinten mozognak, az anyag viszont jóval olcsóbb. Hiány van használható munkaerőből minden fronton, a gyári munkások bére is két-háromszorosára nőt (csak az állami alkalmazottaké maradt a 4000 hrivnyás minimálbér és a 8000-es átlagfizetés közötti senkiföldjén). Láttunk vidéki hotelben karbantartói állást hirdetni 10.000 hrivnyás (százezer forintos) ajánlattal.

A munkaadók küzdenek. Mint a Beregszász melletti Hotel Helikon tulajdonosa, Biró Tibor (59). A sikeres vállalkozó, aki a válságos időkben nem volt gyáva uzsorakölcsönt felvenni a túlélésért, most nem tud nagyon válogatni, hogy feltöltse a nyáron 100 főt igénylő, 65 szobás szálloda személyzetét. A téli holtszezonban is 300 dollár fixet fizet, ingyen szállást és ellátást biztosít, családias munkakörülményeket teremt, „mert aki egyszer elmegy, az nem jön vissza”.

(A riport a Visegrádi Alap támogatásával készült)