Keresni kell az extremitás határait - interjú Gaspar Noé filmrendezővel

Hol a zseni, hol a botrányfilmes jelzővel illetik. Gaspar Noé legújabb, Eksztázis című alkotásában egy csapat bedrogozott, önmagából totálisan kiforduló táncost ereszt össze. A rendező Párizsban adott interjút a Népszavának.

Azt nyilatkozta korábban: sosem fog olyan filmet készíteni, melyben nincs szex. Ez alól nem kivétel az Eksztázis sem.

A szex a napod, a heted a hónapod, az éved legjobb pillanatai. Az előző filmem, a Love számos országban botrányt okozott. Noha szentimentális és mély mű a szerelemről, mindenki azon volt fennakadva, hogy miért mutatom meg a nemi szerveket vagy akár a mellbimbót. Ez elképesztő álszentség, a huszonegyedik század végtelenül viktoriánussá vált. Ezeket megmutatni körülbelül annyira botrányos, mint mutatni, ahogy valaki eszik vagy alszik. Vagy még durvább: egy kézfogás premier plánban. Az Eksztázisban is megvan a szexualitás, de amikor az emberek tudat módosító szerek hatása alatt állnak, diszfunkcionálissá válnak klasszikus aktusszituációba kerülve. Az agyunk szeretne szexelni, a testünk már nem.

Az életművét figyelve látni elmozdulást a realizmus irányába.

Én inkább azt mondom: készítettem két olyan filmet, amelyek realistábbak, mint a többi. Az egyik a Visszafordíthatatlan, a másik talán most az Eksztázis, már amennyiben a pszichózis megjelenítését annak lehet gondolni. A 2009-es Enter the Void a másik véglet – manapság a filmrendezőnek folyamatosan keresnie kell az extremitás határait, hogy képes legyen hatni a nézőre.

Sokan azonosítják a filmjeivel.

Nyilván kell a filmezéshez bizonyos szintű személyes tapasztalat is, az Eksztázist sem tudtam volna leforgatni ezek nélkül. Jómagam is voltam többször bulikban, ahol az ember alkohol hatása alatt – fogalmazzunk úgy – nem viselkedik tökéletesen. Nekem sosem sikerült elvonóban vagy a rendőrségen végezni, szóval a filmben látható extremitást nem éltem meg.

Tényleg nem volt forgatókönyv?

Nem. Egy kétoldalas vázlatot adtam a szereplőknek. Így a forgatás során is még el tudom dönteni, hogy milyen irányba vigyem a történetet. Ne gondolja azt, hogy nem tudom, mit szeretnék. El akarom kerülni, hogy be legyek szorítva a gyártási keretek közé. Manapság azért tartják fontosnak a forgatókönyvet, mert útmutató a producereknek ahhoz, hogy ők határozzák meg a forgatás menetét, például, hogy az összes belsőt az első napokban felveszik. Ezt nem szeretem, mert így az előre, nem kronológiai sorrendben felvett jelentek megölik a szabad történetformálás lehetőségét. Persze, az hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Extázist azért tudtam egy vázlattal „elintézni”, mert egyetlen helyszínen játszódik és tizenöt nap alatt le kellett forgatnom az egészet. Összesen két kötött jelenet van a filmben, ez is a profi táncosok által betanult koreográfia és az elérhetőségük miatt.

Az Eksztázis első jelenete egy tizenöt perces, vágás nélküli, lenyűgöző szcéna. Gondolom, ez az egyik nagy koreográfia.

Igen, ez a zseniális Nina McNeely munkája, akit a stáb egyetlen igazi színésze, Sofia Boutella ajánlott, aki korábban a világ egyik legjobb hip-hop táncosa volt. Szerdán érkezett és mi a következő hétfőn kezdtük a forgatást. Két napja volt a táncosokkal, ennyi idő alatt alkotta meg a koreográfiát. Teszem hozzá: zene nélkül. Azt én szolgáltattam a táncosokkal egyeztetve, mint egyfajta DJ. Egy napunk volt erre, tizenhétszer vettük fel és az utolsó tökéletesen sikerült. Ilyen kezdés után minden sikerült. Nina végig ott maradt a forgatáson és segített a végig improvizáló táncosoknak a megfelelő tempó tartásában.

A főcím csak a játékidő felénél látható. Ez furcsa.

Az amerikai filmekben az emberek nagyon leegyszerűsítettek. Vagy kedvesek és buták, gonoszak és okosak, barátságosak és lúzerek. Az Eksztázis első fele egy ilyen hollywoodi blockbuster paródiája, amelyben meg akartam mutatni a szereplőket normális lelkiállapotban. Miután ezután egészen más következik, jó ötletnek gondoltam, hogy a főcím is jelzi a váltást. Egyébként efféle játékot már Jean-Luc Godard is elsütött már.

Akkor most kérdezem meg: hogyan tudta elképzelni és megvalósítani mozgóképen a film második felében tomboló pszichózisokat?

Igen, az Eksztázis második fele az, amikor ezek a „szeretett” figurák paranoid állatokká válnak. Ebben az elmeállapotban mindenki kegyetlen. De hangsúlyozom, a forgatás során senki sem volt részeg vagy bedrogozott állapotban. Ahhoz, hogy el tudják játszani, sajnos a táncosoknak meg kellett nézniük az általam kiválogatott videókat, amelyek droghatás alatt álló emberekről készültek. Ezek a YouTube-tól kezdve az elmegyógyintézetek archívumáig lelhetők fel. Azt mondtam: nincsenek instrukcióim a pszichózishoz, mindenki találja meg a maga útját az állapot művészi kifejezéséhez. Ez olyan aktus, amit saját tapasztalatok alapján amúgy sem lehetne eljátszani, mivel az agyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy a magunkról alkotott kép ne csorbuljon. Nem véletlen, hogy nagy bulik után a „filmszakadást” éljük meg.

Az Eksztázisra kétszer két órát álltam sorba Cannes-ban és nem jutottam be – ez igen bosszantó volt. Ha jól tudom, ön sem lelkesedik a fesztiválért.

Filmrendezőként szörnyű élmény. Ha van filmem, akkor egész nap interjúkat kell adnom, ha nincs akkor, mint „híres ember” egész nap folyamatosan pezsgővel itatnak a verőfényes napsütésben. Sok szakmabeli egy hétig részeg a szmokingjában, és azt sem tudja hol vannak. Szóval, filmet nézni ott még sosem sikerült, mert vagy azért aludtam el a vetítőben, mert fáradt, vagy azért mert spicces voltam. Arról nem is beszélve, hogy nagyon erős a lobbi a fesztiválon. Lehet, hogy jó a filmed, de ha érdekeket sértesz, lelkiismeret furdalás nélkül megbuktatnak.

Ez a veszély most nem fenyegeti, hiszen az Eksztázis kultfilm lett a fiatalok körében.

Igen, ez nagyon érdekes, a legnagyobb rajongóim 15 és 25 közötti fiatalok. Magam is megdöbbentem azon, hogy amikor nemrég Dél-Amerikában jártam, azt láttam, hogy "kötelező" bevezető film lett a füvezéshez. Csak ezután jön a 2001. Űrodüsszeia.

Rémálom a tánc nyelvén

Nagyon kegyes a potenciális elemzővel Gaspar Noé rendező. Az Eksztázis című filmje elején egy castingot látunk egy tévén keresztül. A készülék mellett ott vannak az inspirációként felhasznált klasszikusok: Az andalúziai kutya, az Argento féle Sóhajok vagy a Salo, avagy a Szodoma 120 napja és még vagy rengeteg könyv, köztük persze Kafka. A szereplőválogatás után megnézhetjük a főszereplő Sofia Boutella tizenöt perces táncbelépőjét, ami önmagában elképesztő – már ez megéri a mozijegy árát. A cselekmény szempontjából is előre lépünk: a stáb egy Isten háta mögötti próbahelységben gyűlik össze, hogy megkezdjék a munkát. Kezdik a csapatépítéssel, amelynek során inni kell a bóléból.

Noé viszonyrendszereket és karaktereket épít, klasszikus angolszász módon, majd egyszer csak nagyot vált, amikor a játékidő felénél eljutunk a főcímig. Mivel valaki valamiféle übererős droggal megtámogatta a bólét, az addig emberként funkcionáló karakterek kezdenek „leolvadni” és egyfajta tébolyult állapotba kerülni, amelyet a tánc nyelvén fejeznek ki. Mindenkin kitör a pszichózis, miközben a rendező megkérdőjelez minden társadalmi „értéket” a szociális érintkezéstől kezdve a kollektív bűntudatig, mígnem eljutunk az ön- és közveszélyes állapotokig. Amit láttam (Benoit Debie operatőr előtt le a kalappal), az elmesélhetetlen, látni, megélni kell a moziban. Csodálatos, borzalmas, költői – Noé korunk talán legeredetibb rendezője.

Eksztázis

Forgalmazza a Vertigo Média