Bóta Gábor: A Zsike

Publikálás dátuma
2019.04.13. 17:17

Fotó: Herbszt-Véner Orsolya
Két új szerepében ég és föld Kútvölgyi Erzsébet.
Kornis Mihály monodrámájának, a Kádárné balladájának Tamáska Máriájaként feszes kosztümű, merev, kimért beszédű, eléggé rezzenéstelen arcú, sok tekintetben megkeseredett nő a Víg Házi Színpadán. Tom Ziegler kétszemélyesében, a Grace és Gloriában, a Pinceszínházban, haldokló parasztasszonyként paradox módon élettől kicsattanó, harsány, elviselhetetlen és mégis imádni való. Tud elcsendesülni a halál miatti rettegéstől, az áttételes rák okozta fájdalomtól, ugyanakkor tud komédiázni és pokolra szállni, és képes ezeket egymásba ötvözni. Az utóbbi produkcióban Méhes László rendező szabadon engedi a játékkedvét. Lerí róla, hogy ezt veszettül élvezi. Mer szélsőséges lenni. Az első jelenetekben, akár goromba pokróc, taszító öregasszony, durván, ridegen kiebrudalja a Hospice önkéntesét, aki segíteni jön neki. Juhász Réka játssza, finoman, érzékenyen, szerepe szerint először megrettenve a szituációtól. Aztán az idős hölgy utolsó heteiben összecsiszolódik a két lényegében magányos ember. Gloria meghalni jött tanítani a menthetetlen Grace-t, ő pedig az életre, akár a kitörő örömre tanítja. Ebben a rémes helyzetben is sokat nevetnek. Kútvölgyi különösen hatalmas ívet járhat be, a már csak meghalni akaró, a világ hívságait kizáró, bezárkózott betegtől az utolsó napjaiban, a totálisan beszűkült lehetőségek között is az életet ismét élvezni képes emberig. Az arca külön tanulmányt érdemelne. A dactól a megrökönyödésig, az elviselhetetlen pokoli fájdalomtól a lúdbőröztető elkeseredésig és az engesztelő nézéstől a gúnyos mosolyig, minden, de minden leolvasható róla. Ezernyi arckifejezés, ezernyi érzelmi közlendő, temérdek árnyalat.
Szokta magáról mondani, hogy ő egy érdekesen csúnya nő. Ezzel persze lehet vitatkozni, de az tény, hogy igencsak mer megcsúnyulni ebben az előadásban, van úgy, hogy az arcát rútra torzítja a fájdalom. Az Óz, a csodák csodájában a lelki csúfság karikatúráját adja boszorkányként. Bámulatos élvezettel aljaskodik, kavargat termetes üstöt, hogy majd abban főnek jóravaló áldozatai, egészen kivirul a képe a boldogságtól, hogy milyen otromba lakomára készül, és közben meglehetős temperamentummal valóságos vitustáncot jár. Oltári! Kinevetteti, pellengérre tűzi a gonoszságot. A salemi boszorkányokban pedig eljátszotta Rebeca Nurse-t, a már-már földöntúli jót, aki felemelt fejjel, egyenes gerinccel, tántoríthatatlanul, nem megrettenve a hamis vádak alapján vész-törvényszéket ülőktől, határozottan kiáll az igazság mellett.
Azt hiszem ez civilben is jellemző rá. Kinyitja a száját, ha úgy érzi, szükség van erre. Be is tud pöccenni. Egyszer például fel is akart mondani a Vígben, ami a pályája elejétől a színházi otthona, de úgy, hogy soha többé be nem teszi oda a lábát. Rohanvást szedve a lépcsőfokokat, lódult neki felmondani a harmadik emeleti igazgatói irodába. De az elsőn lévő színészbüféből, szirénként vonzó nevetés hallatszott ki. Gondolta, még utoljára, beugrik kicsit. Weöres darabjához, A kétfejű fenevadhoz öltözve, ott ült török jelmezekben Kern András, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Szilágyi Tibor és egy vízipipával hülyéskedtek, felszabadultan ökörködtek. Olyan elképesztő röhögésorkán volt, hogy csak lehuppant egy pillanatra, mert ilyenben nem biztos, hogy máshol része lesz. Aztán arra gondolt, hogy máshol valószínűleg nincs ilyen veszett jó banda, kért egy kávét, és azóta is a Víg tagja. Bár már alig jár be a büfébe, ami azért jelez valamit.
A Házi Színpadon megrendítő darabban, Az élet mint olyanban régóta játssza a feleséget, aki hosszú ideje él házasságban, és a Kern András megformálta férje egy izzadságos, nyűgös éjszakán hirtelen azt gondolja róla, hogy minden baj forrása ő, ezért új életet akar kezdeni. De annyi évtized után ez nem megy könnyen. Férfi és nő viszonyáról, összekapaszkodásáról, eltávolodásáról, szeretlek, nem szeretlek viszonyáról rengeteget mond ez a sok lírával, ironikus humorral átszőtt, az izraeli szerző, Hanoch Levin által írt, Ilan Eldad által rendezett produkció, amiben áradnak az érzések. Kidomborodhat Kútvölgyi óriási lelke, amivel jó pillanataiban legszívesebben tán a földkerekséget magához ölelné.
Nem csupán a színpadon akar tenni az emberekért. A rendszerváltás idején hitt abban, hogy többpártrendszer, jogállam, demokrácia lesz. Kampányolt szeretett kollégája, Darvas Iván mellett, aki az SZDSZ képviselőként be is jutott a parlamentbe. Kútvölgyi politikai funkciót nem vállalt, bekerült viszont Darvassal, Koncz Zsuzsával, Székhelyi Józseffel együtt az SZDSZ kampányfilmjébe. Miután végigjátssza a Kádárné balladáját, Schaár Erzsébet kafkai világot idéző szobraira emlékeztető díszletek társaságában, a történet eljut Kádár bukásáig, a rendszerváltozásig. Telihay Péter rendezésében a produkció végén levetítik a kampányfilmet, amiben a fiatal Kútvölgyi tiszta tekintettel, őszinte lelkesedéssel, a következőket mondja. „Szeretnénk, ha az állampolgároknak szabadság jutna az állammal szemben. Nem kell, nem kérünk se vörös, se nemzeti diktatúrát.” Ez ma bizony tán hátborzongatóbban hangzik, mint egykor. A színházban dermedt csend lesz, tényleg megáll a levegő.
Azért jó, hogy Zsike, ahogy a szakmabeliek, a barátai szólítják, megmaradt a színpadnál, ami a családja mellett a mindene. Annyira, hogy azon a lidérces napon, amikor a húgát temették, és a kórházban meghalt az édesapja is, felment a Pesti Színház deszkáira, A dzsungel könyve előadásában pedig felajánlották neki, hogy ne tegye. Ott volt azonban benne a színházimádat, a felelősségérzet, hogy hát azok a nézők, azok a gyerekek, akiknek akkorra szól a jegyük, mit sem tehetnek a szörnyű tragédiáról. Végiggondolta magában, hogy el tudja-e játszani Bagirát, a fekete párducot. A halottakat eltakarító, temetkezési vállalkozóként is jelenlévő, Csil, a keselyű egy mondatával nem számolt, amitől annyira megszédült, hogy a Balut adó Reviczky Gábornak kellett megtartania.
De szerencsére irigylésre méltóan életigenlő, buzognak benne az energiák és a humora elementáris. Nem szállt a fejébe a dicsőség, nem érezteti soha, hogy nagy színésznő, a lehető legtermészetesebb módon viselkedik. Nem csupán a színpadon, hanem civilben is igencsak lehet szeretni.
Szerző

Segítség, rendőr!

Publikálás dátuma
2019.04.13. 16:56

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
Évtizedeken át, ha azt hallottam, hogy „Segítség, rendőr!”, nem tudtam, hogy valakit éppen kirabolnak és ezért kiált rendőrért, vagy éppen a rendőrök miatt kér segítséget.
Maga leszarja a Magyar Népköztársaságot! – ordított vörösödő arccal az igazoltató testes főtörzs Z.-re, galamblelkű fényképészipari oskolai padtársamra. A ’70-es évek közepén jártunk; a kék szemű, szőke, göndör hajú srác, Robert Redford magyarországi hasonmásaként akár fogpaszta reklám is lehetett volna, ha mosolygott. Imádta a zenét, a fotózást és nagy tisztelője volt a női nemnek. Akkor este sem egyedül ült a sörözőben, amikor az éjszakai járőr igazoltatta a vendéglátóipari egység úri és kevésbé úri közönségét.
Z., később többszörösen díjazott fotóriporter lett, sok minden történt vele, de a világra végtelen naivitással rácsodálkozó szelíd természete nem sokat változott. Ám kétségtelen, a precizitás nem tartozott legfőbb erényei közé. A „személli igazolvány”, amit átnyújtott, finoman szólva kissé megviseltnek tűnt. Z. ugyanis egyszer a farmerjában hagyta, s a kemény fedeles, kis barna szig. ettől némileg puhább és fakóbb lett, bár a fénykép és az adatok, melyek igazolták Z. létezését, azért olvashatóak maradtak. Viszont a hajlékonyabbá vált dokumentumot helytakarékosság okán félbe hajtva hordta a zsebében.
Nos, a szocialista államrend elkötelezett őrzőjét a lelke fenekéig felzaklathatta a rendszer látványos semmibe vétele. Z. szerencséjére a szürkéskék zubbony alatt, valahol a mélyben, mégiscsak érző szív zakatolhatott, mert előállítás helyett csak felállította, majd azonnali távozásra szólította fel. Z. saját maga számára is meglepő bátorsággal tett ugyan egy gyönge kísérletet, hogy jelezze, még nem fogyasztották el italukat, de inkább sürgősen fizetett és távozott barátnőjével.
Efféle kellemetlenségek mindennaposnak számítottak az előző diktatúrában. Magam is többször voltam alanya ilyen razziáknak. Hol egyenruhás, hol civilben lévő zsernyákok léptek asztalunkhoz, és kérték a személyi igazolványt. Rendőr-, vagy inkább emberfüggő volt, milyen hangnemben és módon folyt le egy ilyen vegzatúra.
Cs. Gabival, fotórovatbéli cimborámmal az egyik hajnalig nyitva tartó Népköztársaság úti vendéglátóipari egységből kilépve, pechünkre egy arra járó járőr karjaiba futottunk. Naná, hogy igazoltattak. Mivel néhány feles Unicum és korsó sör dolgozott bennünk, érdeklődtünk, hogy vajh mi okból ez a nagy hatósági érdeklődés szerény személyünk, illetve személyink iránt. Erre az egyik rendőr, talán statuálási szándéktól vezetve a Kádár-kolbásszal - a fiatalok kedvéért: gumibottal - nyomatékosította Gábor fején azt a szellemes népi bölcsességet, amit közölt is velünk: Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, otthagytak minket, mint eb a Szaharát. Gábornak a véraláfutásos puklinál jobban fájt, és persze nekem is a megaláztatás, a kiszolgáltatottság érzése.
Azon akár röhögni is lehetett volna, amikor a Nashville Teens 1967-es, első budapesti koncertjére igyekeztünk a tömeggel, s a Kisstadion bejáratánál fennakadtam a rendőrsorfalon. "Make love, not war” feliratú kitűzőmet látva az egyik rámripakodott: „Mi ez a makelove notvar? Azonnal szedd le, mert különben be nem mész!”. Nem röhögtem, nem is volt kedvem. Levettem, bementem. Amikor Ray Phillips a Tobacco Roadnál lerugdosta a színpad szélén sorakozó virágcserepek egy részét, nekem az jutott eszembe, hogy azokat a cserepeket másra is lehetett volna használni.
Hogy a rasszizmus sem állt távol a testület néhány tagjától, azt az egyik Heves megyei településen tapasztaltuk meg. Z.-vel és Sz.-szel, a nemrégen tragikusan elhunyt fotós osztálytársunkkal, barátunkkal épp egy dinnyéiről híres településén fotóztunk egy lagzit. Sz. révén jutottunk a maszek melóhoz, aki hatvani gyerekként ismerte a környéket. Leszállítottuk a képeket, de a násznagy, örömapa, vagy tökmindegy kinek a meghívása elől nem térhettünk ki, mert valami járási rendőr „őrsvezető”, vagy mi volt. Kényszeredetten koccintottunk és hallgattuk a részeg társaság anekdotáit. A rendőr arról mesélt, hogy amikor a kocsmában igazoltat, és ott cigány is van, rászól, hogy „Na, Gazsi, mit loptál és már repül is két pofon”. A társaság hálásan röhögött. Ezen mi heherészni sem tudtunk, viszont a gyomrunk felfordult és gyorsan elköszöntünk azzal a dumával, hogy még éjjel Pestre kell érnünk. Egy halom rántott csirkét erőltettek a kezünkbe. Bár hányinger környékezett a „vicces” rendőrtől, jobbnak láttuk, ha nem vitatkozunk. Az utcán némán mentünk az öreg Škoda Octaviához, majd anélkül, hogy összebeszéltünk volna, az árokba dobtuk a csirkefalatokat.
A ’80-as évek elején a Marx téri aluljáróban állított meg és igazoltatott egy rendőr. A széldzsekimen virító amerikai zászló háborította fel a szocialista rend őrét. Le is akarta szedetni velem, de a diktatúra vasmarkának szorítása addigra már annyira gyengült, hogy látva, a néhány négyzetcentiméternyi csillagos-sávos lobogó nem matrica, hanem varrva vagyon, eltekintett az azonnali eltávolítástól, de megígértette velem, hogy nem lazítom tovább a rendszer gránit-szilárd alapjait. A történeti hűség kedvéért: azokban a régmúlt időkben is találkoztam rendes zsarukkal. De az egy másik történet.
Mindenesetre évtizedeken át, ha azt hallottam, hogy „Segítség, rendőr!”, nem tudtam, hogy valakit éppen kirabolnak és ezért kiált rendőrért, vagy éppen a rendőrök miatt kér segítséget.
Szerző

Sebes György: Játszd újra, Sándor Gyuri!

Publikálás dátuma
2019.04.13. 15:23

Interjúnak indult, gyakran monológ lett belőle, aztán egy picinyke önálló estté vált.
Ritkaság, hogy dicsérni lehet az immár csak nyomaiban közszolgálati tévét, de ez most ilyen alkalom. Méltó módon köszöntötték ugyanis 81. születésnapján Sándor Györgyöt, aki eredetileg humoralistának mondja magát, de napjainkban már jobban illik, ha azt mondjuk rá: intézmény. Az M5 – oktatási, ismeretterjesztő, kulturális - csatorna esti beszélgető-műsorának (Ez itt a kérdés) vendége volt, s lényegében minden médiaiskolában tanítani lehetne ezt a háromnegyed órás programot. Pedig nem történt semmi különös. Egy remekül felkészült riporter, Sipos Szilvia igyekezett mederbe terelni az állandóan el-elkalandozó alanyt és nem ő tehet róla, hogy ez csak elvétve sikerült.
Sándor Györgyöt ugyanis nem lehet kordában tartani. Mindenről eszébe jut valami, egészen másról kezd el beszélni, hogy aztán visszatérjen az eredeti témához. Mintha a szabad asszociációk gyűjteményének illusztrációját adná, közben elmond – és nem szaval – pár részletet néhány versből és felidéz ismert embereket, akiknek sokat köszönhetett pályáján. Vagy csak érdemesek, hogy emlékezzünk rájuk.
Valahol, a beszélgetés közepe táján elhangzott a kulcsmondat: „A mai napig nem bocsátom meg magamnak, hogy nem mentem el Karinthy Frigyes temetésére”. Joggal tekinti ugyanis őt – Örkény Istvánnal együtt – „szakmai” elődjének. Ezúttal nem mondta, de persze neki is alapelve, hogy „a humorban nem ismeri a tréfát”. Csakhogy az idézett mondat egészen sándorgyuris. Hiszen – fejtegette – akkor már öt hónapos volt, tehát ott lett volna a helye. De aztán – és talán e mulasztás dacára – megtanult járni, beszélni, írni és ezért lehet most itt.
Egy ember, aki egészen más, mint az átlag. Ráadásul különleges tehetsége van nemcsak arra, hogy kifejezze gondolatait, hanem arra is, hogy mindezt a fonákjáról tegye. Ettől lesz egyedi és megismételhetetlen. Ezt úgy magyarázza, hogy mindig is a szabadságvágy vezérelte. Amihez még hozzáteszi, hogy nincs különösebben nagy humora. Valóban nem kabarét csinál, nem lehet rajta teli szájjal röhögni. De mindig el kell gondolkodni azon, amit mond. Mert – és itt a rejtély egyik nyitja – „a megszokásokat felrúgom”. Ezért lett Magyarország egyetlen humoralistája. Amikor ifjú korában egyszer megkérdezték tőle, mit írjanak a leendő előadás plakátjára a neve mellé, hát ezt adta meg. „Na, de ilyen nincs” – felelték. Mire ő csak annyit válaszolt: „Most már van”.
És milyen jó, hogy van. Meg az is, hogy lehet részleteket idézni korábbi tévés műsoraiból. Amikor például a nyilvános WC-be siető embereket állított meg, hogy egy kicsit beszélgessenek. Vagy amikor útba igazítást kért térképnek látszó szabásminták segítségével. Az interjúban meg is említette, milyen sokat köszönhet Szinetár Miklósnak – egykori főiskolai tanárának -, aki az összes előadóestjét felvetette az egykori Magyar Televízióval. Igaz, a mai napig nem adták le őket – tette hozzá azzal a szelíd és kedves szarkazmussal, ami mindig is jellemzi őt. De jó, hogy megvannak, mert így legalább a remény él, hogy valamikor adásba is kerülhetnek. Hiszen 40 évig a munkáját sem ismerték el túlzottan. Az utóbbi 10-15 évben pedig – szavai szerint - díjeső hullott rá, 2011 óta például Kossuth-díja is van.
Sándor György április 4-én volt 81 éves. Megmaradt haja megőszült, arca kicsit barázdáltabb, de amúgy a kor nem látszik rajta. Különösen, ha beszél. Márpedig mindig beszél. Az M5 műsora a végén átment mini-előadóestbe. Ott előbb a szavak – vagy inkább egyetlen szó – hatalmát érzékeltette. Egy idős lelkész-barátját idézte, aki egy találkozás kapcsán arról írt, hogy 50-60 évi szolgálat után egyetlen szó – a mégis – maradt meg az emberek emlékezetében. Azóta el lett rontva az életem– mondja Sándor György –, mindig elém ugrik ez az egyetlen szó, amiben több van. S idéz irodalmi műveket, neves szerzőket, a közös pedig az bennük, hogy a mégis – az előadó által kiemelve – különleges jelentést kap.
Majd – szinte észrevétlenül – már Karinthy Frigyes egyik alapműve, A cirkusz részletének parafrázisa hangzik el, a humoralista saját életére vetítve. A nagy előd hőse a kupolába mászik fel és a nyaktörő mutatvány végén ott játssza el hegedűjén „a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívembe”. Sándor György azonban nem lenne az, aki, ha nem tenne egy sándorgyuris csavart a végére. Hiszen ő maga is eljut a csúcsra, de akkor rájön, hogy a vonót lent felejtette. „Most kezdhetem elölről?” – kérdezi, s a műsornak ezzel vége, de persze ez a mondat is többfenekű (mint nála szinte mindegyik). A válasz pedig nem lehet más, mint igen, tessék elkezdeni, de még inkább folytatni, lehetőleg még sokáig. Játszd újra, Sándor Gyuri!
(P.S. Azt tudjuk, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínházban május 10-én újra bemutatják a Sándor György 80. születésnapjára készült filmet és utána ő maga is fellép újabb előadóestjével. Hogy az M5 – vagy az MTVA bármely csatornája – mikor tud ehhez hasonlóan színvonalas, remek adást készíteni, az viszont egyelőre a jövő titka. Talán nem kell várni a következő születésnapig.)