Azt csak később, már az Országgyűlési Könyvtárba olvasni járó egyetlen gázszerelőként tudtam meg, hogy a régi regulának megfelelően a parlament törvénybe foglalta háláját Horthy Istvánnak, ki géppel zuhant le rá, mert „…hősi vérét felitta a szomjas orosz föld.”
Helytörténészek igazolhatják, hogy a Citadella déli bástyájánál még a háború alatt elkezdődött az emlékmű megépítése. A legenda szerint a delnő egy propellert szorongatott volna, s a mellékalakok nem a nácizmus, hanem a kommunizmus sárkányából szorították volna ki az utolsó szuszt…
Legalábbis így hallottam a Taknyos Varjúban – leánykori nevén a Rétisas vendéglőben –, a szőlőlugas alatt. Gál bácsi, a zöldséges vitte a szót, s mi, alig hét éves gyerekek a szembeni Törekvés pályáról érkeztünk szódázni a stopliszedés után. A szertáros nevére már nem emlékezem, de időnként elkapott minket, a gazdagréti ratkós bitangonkat, a három Misit, Jánost, Robit, Ernőt, Miklóst és a csajokat, hogy a leszakadt stoplikat csatárláncban tíz perc alatt kibogarásszuk helyette a fűből. Aztán jött a szóda, s a csudálkozás, miképp fut a duma arany délutánokon, Kelen földjén, a nagyok között.
Akkor hallottam először Mancit pertuban emlegetni, meg hogy a nagy szobrász bizonyára alaposan végigtapogathatta az a szép, erős, bő hozamúnak ígérkező lányt, akiből még így bronzban is úgy süt a meleg hús igézete. Aztán lassan megértettük mi, kicsi gyermekek, hogyan alakult át a megbízás, s lett a kormányzófi helyett – a szemfüles Vorosilov személyes döntése alapján (?) – a felszabadítás emlékműve az, ami kerületünk legmagasabb pontja. Vagy a felszabadító monumentje, hiszen néhány évvel később az elöl lévő cirill betűket bogarászva – mint kényszerűen díszőrséget álló úttörő – erre jöttem rá.
Bárhogyan volt, az a helyzet, hogy ez a szobor a Regős utca - s még hány másik - tengelyében áll, s régebben, amíg nem annyi pénzt loptak ki a tűzijátékból, mint manapság, és a rakétákat jóval a Gellérthegy fölé lőtték, mi a házunk előtt állva kilométerekről néztük, hogyan ég be Manci sötét kontúrja a felfénylő horizontba.
Jelentett, és még mindig jelent valamit, éppen mert a Vörös Hadsereg kapitánya már a Szoborparkban árválkodik, s nem a Szabadság géniuszát vigyázza, kinek kezében a pálmaág oly praktikus, mivel így lehet a kisplasztikai változatokat sörnyitónak is használni. Máig nem tudom, miért hívta Gál zöldséges Sódernek a Mancit, aki e zavaros hetven év alatt az én szabadságom szobra (is) lett. Miként a Hősök terén, a félkörív tetején valójában nem kocsik, hanem elvont fogalmak száguldanak a végtelen időbe.
Azaz funkciója és jelentése sok fordulót vett, átalakult és letisztult. Kibírta. Mert jó szobor, és jó helyen áll. Talapzata még másnak épült, s a város néhány régi szobra is beleolvadt, tehát részben pusztítás útján született. Mégis. Én kisgyermekként ennek a szobornak a történetén át értettem meg, milyen bonyolult dolog a szabadság és a jelképek tágas birodalma. Ez a szobor ebben a formában az enyém.
Jó, hogy ott áll. Érdemes volna megvédenünk. Legyen egy hely, ahová felnézve, lélekben összegyűlve együtt lehetünk mi, szabadságszerető emberek.
Gál bácsi, a zöldséges egyébként súlyproblémákkal küzdött, és a söröskorsót felemelve így zárta le a kocsmai szemináriumot: "Amíg évente fel tudok oda menni, addig nincs nagy baj!"
Önök mikor voltak utoljára látogatóban a Szabadságnál?