Büntetésben

Majd megtanulják azok a renitens újpalotaiak, meg rákospalotaiak – nem is beszélve a pestújhelyiekről –, hogy nem érdemes kikezdeni a nemzeti együttműködés rendszerével. Mindazok, akik tavaly ősszel ellenzéki polgármestert választottak a kerület élére, igaz, egy másik ellenzéki helyébe. Persze velük bűnhődnek a kormánypárti szavazók is, de hát miért maradtak kisebbségben. A hét fideszes, valamint a pártjukból kizárt három és az MSZP-ből kizárt egy képviselőnek – együtt többségben - így sikerült immár harmadszor is megakadályoznia, hogy legyen az idei évre költségvetése a XV. kerületnek. 
Hatalmas eredmény. Ennyire népes településsel – várossal, kerülettel – ilyen még sosem fordult elő. Különben is, ettől még működőképes az önkormányzat, csak – például – a közalkalmazottak béremelése marad el, meg a civil szervezetek nem jutnak hozzá a szükséges támogatásokhoz. A központi hatalom helyi letéteményesei viszont folyamatosan megmutathatják, hogy velük (mármint a NER-rel) nem lehet kukoricázni. Kedden már az is eredmény volt, hogy egyáltalán hagyták napirendre tűzni az ügyet, mert legutóbb ezt is megakadályozták. A szavazásnál azonban újra jelezték, hogy engedékenységük csak eddig terjedt.
A személyeskedésektől és zavaroktól sem mentes ülésen mindenről volt szó, csak a lényegről nem. Hogy tudniillik a fideszesek a kerületi jegyző, Lamperth Mónika fejéért cserébe lennének hajlandók egyezkedni. Németh Angéla polgármester pedig többször tudtukra adta, hogy elégedett az egykori belügyminiszter munkájával, s már csak azért sem enged, mert akkor utána újabb – hasonló – követelések következnének. 
Így viszont a kerület büntetésben marad. A fideszesek és a „függetlenek” szilárdan állnak a vártán, még akkor is, ha ettől mintegy 80 ezer embernek lesz rosszabb. Az őszi önkormányzati választáson bizonyára értékelik majd kitartásukat.
Frissítve: 2019.04.04. 09:04

Új ellenség

Az atlanti katonai szövetség 70. születésnapjára majdnem sikerült visszatalálni a kezdetekhez. Az egy évtizeddel ezelőtti kerek évforduló óta nagyot változott az európai helyzet: Oroszország annektálta a Krímet, valamint fegyveres konfliktust idézett elő Kelet-Ukrajnában - vagyis újra agresszív arcát mutatta. 
Pedig a NATO már mintha kezdett volna beletörődni abba, hogy az eredeti rendeltetése szerint megvédendő észak-atlanti térséggel semmiféle kapcsolatba nem hozható, távoli régiókban kell majd különböző missziókat teljesítenie, ha meg akarja találni létének újabb értelmét, mert hiszen Európában már semmi dolga. Moszkva 2014-ben elég határozottan véget vetett ennek az identitáskeresésnek. 
Később még egy másik vonatkozásban is a figyelem előterébe került Oroszország és  Nyugat-Európa katonai szembenállása. Moszkva olyan rakétatípust fejlesztett ki, amelyről az amerikai katonai szakemberek azt állítják, hogy paraméterei alapján ütközik a közepes hatótávolságú rakéták tilalmáról szóló, a hidegháború alkonyán megkötött INF-szerződés előírásaival. Az oroszok ezt persze tagadják, ami Donald Trumpot a legkevésbé sem zavarta abban, hogy deklarálja, most már Amerika sem tartja magát az INF-hez. Így ez is orosz-amerikai konfliktustémaként jelenik meg a felszínen.
Stratégiai elemzők azonban széles körben úgy vélik, hogy az Egyesült Államokat valójában nem annyira a kipécézett orosz rakétatípus zavarja, hanem sokkal inkább az, hogy Kína nem részese a közepes hatótávolságú rakétákat betiltó megállapodásnak, és hogy Washington az oroszokra mutogatva ad magának szabad kezet a rakétafejlesztéshez.
A Nyugat legfőbb globális vetélytársa már régen nem Oroszország, hanem Kína. De Putyin számára a jelek szerint - saját hazai támogatottságának biztosítása érdekében - fontos, hogy országa megkerülhetetlen nagyhatalomnak tűnjön. Ezért az orosz elnök buzgón szolgáltat érveket a NATO szükségességét hangsúlyozóknak, ami viszont elvonja Amerika figyelmét az egyre fontosabb Távol-Keletről.
Frissítve: 2019.04.04. 09:08

Marcik Hevesen

Külföldről hazatelepült ismerősöm minden alkalommal elmondja, milyen elégedetlen a nyugdíjával. Na persze nem azzal, amit Németországból kap, hanem azzal a harmincezer forinttal, amit a magyar állam utal neki alig öt-hat évnyi munka után, amit még akkoriban abszolvált, mielőtt egy nyugati ösztöndíjról meg nem pattant. Időnként már unom a panaszait, amelyeket mindig azzal zár, hogy ebből a pénzből lassan egy vasárnapi ebédre sem futja kedvenc szállodai éttermében.
Innen nézve persze majd meghasad a szívem, de nem szoktam mindenféle demagóg példával előhozakodni, hogy van, aki a ledolgozott fél élete után, rokkantként alig kap ennél többet. Egyszer ugyan megtettem, de akkor megkaptam tőle: mindenkinek a maga szegénysége fáj a legjobban. Nyugodtan mondhatta volna persze azt is, hogy minden nyugdíjasnak a szegénység fáj a legjobban.
Mostanában megint zörög a haraszt. Matolcsy előrukkolt az MNB gazdasági javaslat-cunamijával, azóta aligha alhatnak nyugodtan azok a bátrak, akik 2010-ben ijedtükben nem adták oda a fűt-fát ígérgető Matolcsy-Selmeczi duónak a magánnyugdíjpénztári megtakarításukat. A 3,5 millió ember 3000 milliárdját azóta elpancsolta az egyszerű parasztfiú kormánya, miközben a magánpénztárakban maradt 60 ezer ember vagyonkáját nemhogy eltőzsdézték volna azok a kapzsi pénztárak, hanem mintegy 240 milliárd forintra gyarapították. Ez már elég szép summa ahhoz, hogy megint kinézze magának az állam. Mi több, a hírek szerint a jegybank újabb akciója megszüntetné még az önkéntes nyugdíjpénztári rendszert is, és helyette egy nagy, centralizált alapba terelné az emberek öreg korukra összegyűjtött vagyonát, hozzácsapva az egészség- és az önsegélyező kasszák pénzét is. Egy friss felmérés szerint a fiatalok óvatosak: 33 százalékuk készpénzben tartalékol, és csak alig 15 százalékuk tartja önkéntes nyugdíjpénztárban, amit megspórolt.
Egy olyan társadalomban, ahol a magántulajdont érinthetetlennek tartják, óvatoskodásra nem is volna szükség. A Lajtán túli nyugdíjasok gyakran bottal és járókerettel is járják a világot, mert erre spóroltak életük során. Szép emlékű, válságokat és államosításokat megélt nagynéném mondogatta mindig, hogy nálunk csak az a pénz van biztonságban, ami az ember saját zsebében tart. Van ebben igazság, de annyi bankót, amennyit az ember a nyugdíjas évekre igyekszik összekuporgatni, mégsem tarthatunk a cihában. 
Lehet persze a demográfiai krízisre, a majd 2035–2040 táján nyugdíjba vonuló Ratkó-unokákra, meg az akkor várható nyugdíjkrach elkerülésére hivatkozva vészharangokat kongatni, családpolitikai akcióterveket hirdetni, de a megoldás kulcsa alighanem már a mostani járulékfizetők számának növelése volna. A magasan képzett fiatalokat itthon tartani, meggyőzni őket, hogy öregen a Lajtán innen is lehet majd jobb az életük. 
Addig joggal gondolhatják, jobb helyen gyűlnek a nyugdíjra félretett befizetéseik odakint. Majd ha nagyszülőként talán hazatelepednek, akkor úgy élhetnek itthon a kinti nyugdíjukból, mint Marci Hevesen. Ahogyan az én örökké elégedetlenkedő öreg barátom is teszi.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.04.04. 09:08