Az április elején 19. alkalommal vásznat bontó karlsurhei független filmfesztiválon senkinek nem kell vörös szőnyegen átmennie, vagy mellette állva sztárokért bódulnia. Igaz, sztárok, rendezőistenek sincsenek. Nem működik a filmpiac, nem lehet üzleteket kötni, nincs kivel tárgyalni nagy projektekről, milliárdos költségvetésű koprodukciókról. A pályakezdőket nem ringatják hiú álmokba pitching-prezentációk. A kritikusoknak, tudósítóknak nem kell egzaltáltan, tájékozottságot fitogtatva válogatniuk tucatnyi vetítőhely egyidejű programjai között. A nézőknek pedig nem kell minden ügyességüket és kapcsolatukat mozgósítani egy-egy belépőért, hogy elmondhassák, ők is ott voltak.
De hát akkor miféle fesztivál az ilyen? Kínál egyáltalán valamit? Igen. A Schauburgot, egy szép mozit Karlsruhe egyik csendes kis utcájában, az emeletén egy kényelmes vetítőtermet, melynek óriási vásznán déltől éjfélig lehet mozgóképeket nézni. A multi-filmipar nullahalmozó számokkal működő gyártási-finanszírozási rendszerétől független alkotásokat, amelyek felfogható nagyságú pénzekből készülnek. Vagy éppen önerőből. Egyszóval, emberszabású filmeket, amelyek nem tőlünk távoli, mesés csillagképekben, hanem mellettünk, a mi világunkban készülnek, és arról is szólnak. Agysejtszaporító öröm nézni őket.
A fesztiváligazgató, Dr. Oliver Langewitz nem válik köddé a mobilhívásoktól és a protokollfeladatoktól. Ott van a helyszínen, nyugodt, bárki beszélhet vele. Elmondása szerint kis csapattal dolgozik, internetes fórumokról válogatják össze a program 150 filmjét.
Az alacsony költségvetésnek egyébként egyre kevesebb közvetlen hatása van a filmek képi világára, technikai jellemzőire. Szinte mindegyik munka professzionális szintet képviselt. A mai független alkotók nem szorulnak rá a minimalista-dokumentalista formákra. A digitális technikának is köszönhetően a kompozíciók kidolgozottak, ha kell, tónusgazdagok. A mai vágásnyelvezet használata végképp nem jelent problémát. Szinte nyomasztó volt látni, mennyi felkészült tehetség mozgolódik korunk filmkultúrájában.
Talán a nagyjátékfilmek dramaturgiai szerkezetét jellemzi némi görcsösség. A közülük legjobbnak ítélt, kanadai Maszk nélkül érzékenyen tár fel mélyrétegeket a muzulmán nők hagyományokba bilincseltségéről a nyugati világ szabadabb levegőjén is. De a drámai tartalom körül tett több kör miatt négyszer ér véget. A rövid(játék)-filmek többsége viszont mestermunka. Az Európai Filmdíjra is jelölt grúz doku, A társadalom rabja megrázóan és eredeti eszközökkel szól a transzneműségről, de a vidámabb témákra vágyó nézők sem panaszkodhattak: végignevethették a bécsi kávézók hangulatával játszó Pincérek karneválját, vagy éppen a mi Susotázsunkat.
A független filmek örök kérdése persze mindig a forgalmazás. Egy fiatal német alkotó, Alexander Tuschinski az Amazon Prime-ra és a Facebook-„marketingre” esküszik. De egyre fontosabb lenne a rendszeres kritikai visszhang, a sajtóterelés is. A kisebb filmgyártásokban talán jobban megtalálja helyét a független film. Gondoljunk csak arra, hogy nálunk a VAN…, az Ernelláék Farkaséknál vagy a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-) milyen szervesen és sikeresen tudott megjelenni a hazai filmkínálatban.
