A titok, és ahogy emlékezünk rá - interjú Julie Bertuccellivel

Julie Bertuccelli Claire Darling utolsó húzása című drámájának legnagyobb érdekessége, hogy Catherine Deneuve és Chiara Mastroianni anya-lánya szerepet alakít, csakúgy, mint a valóságban. Az alkotóknak egyszerre kellett nagyon intimnek és távolságtartónak lenniük.

A film címszereplője, Claire Darling úgy dönt: eladja minden csecsebecséjét. Ennyi értékes műtárgyat és antik bútort kihívás lehetett összeszedni.

Tény, kihívás volt a díszlettervező csapatnak. Már csak azért is, mert dramaturgiailag nagyon fontosak ezek a tárgyak, számos cselekményszál köréjük szerveződik, így a kezdetektől fogva benne voltam a látványtervezésben. Sőt, a filmben szereplő számos műtárgy az enyém, jómagam is nagy gyűjtő vagyok. A látványtervezőnek számos képet mutattam nagyanyám házáról, így ezzel a filmmel egyszerre tudtam a saját múltamat újrateremteni, és egyben Lynda Rutledge könyvének világát vászonra adaptálni. Így ez igen személyes film lett: meghatároz minket, hogy milyen tárgyakkal vesszük körbe magunkat és hogyan bánunk azokkal. Szóval, ráérzett: a bútorok és a műtárgyak összeállítása volt a legfontosabb előkészület a forgatás előtt.

Mi az, ami a sajátja?

A bábuk és a játékok elsősorban. Például állatfigurák nincsenek a regényben, de ez számomra elképzelhetetlen. Egy-egy régi játék vagy műtárgy rengeteg ember tükörképe. A sajátunké és azoké is, akik korábban birtokolták azokat.

Hogyan talált rá Lynda Rutledge regényére? Ez egy nem túl nagy port kavart elsőkönyv volt. Ráadásul Texas-ban játszódik...

Franciaországban megjelent. Akkor nem olvastam, de amikor néhány barátom szólt, hogy szerintük „nekem való”, nekiálltam. Valóban: olyannyira igazuk volt, hogy a saját családom történetét fedeztem fel benne. Ez úgy körülbelül öt évvel ezelőtt történt, dolgoztam egy forgatókönyvön, amelyet sehogyan sem sikerült végső formába öntenem. Egyszer megemlítettem a producereimnek, hogy itt van ez a könyv, lehet, hogy érdekes lehet, de túlságosan közel áll hozzám. Erre ők: azonnal hagyjam abba, amin dolgozom és essek neki ennek. Azt mondták, hogy a könyvben ábrázolt család, annyira hasonló, mint az enyém, illetve, hogy az író ugyanazt állítja, mint én szoktam: a múltunk a jelen minden egyes pillanatát meghatározza. Minden egyes trauma erősebbé tesz minket.

Mikor döntötte el, hogy Catherine Deneuve-t és Chiara Mastroiannit kéri fel a két főszerepre, akik ahogy a valós életben, a filmen is anya-lánya kapcsolatban vannak?

A kezdeti lelkesedés után másfél évembe telt, míg elkészültem a forgatókönyvvel. Ebben az időszakban kifejezetten kerültem, hogy konkrét színészekben gondolkodjak, mert ki tudja mikorra áll össze egy produkció, és ha valakit esetleg évekig dédelgettél az elképzeléseidben, simán mondhatja, hogy éppen nem ér rá. Amúgy is kicsit félek a színészektől, Catherine Deneuve-től pedig pláne, hiszen, túl nagy sztár. Ezzel együtt elismerem, hogy ő a tökéletes megoldás Claire Darling szerepére. Mázlista voltam, mert nagyon gyorsan igent mondott. Aztán nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy ki legyen a lánya, végül épp Catherine ajánlotta a Chiarát.

Nem tartotta kockázatosnak, hogy magukat alakítják?

Ez minden színész és minden szerep esetében lehetséges kockázat, hiszen a saját testüket, lelküket használják. Ha például sírniuk kell, akkor a saját fájdalmaikig kell „lenyúlniuk”. Amúgy Catherine és Chiara a valóságban mindig harmonikus kapcsolatban voltak, így most valami egészen újat fedezhettek fel. A színésznek, mint ahogy a rendezőnek is, egyszerre kell nagyon intimnek és távolságtartónak lennie azzal, amin dolgozik.

A Claire Darling drámai csúcspontja egy múltbéli esemény, amire nem is biztos, hogy pontosan emlékszik a főhős. A csalóka emlékezetről akart mesélni?

Egy emlék sosem lehet hiteles. Éppen ezért szokott zavarni, amikor számos filmben flashback technikát alkalmaznak a történetmesélésben, mert a néző számára ezzel megteremtik a visszaemlékezések realizmusát. Ilyen nem létezik a valós életben. Még akkor sem, ha nézzük a családi fényképeket és videókat, hiszen azok is csak feldolgozott érzéseket kreálnak.

Dokumentumfilmesként mit szól a reality show műfajához?

Azt, hogy nem a művészeti önkifejezés formája. Az, hogy miért hívják reality-nak, azaz „valóságnak”, nem tudom, de totális nonszensz. Tévés műfajról van szó, amelyben emberek megjátsszák magukat azzal a tudattal, hogy mindenhol veszi őket a kamera. Dokumentumfilmesként elképzelhetetlen, hogy amit forgatsz, manipuláció és szerepjáték legyen egyszerre.