Egy zacskó cukor

Egyedül hajlong az asszony a réten, kötött pulóverben, melegítőalsóban. Egyik oldalán kék, a másikon piros műanyag vödör. Vörhenyes szőrű kutyája kicsit odébb, a fűben elnyúlva hever, füleit néha megrebbentik a domboldalról rajtoló, s a virágzó kökénybokor köré lerajzó méhek. A falu központjában megkondul a harang, megüzenve a pontos időt. Reggel van, még kicsit korán, de errefelé harang nélkül is érzi mindenki, mikor indul a nap.

A nagyobbik vödörbe tyúkoknak szed gyermekláncfüvet, pitypangot, errefelé cserbókát. Máshol hívják pongyolának, kácsavirágnak, kikiricsnek, papatyinak, pimpamnak, barátfejnek, bimbófűnek, buborékfűnek, éjjelilámpának, kutyatejnek, láncfűnek, láncvirágnak, pimpárénak, sőt még zsibavirágnak is. S mennyi mindenre jó egy ilyen egyszerű kis virág, azon túl, hogy erdei tündéres koszorút lehetett fonni hármasával összefogott szálaiból, beleszőve itt-ott egy-egy rezgő pásztortáskát, kamillát vagy épp ibolyát.

Csak a gyerekkor képes a tárgyon túl álmodni, boltos játékot például, ahol egy ilyen narancssárga virágfej akár ezer forintot is érhetett, s úristen, mi mindent lehetett venni egy ilyen boltban ezer forintért! Akár vadonatúj Ferrarit is – kicsorbult, de azért vagány, lendkerekes, műanyag, kék Trabantot valójában –, vagy egy egész zacskó gyümölcsös, rózsaszín, egyenként becsomagolt Fruttit, ami legtöbbször akáclevél volt, üres műanyag zacskóba pakolva. Mert az igazit sose kaptuk meg egyszerre egy egész zacskóval, amit kaptunk, azt is háromfelé kellett osztani igazságosan, szemenként. Egy teljes zacskó, felbontatlan, „csakamiénk” cukor olyasfajta vágyálom lehetett, mint elutazni Amerikába, távoli, megfoghatatlan, nem is igaz. S ezen már a felnőttkor sem változtathat, mert Amerikába eljuthatunk ugyan, de az egész zacskó cukor már sosem okoz akkora örömet, mint ha olyankor kaptuk volna meg, amikor valóban vágytunk rá.

A kisebb vödörben réti sóska gyűlik, apró levelű. Savanyúbb ez, mint a kerti, s nem is olyan szapora a szedése, úgy kell a pici leveleket egyenként kibogarászni a fűcsomók alól, s kiszálazni majd később a konyhában. De így is mindig marad egy-egy fűszál a mártásban, amit jobb esetben még a tányéron észreveszünk, mert a főtt fű semmit sem veszít a színéből, harsány zöld marad, ellentétben a sóskával, ami szürkés-olívára olvad. Hozzászed majd a kertben jó néhány maréknyit a sajátjukból. Jó előre elvetették már a magokat, ki is bújtak a telt levelek, amik a mennyiséget adják a vadon termett üde zamata mellé, s szakít egy kis tárkonyt is, hogy eltérítse kissé a savasságot.

Mire megtelik a két vödör, már három busz is elmegy, s félig felszárad a tócsa, amiből a méhek oltják szomjukat két szorgos fuvar között. Az asszony elindul hazafelé, lassú, vánszorgó léptekkel. Képzeletében a pitypangok napsárga bugája fehér bóbitába vált, amit megfújva finom kis ernyők ereszkednek alá: mind-mind egy kívánság volt valaha, egy tűzpiros autó, egy távoli ország, olykor csak egy egész zacskó cukor.