Agysejtszaporító öröm - avagy egy hétköznapi filmünnep

A karlsruhei Independent Days nemzetközi fesztiválon nincs pénzcsillogtatás, elit sürgés-forgás, sajtólihegés. Csak a képek mozognak vég nélkül.

Az április elején 19. alkalommal vásznat bontó karlsurhei független filmfesztiválon senkinek nem kell vörös szőnyegen átmennie, vagy mellette állva sztárokért bódulnia. Igaz, sztárok, rendezőistenek sincsenek. Nem működik a filmpiac, nem lehet üzleteket kötni, nincs kivel tárgyalni nagy projektekről, milliárdos költségvetésű koprodukciókról. A pályakezdőket nem ringatják hiú álmokba pitching-prezentációk. A kritikusoknak, tudósítóknak nem kell egzaltáltan, tájékozottságot fitogtatva válogatniuk tucatnyi vetítőhely egyidejű programjai között. A nézőknek pedig nem kell minden ügyességüket és kapcsolatukat mozgósítani egy-egy belépőért, hogy elmondhassák, ők is ott voltak.

De hát akkor miféle fesztivál az ilyen? Kínál egyáltalán valamit? Igen. A Schauburgot, egy szép mozit Karlsruhe egyik csendes kis utcájában, az emeletén egy kényelmes vetítőtermet, melynek óriási vásznán déltől éjfélig lehet mozgóképeket nézni. A multi-filmipar nullahalmozó számokkal működő gyártási-finanszírozási rendszerétől független alkotásokat, amelyek felfogható nagyságú pénzekből készülnek. Vagy éppen önerőből. Egyszóval, emberszabású filmeket, amelyek nem tőlünk távoli, mesés csillagképekben, hanem mellettünk, a mi világunkban készülnek, és arról is szólnak. Agysejtszaporító öröm nézni őket.

A fesztiváligazgató, Dr. Oliver Langewitz nem válik köddé a mobilhívásoktól és a protokollfeladatoktól. Ott van a helyszínen, nyugodt, bárki beszélhet vele. Elmondása szerint kis csapattal dolgozik, internetes fórumokról válogatják össze a program 150 filmjét.

Az alacsony költségvetésnek egyébként egyre kevesebb közvetlen hatása van a filmek képi világára, technikai jellemzőire. Szinte mindegyik munka professzionális szintet képviselt. A mai független alkotók nem szorulnak rá a minimalista-dokumentalista formákra. A digitális technikának is köszönhetően a kompozíciók kidolgozottak, ha kell, tónusgazdagok. A mai vágásnyelvezet használata végképp nem jelent problémát. Szinte nyomasztó volt látni, mennyi felkészült tehetség mozgolódik korunk filmkultúrájában.

Talán a nagyjátékfilmek dramaturgiai szerkezetét jellemzi némi görcsösség. A közülük legjobbnak ítélt, kanadai Maszk nélkül érzékenyen tár fel mélyrétegeket a muzulmán nők hagyományokba bilincseltségéről a nyugati világ szabadabb levegőjén is. De a drámai tartalom körül tett több kör miatt négyszer ér véget. A rövid(játék)-filmek többsége viszont mestermunka. Az Európai Filmdíjra is jelölt grúz doku, A társadalom rabja megrázóan és eredeti eszközökkel szól a transzneműségről, de a vidámabb témákra vágyó nézők sem panaszkodhattak: végignevethették a bécsi kávézók hangulatával játszó Pincérek karneválját, vagy éppen a mi Susotázsunkat.

A független filmek örök kérdése persze mindig a forgalmazás. Egy fiatal német alkotó, Alexander Tuschinski az Amazon Prime-ra és a Facebook-„marketingre” esküszik. De egyre fontosabb lenne a rendszeres kritikai visszhang, a sajtóterelés is. A kisebb filmgyártásokban talán jobban megtalálja helyét a független film. Gondoljunk csak arra, hogy nálunk a VAN…, az Ernelláék Farkaséknál vagy a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-) milyen szervesen és sikeresen tudott megjelenni a hazai filmkínálatban.