Lejátszhatatlan etűdök: kipipálva

Publikálás dátuma
2019.04.05. 12:00

Fotó: Kotschy Gábor
Liszt arra törekedett, hogy Transzcendens etűdjeiben a végsőkig feszítse a játéktechnikai lehetőségeket. Ránki Fülöp bebizonyította leküzdhető nehézségük, és a bennük rejlő zenei tartalmat is kibontotta.
Az olasz hegedűs zeneszerzők mindig is azon voltak, hogy elkápráztassák közönségüket, gondoljunk csak Vivaldi Négy évszak-sorozatára. Amikor a mű megjelenése után száz évvel Paganini koncertezni kezdett Európában, a Vivaldiénál persze már sokkal elképesztőbb hegedűtechnikával ejtette ámulatba a közönséget. Valójában nem egyszerűen csak ámulatba ejtette az egyszerű zenehallgatókat, hanem teljesen átformálta a kor emberének hangszeres virtuozitásról alkotott képét. Még Lisztét is, aki akkor már szintén felülmúlhatatlan zongoravirtuóznak számított. Paganinit hallva jött rá, nem egyszerűen csak nagyon jól kell tudni zongorázni, hanem mindent képesnek kell lenni eljátszani, ami a hangszeren csak lehetséges. Hozzá is fogott, hogy 13-15 éves kora között op.1-ként komponált etűdjeit újraírja. Így a Nagy Etűdök 12 új darabja tényleg a lejátszhatóság-lejátszhatatlanság határán mozgott, ezért ezeket tizenegynéhány év múlva ismét újragondolta, amire azért is szükség volt, mert maga a zongora is változott, fejlődött. De közben zeneszerzői gondolkodása is érettebbé vált Lisztnek, a darabokat több helyen technikailag egyszerűsítette, de azért ezt az eredeti hangzások megőrzése érdekében szintén nem könnyen lejátszható módon oldotta meg. 1851-re tehát készen állt az Études d'exécution transcendante, azaz a Felsőbbrendű nehézségű gyakorlatok végső változata, amelyet Liszt annyira az előadandó végleges formának tekintett, hogy az előző kiadásnak még a nyomódúcait is megvásárolta, hogy azok többé már ne jelenhessenek meg. A műsorozat tehát bár nagyon nehéz, egyes darabjai ma már mégis kihagyhatatlanok a zongoristák műsorából, egyvégtében azonban az egy óránál néhány perccel hosszabb egész ritkán hangzik fel hangversenytermekben, már csak azért is, mert előtte-utána nem igazán játszható más darab. Az előadás megterhelő fizikailag is – törölgette is homlokát sokszor Ránki –, a darabokat illik egyvégtében hosszabb szünet nélkül abszolválni. És tegyük hozzá, figyelmes végighallgatásuk is emberes feladat. Egy huszonnégy éves – ennyi idős volt a második változat komponálásakor Liszt is –, mindenre elszánt művésznek azonban készen kell állnia rá, és Ráki Fülöp pont azt bizonyította, megérett a feladatra. Nyugodtan, egyenes tartással, szinte mozdulatlanul ült a hangszer előtt, karjai, kezei, ujjai csak annyit mozogtak, amennyi feltétlenül szükséges volt, és az a nem annyira a külsőségekre koncentráló hozzáállás megjelent a zenélésében is. A fortissimók azonban így is ellenállhatatlan erejűek voltak, a fürge futamok, amelyek a teljes billentyűsoron fel-alá száguldoztak, így is hiánytalanul megszólaltak. A Liszt-játéknak azonban ezzel még nincs vége, hiszen a jól ismert Mazeppa valóban a határokat ostromló őrülete mellett azért ennek műnek vagy például az Esti harmóniáknak, és a többi darabnak a finomságaira is fényt kell deríteni. Ehhez egyfajta kiegyensúlyozott játékmódra van szükség a kétségtelenül nélkülözhetetlen szinte már öncélúnak ható virtuozitás mellett. Ennek a kettősségnek jól érzékelhető bemutatását írhatjuk le Ránki Fülöp előadásának nagy-nagy érdeméül.
Szerző

A pillanat bűvöletében - Moholy-Nagy László fotói a Mai Manó Házban

Publikálás dátuma
2019.04.05. 11:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Különleges eljárással készült és egyedi látószöget alkalmazó képeket is láthatunk a Mai Manó Ház legújabb, a fotográfia hazai nagymesterének munkáit bemutató kiállításán.
Habár Moholy-Nagy László nem tartotta magát fotóművésznek, sőt még fotográfusnak sem, a modern képzőművészetre gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen. A Bauhaus alapításának századik évfordulója alkalmából az iskola „legfiatalabb professzoraként” is ismert alkotó szerteágazó munkásságából mutat be néhány irányzatot a Mai Manó Ház A zseniális kísérletező című kiállításán. A tárlat anyaga a XX. század egyik legjelentősebb művészének 1922 és 1937 között készült munkáiból áll: korai fotogramjait, egyedi fotóplasztikáit, sajátos látószögű épületfotóit mutatja be, s mindazokat a pillanatokat, amelyeket kíváncsisága és kísérletező kedve által vezérelve megörökített.
A fekete-fehér képeken keresztül megismerhetjük az alkotó által használt különféle technikákat: az első szekcióban fotogramokat láthatunk, amelyeken Moholy-Nagy elődjeitől eltérően nem felismerhető tárgyakat vagy alakokat örökített meg, inkább az általuk torzított fény jelenléte érdekelte. A kiállítás második egységében a szakirodalom által Moholy-Nagy László „felfedezésének” tartott fotóplasztikákat tekinthetjük meg (amelyeket később megjelent könyvében már fotómontázsként említett). Ezek az alkotások a húszas évek popkultúrájából merítenek, és gyakran személyes tartalmakat is hordoznak, amelyeket a művész gyakran ironikus, az értelmezés irányát kijelölő címekkel látott el.
A harmadik blokkban különféle fotográfiai kísérleteket és Moholy-Nagy absztrakció iránti vonzalmának legszebb lenyomatait kísérhetjük nyomon. A fénnyel folytatott játékos attitűd mellett megjelennek a személyesebb, vagy az alkotó utazásai során készített felvételek is. A képcímek itt már ugyan csak változó mértékben, de ismét figyelemre érdemesek: Marseilles, Skandinávia vagy Berlin rendkívül sajátos módon, absztrakt megközelítésében látható. Akárcsak az egyes szereplők esetében: nem csupán a részletek vagy bizonyos momentumok érdeklik a kamera túlfelén lévő szempárt, hanem a kompozíció; az arcvonások, a mozdulatok és a körülmények a másodperc töredékéig tartó tökéletes egysége.

A pattanásig feszült idegekkel kivárt megfelelő időzítés, a kíváncsiság mindenen túlmutató mivolta, és a kísérletezés végletekig elvitt technikái hatják át a kiállítás egészét. Legyen szó egy hajóárbocról, a változékony tengerről, a fény játékáról az utcakövön, gyerekekről vagy épp a tömegkultúra által megalkotott furcsa valóságról. A kiállítás tiszteleg a száz évvel ezelőtt alakult Bauhaus iskola és újító, gyökeres változásokat hozó látásmódja előtt is, igazán azonban Moholy-Nagy László kétségkívül zseniális művészete előtt emeli kalapját. Infó: Bauhaus100 A zseniális kísérletező: Moholy-Nagy László fotográfiái Mai Manó Ház Nyitva: május 12-ig
Szerző

Porgy és Bess: feketén és fehéren

Publikálás dátuma
2019.04.05. 10:30

Fotó: Rákossy Péter / Operaház
Az Erkel Színházban péntek este újra bemutatják Gershwin operáját. Úgy tudjuk, a játszási engedély még tegnap sem volt meg, a próbákat végig fénymásolt kottákból tartották, ami jogszabályt sért.
„Az előadásokat mindenképpen megtartjuk” – reagált arra a kérdésünkre a Magyar Állami Operaház, hogy megkapta-e a magyar intézmény a játszási engedélyt a mű amerikai jogkezelőjétől. A Népszava két héttel ezelőtt arról számolt be: az Operaház úgy hirdette meg a Porgy és Bess újabb előadásait, hogy a játszási engedélyt nem adta meg az amerikai jogtulajdonos, noha a művet már hetek óta próbálták. Az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter két hete még úgy nyilatkozott lapunknak: zajlanak a tárgyalások és bízik a megegyezésben. A darab jogait kezelő New York-i Tams-Witmark ügynökség sem akkor, sem most nem kívánta kommentálni a helyzetet. 
Almási Tóth András 2018-ban rendezte meg az Erkel Színházban Gershwin operáját, amely 1983 óta nem volt látható magyar színpadon. Már a tavalyi premier előtt nagy sajtóvisszhangot keltett, hogy az előadás alkotói nem vették figyelembe az „all black cast” szabályt. A jogutódok akarata szerint ugyanis kizárólag afro-amerikai énekesek adhatják elő a darabot. Az sem elhanyagolható, hogy a dél-karolinai Charleston egy képzeletbeli afro-amerikai közösségében a Catfish Row-n játszódik, az erőszakot és a rasszizmust középpontjába állítva. „Olyan szerződéspéldányt küldtek, amelyben nem szerepelt az a bizonyos kitétel, hát gyorsan aláírtuk. Reménykedtünk, hogy feladták New Yorkban ezt a stupid, rasszista elvet. Visszakoznának, de jogilag már késő” – Ókovács Szilveszter 2018 januárjában erről így nyilatkozott lapunknak. 
A már aláírt szerződés kötötte a jogokat kezelő amerikai ügynökséget, így betiltani nem tudták az előadásokat, de azt kérték, az intézmény tüntesse fel az előadásról szóló anyagokon a jogtulajdonosok nyilatkozatát, miszerint „A Porgy és Bess produkció jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel.” Az akkor aláírt, kitétel nélküli szerződés viszont csak négy előadásra szólt. Az Operaház vezetője az „all black cast” kitétel be(nem)tartására vonatkozó kérdésünkre most úgy reagált: „Az előadások a Gershwin-partitúrához teljes mértékig híven mennek le.”
A Porgy és Bess próbái a tavalyi gyakorlattól eltérően a kezdetek óta fénymásolt kottákból zajlanak, állította több operaházi forrásunk. Gershwin operájának kottái nem megvásárolhatók, csak bérelhetők, ennek jogaival Magyarországon egyetlen zenei ügynökség rendelkezik. Az ügynökség részéről lapunknak nem szerettek volna nyilatkozni, de nem tagadták, múlt évben a Magyar Állami Operaház tőlük bérelte a kottákat. A céghez közel álló forrásunk ugyanakkor úgy tudja: idén többször fordultak írásban Ókovács Szilveszter főigazgatóhoz a kották ügyében, ám sosem kaptak választ. A fénymásolt Porgy és Bess-kották ügyéről kérdésünkre az Operaház úgy reagált: „Az előadások és a kották jogdíját előre kifizettük.”
 
A kották sokszorosítása éppúgy engedélyköteles, mint egy színpadi mű bemutatása – hívta fel a figyelmet egy témában jártas jogi szakértő, aki arra mutatott rá: a jogsértés súlyát csak csökkenti, ha az engedély nélkül másolt kották felhasználása után fizet a felhasználó. Az egyik zeneműkiadó vezetője erről név nélkül úgy nyilatkozott lapunknak: a kották engedély nélküli fénymásolásával nemcsak a zeneműkiadókat, a szerzőket is károsítják a felhasználók. Ez a kérdés azonban nemcsak a zenekarokat, kórusokat, hanem a magyar zeneiskolákat is érinti. A szerzői jogi törvény 2004-es szigorítása óta az illegális kottamásolás becslések szerint évente fél-egymilliárd forint kárt okozhat a zeneműkiadóknak.

Egyetlen példát találtunk arra, milyen szankciókat vonhat maga után az illegálisan fénymásolt kották használata. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Zeneművészet Kollégiuma tavaly kórusoknak hirdetett meg pályázatot, a sikeres pályázók a vissza nem térítendő támogatást koncertekre, turnékra, fesztiválokra költhették. A pályázatban külön felhívták a figyelmet arra, amennyiben az NKA kollégium tudomására jut, hogy a pályázó fénymásolt kottát használ, a pályázó összes további pályázatát érvénytelennek minősíti.

Próbaüzem az Eiffel Műhelyházban

Bár tavaly ilyenkor azt ígérték, hogy idén január 17-én, Puccini születésnapján nyílik meg az Operaház új játszóhelye, az Eiffel Műhelyház, a próbaüzem csak ma este kezdődik, a Girls in Focus – Lányok a fókuszban című balettesttel. Bár június 9-ig sem az Operaház, sem a jegyértékesítő cég honlapján nem sikerült jegyet vennünk, megkeresésünkre az Operaház azt jelezte: „Jövő hét végétől látogathatók az előadások, regisztrációs jeggyel.” 

Aki tiszteletben tartotta a szerző végakaratát

A Mihály András vezette Operaház az 1983-ban elhunyt Ira Gershwin végrendelkezésének megfelelve 36 évvel ezelőtt levette műsoráról a Porgy és Besst. Dénes István, aki zongoristaként és karmesterként is részese volt a produkciónak, erről a Gondolatok a Porgy and Bess előadásához című Facebook-posztjában így írt:„1983 februárjában, a hosszú ideje az Erkel Színház repertoárján lévő, és szerte a világon is nagy sikerrel játszott Porgy and Bess hirtelen, egyik napról a másikra lekerült a műsorról. A Gershwin-örökösök – meg sem várva a színházi szezon végét – váratlanul megvonták az előadási jogot (nem csak Magyarországon), azzal a hallgatólagosan elterjedt indoklással, hogy a teljes művet „csak feketék” (?) játszhatják. Mind a mai napig nem tudni, mi rejlett e számunkra akkor oly fájdalmasnak tűnő döntés mögött. Üzlet? Igazságszolgáltatás? Ez az érvágás – a mából visszatekintve – kettős csalódottság érzetét váltotta ki bennünk előadókban és az akkori lelkes közönségben is.” A dirigens kitér arra is: nem hiszi, hogy az Oroszországból Amerikába települt orosz család gyermeke, Jacob Gershowitz, azaz George Gershwin egyetértett volna a bőrszínnel kapcsolatos rendelkezéssel, hiszen „az elnyomott feketék és az üldözött zsidóság történelme találkozik itt, és egyesül a küldetéstudat szintjén.”

Szerző