Életjelek a baloldalon

Hosszú évek után valamiféle életjelet mutat a baloldal Európában. Ha a britek tényleg részt vesznek az európai parlamenti választáson, s erre minden esély megvan, a szociáldemokraták előtt felcsillant a remény, hogy – ha átmenetileg is – a következő EP-ben is meghatározó szerepet játszhatnak. 
Németországban megállt a szociáldemokraták zuhanása, s a felmérések többsége szerint a baloldal a Zöldekkel és a Balpárttal kiegészülve 44-45 százalékot kapna. Svédországban a tavaly szeptemberi parlamenti választást megnyerték a szociáldemokraták. Bár kevesebb mandátumot szereztek, mint négy évvel korábban, végül Stefan Löfven alakíthatott kormányt. Az olasz Demokrata Pártra (PD) a pártelnökválasztás volt jótékony hatással: ők ugyan még mintegy 10 százalékkal elmaradnak a jobboldali radikális Liga mögött, de Matteo Salvini tömörülése már „látótávolságba került”, és a PD a felmérések többsége szerint már megelőzte a populista kormány másik tagját, az Öt Csillag Mozgalmat. 
A finnországi választást húsz év után nyerték meg a szociáldemokraták. A finn választók egyértelmű üzenetet küldtek: vissza akarnak térni a szociális államhoz. Spanyolország lesz a következő állomás, ahol jelenleg szocialista kisebbségi kormány van hatalmon. Ott jövő vasárnap járulhatnak az urnákhoz a polgárok. A győztesnek remélt szocialista PSOE legutóbb 2008-ban nyert választást. Az Egyesült Királyságban is rég állt ekkora fölénnyel a Labour a toryk előtt, a Hanbury Strategy szerint kilenc, az Opinium szerint hét százalék a különbség. A belpolitikát a feje tetejére állító Brexit azonban rendkívül kiegyensúlyozatlan belpolitikai viszonyokat alakított ki, s ha Jeremy Corbyn munkáspárti vezető nem vall színt arról, óhajt-e második referendumot a britek kilépéséről, ez az előny könnyen elolvadhat. Portugáliában októberben rendezik a parlamenti választást - s a szocialisták fölénye itt is tetemes, mintegy tíz százalékos a konzervatív Szociáldemokrata Párt előtt -, és szociáldemokrata győzelem várható a júniusi dán parlamenti választáson is.
Az európai trend évek óta nem kedvezett a baloldalnak, most azonban valami megfordulni látszik. Ugyanakkor teljesen átalakultak a politikai viszonyok az eltelt néhány év alatt. A tradicionális bal- és jobboldal mellett ugyanis harmadik erőként megjelentek az európai populisták, és a baloldal az esetek többségében nem elég erős ahhoz, hogy kormányt tudjon alakítani. Így az új helyzethez a a szociáldemokratáknak is alkalmazkodniuk kell. 
A minta Svédország lehet, ahol a párt a Zöldekkel alakított kisebbségi kormányt, de a balpárt mellett a hagyományosan a jobboldallal szavazó liberálisokkal és a centrumpárttal is megállapodást kötött arról, nem buktatják meg a kabinetet. Európa országainak többségében annak az időnek vége, hogy egy párt 40 százalék feletti eredményt érjen el. Ott, ahol valóban demokrácia van, széles a politikai spektrum. A baloldal számára a nemzetközi példák alapján az az egyetlen járható út, ha nyit a centrum, vagy egyes liberális pártok felé.

Gyújtogatás

Pár éve mondta Orbán a visegrádi négyek – azóta, hogy Szlovákia liberális államfőt választott, inkább már csak hármak – fórumán: „Az európai politikusok egy nemzedékének volt egy titkos álma, ami szerint az Európai Unióval el lehet érni, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, és mindezt egy európai identitás váltsa fel. De kiderült, hogy nincs olyan identitás, ami kiválthatja a korábbit.”
Most, hogy a kontinens gyászol a párizsi templomtűz miatt, mintha egészen más derült volna ki. Először is az, hogy az európai identitás létezik, kiirthatatlanul ott van bennünk (valahol mélyen talán még Orbán Viktorban is). Akinek őszintén, a saját személyes veszteségeként fáj, hogy a lángok lerombolták a Notre Dame-ot, az menthetetlenül európai, és olyasmit érez Európa iránt, amit Orbán Viktor szerint csak a haza iránt lenne szabad érezni. Másodszor meg az, hogy az európai identitás nem áll szemben sem a nemzeti, sem a vallási identitással. Ha léteznek egyértelmű szimbólumai a keresztény vallásban gyökerező közös európai kultúrának, akkor a minden ízében francia Notre Dame biztosan közéjük tartozik. 
Az pedig, hogy részvét helyett kárörömöt, elégtételt, indulatot – tessék csak megnézni a hírek alatt a kommenteket – kizárólag a magyar kormányfő eszmetársai mutatnak a tragédia kapcsán, inkább azt jelzi, hogy az identitásunkat nem a fenti idézetben körülírt '68-as politikai nemzedék veszélyezteti, hanem az az acsarkodó falkaösztön, amit éppen Orbán Viktor igyekszik ismét rászabadítani Európára.
És közben valahol a karmelita kolostor környékén az „okos lány” (Habony? Rogán?) bizonyára már buzgón agyal azon, hogyan tudnának a budapesti látszatkeresztények – nem a sajátjukból, hanem a közösből – olyan adományt küldeni Párizsba, amelyet sem Macron, sem Franciaország nem érez ajándéknak.

A nemzetről

 Az, hogy a magyar kormányzat vég nélkül harcol a nemzet autonómiájáért anélkül, hogy arról valami érvényesen értelmeset mondana, még nem menti fel az ellenzéket, hogy megfogalmazza, mit gondol a magyar nemzetállam jövőjéről az egyesült Európában.
Alkalom rá a májusi EP-választás, ok rá, hogy a hatalom minden tartalom nélkül harsogja a nemzetek Európájának „célját”, azonosítva az ezzel szemben az egyesült Európa jelszavát hirdetőket a bevándorláspártiakkal. Ami marhaság ugyan, de arra épp elég, hogy mozgósítsa a jobboldali tábort.
Magyarország 2004-ben annak a közösségnek akart tagja lenni, amely a Montánunióval – az Európai Szén- és Acélközösséggel - 1951-ben nemzetközi gazdasági-politikai alakulatot hozott létre. Ebből nőtt ki az Európai Unió. Az alapító nyolc ország akkor felismerte: a politikai nemzetállamoknak a közösség javára le kell mondaniuk saját szuverenitásuk bizonyos részéről. Ehhez ma már hozzátehetjük azokat a globális kihívásokat (a menekültkérdéstől a klímaválságig), amelyekre csak a nemzetek összefogásával lehet választ találni. Újragondolták tehát a XIX. századi nemzetállam és az autonómia fogalmát, a francia és a német nemzet pedig jó példával járt elöl, félretolta történelmi ellentétét a közös jövő kedvéért.
Történelmi hazugság, amit a magyar hatalom nyom a magyar agyakba, hogy az Unió integrációja – az Európai Egyesült Államok – a nemzetállamok legyilkolására szövetkezik az iszlám aktív részvételével, és ez azzal járhat, hogy a kulturális nemzetállamok is megfosztatnak önmaguk lényegétől, Európa pedig a zsidó-keresztény örökségtől. Az ellenzéknek nemcsak azt kell tudnia elmagyarázni, miért gazdasági létérdeke az országnak, hogy aktív és kritikus része maradjon az integrált Uniónak, hanem azt is, hogy politikai nemzetállamként autonómiáját, kulturális nemzetállamként pedig saját szellemi örökségét csak ebben az európai közösségben őrizheti meg. Enélkül az ország a perifériára szorul - a nemzet halálát pedig épp azok okozzák, akik szavakban a legjobban óvják.
Szerző
Friss Róbert