Az olasz hegedűs zeneszerzők mindig is azon voltak, hogy elkápráztassák közönségüket, gondoljunk csak Vivaldi Négy évszak-sorozatára. Amikor a mű megjelenése után száz évvel Paganini koncertezni kezdett Európában, a Vivaldiénál persze már sokkal elképesztőbb hegedűtechnikával ejtette ámulatba a közönséget. Valójában nem egyszerűen csak ámulatba ejtette az egyszerű zenehallgatókat, hanem teljesen átformálta a kor emberének hangszeres virtuozitásról alkotott képét. Még Lisztét is, aki akkor már szintén felülmúlhatatlan zongoravirtuóznak számított. Paganinit hallva jött rá, nem egyszerűen csak nagyon jól kell tudni zongorázni, hanem mindent képesnek kell lenni eljátszani, ami a hangszeren csak lehetséges.
Hozzá is fogott, hogy 13-15 éves kora között op.1-ként komponált etűdjeit újraírja. Így a Nagy Etűdök 12 új darabja tényleg a lejátszhatóság-lejátszhatatlanság határán mozgott, ezért ezeket tizenegynéhány év múlva ismét újragondolta, amire azért is szükség volt, mert maga a zongora is változott, fejlődött. De közben zeneszerzői gondolkodása is érettebbé vált Lisztnek, a darabokat több helyen technikailag egyszerűsítette, de azért ezt az eredeti hangzások megőrzése érdekében szintén nem könnyen lejátszható módon oldotta meg. 1851-re tehát készen állt az Études d'exécution transcendante, azaz a Felsőbbrendű nehézségű gyakorlatok végső változata, amelyet Liszt annyira az előadandó végleges formának tekintett, hogy az előző kiadásnak még a nyomódúcait is megvásárolta, hogy azok többé már ne jelenhessenek meg. A műsorozat tehát bár nagyon nehéz, egyes darabjai ma már mégis kihagyhatatlanok a zongoristák műsorából, egyvégtében azonban az egy óránál néhány perccel hosszabb egész ritkán hangzik fel hangversenytermekben, már csak azért is, mert előtte-utána nem igazán játszható más darab.
Az előadás megterhelő fizikailag is – törölgette is homlokát sokszor Ránki –, a darabokat illik egyvégtében hosszabb szünet nélkül abszolválni. És tegyük hozzá, figyelmes végighallgatásuk is emberes feladat. Egy huszonnégy éves – ennyi idős volt a második változat komponálásakor Liszt is –, mindenre elszánt művésznek azonban készen kell állnia rá, és Ráki Fülöp pont azt bizonyította, megérett a feladatra. Nyugodtan, egyenes tartással, szinte mozdulatlanul ült a hangszer előtt, karjai, kezei, ujjai csak annyit mozogtak, amennyi feltétlenül szükséges volt, és az a nem annyira a külsőségekre koncentráló hozzáállás megjelent a zenélésében is. A fortissimók azonban így is ellenállhatatlan erejűek voltak, a fürge futamok, amelyek a teljes billentyűsoron fel-alá száguldoztak, így is hiánytalanul megszólaltak.
A Liszt-játéknak azonban ezzel még nincs vége, hiszen a jól ismert Mazeppa valóban a határokat ostromló őrülete mellett azért ennek műnek vagy például az Esti harmóniáknak, és a többi darabnak a finomságaira is fényt kell deríteni. Ehhez egyfajta kiegyensúlyozott játékmódra van szükség a kétségtelenül nélkülözhetetlen szinte már öncélúnak ható virtuozitás mellett. Ennek a kettősségnek jól érzékelhető bemutatását írhatjuk le Ránki Fülöp előadásának nagy-nagy érdeméül.
