Csobánka Zsuzsa Emese: Szennyes horizont (Részlet egy regényből)

Publikálás dátuma
2019.04.13. 16:16

Ez a történet egy rókáról, egy sirályról és egy fehér kapuról szól. Nincsen más az úton, csak ők. Éjszaka van. A róka hajnalban már messze bent jár az erdőben, olyankor hiába várnám. Aki érkezik, egy ezüstszín Porschéból néz ki rájuk, a kocsit nemrég tankolta tele, csak szemmel követi az idegen testeket az ismerős zöld és kék vásznon. A januári csönd tizenkét fokos, jóval melegebb az átlagnál. Naponta kétszer teszi meg ezt az utat. Ki tudja, miért dönt úgy akkor éjszaka, hogy félreáll, és leparkol a pad mellett. A motor meleg, kicsit hagyja hűlni, csak utána száll ki, amikor már nincs más körülötte, mint az éjszaka. Egyikük hagyja, hogy átölelje. A másik azt, hogy az autóból lassan kecmeregjen ki, mint nehéz paplan alól a téli virrasztás. Ahogy becsapja az ajtót, a felerősödő hangokat a szél viszi el az óceán nyílt vizei felé. Nincs ott senki. A végtelen horizont egyetlen mozdulat, hajnalban majd a partra lélegzi ki az álomszagú algát, hogy aztán újra visszafogadja magába. Talán ezért nem veszi észre a nőt, ahogy ott ül egymagában. Az óceán végenincs szállal veszi körbe. Minden úgy van, ahogy szokott, a csodák természetük szerint hangtalanul sétálnak végig a parton. A nő a mosodában dolgozik, esti kimenőjén mindig ehhez a padhoz ül ki nézni a vizet. Legalábbis így képzelte, mert kimenőről szó sem volt, csak mióta kitört a botrány. Hogy mennyi víz fér meg egy emberben, őt látva nevetséges kérdés. Napközben a fehér lepedők között, a forró gőzben súrolta vörösre a kezét, esténként a sós levegőben szellőztette ki az aznapi szennyest. Most is látom, milyen szürke az arca. A szemében nincsen semmi, mert az ürességnek a testét, arcát hiába keresném. A róka én vagyok, a mosodában őt csak Madonnának hívják. A feje vékony nyakához képest nagynak tűnik, csontosra fogyott vállain szinte billeg, amikor lép. Mintha le akarna esni. A szája van ellensúlyozni az egyensúlytalanságot, húsos ajkai lefelé görbülnek, nem mondanám szépnek. Disszonáns. Az orra tömpe, a szemei üresek, de mintha ez is csak azért lenne, hogy annál több üresség vetülhessen belőle a földre. Nem néz sehova, olyan, mint az ablaküveg, madarak repülnek bele, és zuhannak le a talajra, annyira átlátszó, lélektelen. A szemöldöke tépett, bozontos középtájt, egyetlen vékony csík, mintha ceruzával rajzolták volna, s ettől az egész arc kap egyfajta bohócos jelleget, nem lehet komolyan venni a fájdalmat, amit sugároz magából. A homloka széles, tágas, mint nyári éjszakákon az ablakok, de kívül-belül áll a levegő. Nem mozdul semmi, a hajtőnél ejtett választékot elmossa az eső és a szél, jobb is így, nem hisz a határvonalakban. A füle szép. A kagylókban gyöngyöt csiszol, míg küzd önmagával, míg küzd azzal, amit hall kívül, és ami belül duruzsol, a kettő között lehetne néha csönd megpihenni. Nem ez az állandó zakatolás. A partra ezért szeret kijárni. A januári nárciszokról nem beszél, pedig azok az oka mindennek, a víz csupán ürügy. De jobb a vízre fogni, mert akkor titok marad, megőrzi magáénak, tisztának és érintetlennek. Négy hónapja él itt. Abban az időben kezdték meg donnybrooki ásatást, az engedélyeket megkapta a rend, hogy exhumálják a halottakat. Mert a földet halottakkal tele nem lehet eladni. Ez volt a feltétele a hatóságnak, és az apácarend vezetősége egyhangúlag úgy döntött, ennyi áldozatot megér. Szűkében voltak a pénznek, és az adósságot törleszteni kellett már, nem volt hova tovább húzni az időt. Ki gondolta, hogy az 1837-től működő mosoda napjai meg vannak számlálva? 1992-t írtunk. Bukott nőből mindig volt elég. Az apácák ilyenkor összenéztek, maguk közt szólva persze más szavakat használtak, a megesett például, úgy hitték, tartást ad majd a lányoknak. Annyit megértettek az elmúlt bő száz év alatt, a külsőségekre adni kell. A férjezetlen anyákat, könnyűvérű nőket, a társadalmon kívülinek ítélt asszonyokat mosónőnek hívták, rehabilitáció címén kerültek a rendszerbe, hogy aztán az évek alatt felőröljék a fiatalságukat, szépségüket, mindazt a fényt, ami a szemükben még megmaradt. Volt, aki a csipkeverés közben a fehér cirádákba feledkezve menekült el önmaga valósága elől, mások mosás és varrás közben döntöttek úgy, a monoton mozgás az egyetlen útja a megváltásnak. Mert van olyan, amikor a kopaszra borotvált fejen hiába csillan meg a napfény, nincs mit átmelegítsen, kihűlt a lélek, hideg a helye is. Van olyan, hogy nem süt ki a nap egy reggel, és aztán éveken át úgy marad. Ebbe is bele lehet feledkezni. A szennyes végtelen halmokban gyűlik, amit reggeltől kimosnak, másnapra újra bepiszkolódik, képtelenség minden foltot eltüntetni a világ lepedőjéről. Van kenyér, van víz és van csönd is. Fülsiketítő, a kedves szavak helyett és a mosoly helyett, amit elvetett magában mindegyik asszony, amikor a benne növekvő életet kioltotta. Senki nem kérdezi, miért tette. Senki nem bánja, hogy lehetett volna máshogy. Senki nem érez semmit a gőzben, hiszen levegőhöz is alig jut. Van korbács is, és van megszokás. A hideget elfelejti az ember, hamar olyanná válik, mint az állatok. Szeret magára úgy gondolni, mintha macska lenne, vastag szőrmebundával a bőrén. Szereti magát nyalogatni, álmában összegömbölyödni, mert ha valóban megtenné, pálcával csapnának rá, mit is képzel. Nem képzel ő semmit, bár tény, az utolsó szálak a lehetségeshez kötik, mindahhoz, ami a fejében van. Az óceán képe tartja meg, a lehetséges horizont végtelenbe vesző útja. Néhány foszló szál a múltból, nem is képek, csak a fény sávban érkező suhanásai. 796. Ennyi csecsemőt számolnak a szennyvíztárolóban megtalált testeket listázva, jobb nem csecsemőnek hívni, mert a túlzás annyira emberi minőség. A róka én vagyok, és egy Whitegate nevű tábla alatt várok. A sirályt hiába mutatnám be, mindig más formát mutat, megragadhatatlan. Annyit tudok csak róla, hogy szereti a nárciszokat, különösképpen a januári nárciszok a kedvencei. Míg más országokban a hó és a hideg csikorgására ébred a világ, itt a sirályok vijjognak a nárciszillatú tengeri szélben. Az öböl mély, mindarról, ami a Magdolna-mosodákban történt, hallgat, elnyeli. Hallgat a vetélésekről, hallgat arról, hogy az ír nők hogyan repülnek át a másik szigetre, abban bízva, hogy ott megszabadítják őket a terhüktől. Van, aki tehernek nevezi. Van, aki súlyként gondol rá. De egy sincsen, aki könnyebben érkezne haza a küretről Írországba. A repülőn és a hajón egyaránt a kiszolgáltatottság pózát látják maguk előtt, saját testüket az intimitásra emlékeztető, de azt megcsúfoló kitárulkozó létben. Az emberi élet paradoxona, hogy a teremtésre termett női forma kész kivetni magából mindazt, ami élő benne, és mindeközben ugyanúgy kel fel és nyugszik le a nap. A szenvtelenség, amivel a természet jelen van, mindegyiküket emlékezteti arra, nincs mitől félni, mindent ki lehet aludni, mindent magunk mögött lehet hagyni, ha elég erősek a hullámok égen, földön, vízen. Madonna a hajó elején áll, amikor ezeket gondolja. Cobh kikötője már felsejlik, ő még nem sejti, hogy várni fogják a parton. Minden gyorsan történik majd. Az igazoltatás, a rendőr kezében lévő elemlámpa fehér fénye, ami szinte kiégeti a szemét, lehetne a túlvilág felé nyíló kapu, lehetne, hogy a műtétből egy másik világban ébred, lehetne, hogy átnyúlik a fájdalom egy tágasabb térbe, de a tágasságban nincsenek apácák, se számon kért életek.
Témák
regény

A Száműzött Jézus visszatért - Interjú Legéndy Jácint költővel

Publikálás dátuma
2019.04.13. 15:15

Versei videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, a sajátosan tördelt szövegtest formája is filmszalagra emlékeztet. De nemcsak vizualitásukkal nyernek meg maguknak, hanem különleges ritmusukkal, zenéjükkel is. Legéndy Jácint költővel Földalatti Oltár című, harmadik verseskötete apropóján beszélgettünk.
Mit jelent az ön számára az underground?  Voltaképp 13 éves korom óta kötődöm az under­ground mozgalomhoz, így számtalan barátságot, koncertélményt és szerelmet köszönhetek e rendkívül érzékeny, s napjaink társadalmi viszonyait sajátos, forradalmi módon, azaz művészi eszközökkel befolyásolni, majd átalakítani akaró, szubkulturális közegnek. Habár az élet más területein is jelen vagyok erősebb vagy éppen visszafogottabb intenzitással, számomra az underground az elsődleges valóság, s persze a legfontosabb ihlető szféra. Nem beszélve arról, hogy első művészeti benyomásaim is főleg underground zenészekhez, illetve performerekhez kapcsolódnak. Mit kell beáldozni érte? Ön mit áldozott fel?  Az underground elsősorban korlátlan, szinte már anarchisztikusan szabad világáról híres. Legtöbben csupán a társaság vagy az igényes szórakozás iránti vágyukból adódólag járnak ezekre a rendezvényekre, ugyanakkor sok, a hivatalosan támogatott mezőnyből kiszoruló, esetleg onnan szándékosan távozó kísérleti művész érkezik a földalatti szcénába, s nehéz időkben nyilván politikai másképpgondolkodók is. Ők mindannyian átlátják, hogy saját egzisztenciájukkal játszanak, amikor e közeghez csatlakoznak, de bizonyára alkatilag sem idegen tőlük egyfajta áldozatvállalás. Másfelől az elmúlt években jó néhány szervezővel, dj-vel, illetve klubvezetővel találkoztam, aki olyannyira szívügyének tekintette az underground jövőjét, hogy saját anyagi, családi, illetve lelki tartalékait sem kímélte. Mondhatnám: a szabadság az egyik legszebb és leghatalmasabb szenvedély. S hogy én feláldoztam-e valamit az underground érdekében, s ha igen, mit? Szerintem döntsék el maguk a verseskötet olvasói. Jézus – aki fel-felbukkan a versekben – mennyire underground áldozati figura?  Tény, a Száműzött Jézus alakja már a ’90-es évek végétől ott bolyong a verseimben. Egy hajléktalan srác ihlette, akivel valamelyik underground koncerten találkoztam. Habár a szövegekben jóval összetettebb motívumként jelenik meg. Lehet gerillaharcos, naranccsal dobálózó gyerek, templomból elzavart koldus vagy olykor a vágóhíd kapujánál tüntető, pucér kamaszlány, azaz karakterében számos, a társadalom peremére szorult embertípus feltűnik. Költészetileg mit jelent undergroundnak lenni? Egységesen meghatározható fogalomként az underground költészet külföldi viszonylatban sem igazán létezik. Noha érthetjük alatta összefogla­lóan a mainstream irodalomtól független költészeti csoportosulásokat és törekvéseket, de a posztpunk, illetve az újhullám színrelépésével a ’80-as évek elején induló, s általam klasszikus undergroundnak nevezett mozgalom alapvetően csak zenei, képzőművészeti, esetleg filmes és színházi vonalon jelentkezett, önálló költészeti vonatkozásai eléggé csekélyek voltak. Mindazonáltal úgy érzem, a Földalatti Oltáron belül elsősorban e klasszikusnak tekintett undergroundra jellemző témák és élmények, például az elidegenedés, a családi vagy társadalmi problémák, a természetvédelem, a kamaszkori válságok, olykor a szerelem dominálnak hozzájuk passzoló költői stílusban, s habár a könyv lapjain egyéb tematikájú versek is megjelennek, azok nyelvkezelésük, világlátásuk, eszközkészletük vagy személyes vonatkozásaik folytán szintén az underground összefüggésrendszerbe csúsztathatók. Különös kiadás a Földalatti Oltár, a kötetnek van limitált, keménykötéses szériája is, ami itthon nem annyira szokás, ráadásul a borítót és az egészet is ön tervezte – mi ennek az oka, háttere?  Képzőművészként ugyancsak alkotok, s az előzőleg publikált könyveim borítóját is én terveztem. A lapszéleken saját kollázsaim, valamint önarcképeim szerepelnek, akárcsak a borítón, ezáltal a verseskötet grafikailag is hozzám köthető. De a tervek elkészítése során figyeltem arra, hogy némi nyomdai ügyeskedéssel egyazon nyomtatásból keményborítású, védőborítós verzió is készülhessen, így születhetett meg a limitált széria. Könyvek esetében szokatlan az ilyesmi, a zene világában, persze, korántsem rendhagyó. Sajátos versformálása a tipográfiában is tetten érhető: mindig zárt hasáb alakú, központozás nélküli, sorkizárt sorokban olvashatók a versei, ez miért van így? Nos, a verseimen belül erőteljes szerepet kap a vizualitás, hiszen e szövegek mind videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, s önmagában a szövegtest formája is filmszalagra vagy videoszalagra emlékeztet. A képek határa nem egyezik meg a sorvégekkel, hanem a sorokon belülre esik, így az áthajló olvasástechnikából adódóan a vizuális elemek egybefolynak, vagyis a tudatban rögtön mozgóképpé alakulnak. Ugyanakkor a versek csak ránézésre tűnhetnek prózaversnek, valójában sajátos ritmusuk, illetve zenéjük van. A központozás hiánya pedig csak segíti a gördülékeny olvasást. Performerként, képzőművészként milyen körülmények között szeretné leginkább bemutatni a kötetet?  Előző könyveimet avantgárd galériákban, intermediális kollázstárlat, valamint nyomólemez-installáció keretein belül mutattam be. A Földalatti Oltár esetén is hasonló megjelenítést képzelek el, kiegészítve performansszal, vetítéssel és zenével.
Szerző

Ölelés, balkonládákkal

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:19

Falcsik Mari: Az igazi idő című kötetéről
A Költészet Napjára jelent meg Falcsik Mari hatodik, Az igazi idő című verseskötete, mely hat ciklusba szedve, száz versben, a lehető legtermészetesebb hétköznapisággal mesél a lét mindkét oldaláról. No meg az ajtóról, mely egészen biztosan ott áll az ide- és odaát között, csak épp nincs rajta kilincs. Úgy nagyjából tíz éve, de lehet, van már tizenegy is, azt mondta egy beszélgetésen, melyben az akkor még éppen csak alakuló költői korszakairól kérdezték harmadik kötete, A sorsvadász kapcsán, hogy befelé megy. A zenei-festői pillanatképek felől, az intellektuson át a lélek felé. Azt hiszem, ez az út teljesedik ki vagy be a most megjelenő Falcsik-kötet verseiben, melyek a költőtől megszokott zeneiséggel és életszerű versnyelvvel zakatolnak végig, egy dimbes-dombos táj lágy hullámzásával, az egyre szűkülő időn. Azon az időn, ami felfelé még húz a hegyre, még egyre tágítja a teret, ám a csúcsról villámsebes lejtmenetre kapcsolva vonz vagy épp taszít a mélybe és csábít egy másfajta felemelkedésre. Igen, Falcsik Mari leginkább a halálról beszél ebben a kötetében, mely sokszor ténylegesen kimondva, máskor kimondatlanul tekereg a hol szonett formába zabolázott, hol rímes, lüktető jambusokba szedett, máskor rakoncátlanul egymásba kanyarodó sorok és a bennük felvillanó emlékek, élmények, gondolatok között. Száz vers – ha tetszik, dal – a halálról akár nyomasztólag is hathatna az olvasóra, de itt olyan demisztifikált természetességgel jelenik meg ez a mindig és mindenkit leginkább foglalkoztató életelem, hogy mind a szó, mind pedig a vele kéz a kézben járó visszavonhatatlanság veszít érdességéből. Sőt, kontrasztjában az apró életmorzsák létcipóvá dagadnak. Falcsik ezt valahogy úgy fogalmazza meg, hogy „össze kell gyűjteni minden reményre okot adó jelet, ami szinte megfoghatatlan formában jelen van az életben. Ehhez furcsamód leginkább a megtapasztalt törékenységről, veszteségről, kiszolgáltatottságról szóló verseken keresztül vezet az út.” Azt is mondja, már versben, a Leszigetelve címűben, hogy „az ember tudatába a halál ténye belefér / de nem fér bele a meghalás esete”. Főleg a saját vagy szeretteink meghalásáé. Merthogy, állítja a Haláltanban, „a hulla az idegen halott / saját halottunk sose hulla / hanem élettelen testi tokja / annak akit benne szerettünk”. Az első ciklust – Ág a szembe – teljes egészében egyik „saját” halottjának szenteli: bár alkotótársa, a gitárművész Láposi Farkas, akivel zenés-verses performanszokkal járták az irodalmi szalonokat, már közel tíz éve nem él, a hiánya olyannyira belegyűrűzött az elmúlt 10 év verstermésébe, hogy egy teljes csokrot kapott a „folyón, amin a menekülő evez”. Vannak dolgok ugyanis, amiket igazán sosem ér el a felejtés. Sőt idővel csak egyre rétegzettebbé válnak. Olyanok, mint a faág azon a bizonyos folyón: „felbukkan elsodródik majd valamin / fennakadva lemarad / és szem elől veszítve nemlétező / lesz megint egy darab időre / de hamar újra szem elé kerül és / mindjárt bele a szembe: / felpattan odakarmol és már ez is / benne marad amit most belemar”. Aztán persze könnyedebb vizekre (is) elevez, de a veszteségszörnyek, melyek saját bevallása szerint és a korából adódóan már nem rémítik – „ha hatvanéves elmúltál egy éjjel / oly mély békével nézel széjjel / mintha minden rém barátod lenne: / semmi hárítandót nem lelsz benne / mert elhagyott már az önrettenet” – azért végig ott ólálkodnak a napi saját élmények és a szubjektív emberi lét tapasztalatai között. Mesél a bokájáról, Albertről, az árvaszúnyogról, egy siket pár józsefvárosi nyáréjbe hasító veszekedő vijjogásáról, a nyírségi vasútállomásról, a Majakovszkij-parafrázisból felépített kisgenerációról – „ketten vagyunk most Lennon meg én / Lennon mint fénykép szobám falán” – és a csöndről, a teljesen nesztelenről, ami 21 óra 43 perckor állt be. „hogyan keletkezett ez a mélységes / ez a makulátlan csöndszakadék ebben az / ötemeletnyi zajbábeltoronyban?” És beszél a családról is, a saját családjáról, a fura állatról – sündisznóhát, kacsaláb, kívül véd, míg belül támad –, anyukája esetéről az apróval és a megfagyó gyerekkorról. Az Óbudán levedlett kamaszévekről, családi genealógiáról és a halott apja kemény ágyáról. Itt, az apja halálával tér vissza ismét a kimondott memento morihoz, hogy a szertartásosság közhelyeit színtiszta líraisággá emelve mesélje el, húsig hatoló hétköznapisággal, miként adta fel apjának a kórházi ágyon az utolsó kenetet: „aztán én adtam fel az utolsó kenetet / neki – joghurtot evett és hozzá túrós / pitét: azt már Laci adagolta mert az én / kezem annyira remegett hogy nem tudtam / etetni – de a kereszt végül rendesen / fölkerült a szája szegletébe ahogy a / joghurtot az ujjammal letöröltem onnan”. Az utazás, az a bizonyos zakatoló, lágyan hullámzó, szakaszokból álló azonban nem itt ér véget. Falcsik Mari sokkal stílusosabb annál, minthogy a búcsút holmi szentimentális kenettel kenje oda az olvasó homlokára. Nem, ő megy tovább, és a végső örömöt egy ölelésben leheli bele a szomszéd néni nyakába a gangon. Egy meleg, hosszú ölelésbe, ami, ha alaposabban meggondoljuk, a balkonládákkal együtt már nem is kevés. (Jelenkor, 2019, 160 o.) 
Szerző