Az, hogy a magyar kormányzat vég nélkül harcol a nemzet autonómiájáért anélkül, hogy arról valami érvényesen értelmeset mondana, még nem menti fel az ellenzéket, hogy megfogalmazza, mit gondol a magyar nemzetállam jövőjéről az egyesült Európában.
Alkalom rá a májusi EP-választás, ok rá, hogy a hatalom minden tartalom nélkül harsogja a nemzetek Európájának „célját”, azonosítva az ezzel szemben az egyesült Európa jelszavát hirdetőket a bevándorláspártiakkal. Ami marhaság ugyan, de arra épp elég, hogy mozgósítsa a jobboldali tábort.
Magyarország 2004-ben annak a közösségnek akart tagja lenni, amely a Montánunióval – az Európai Szén- és Acélközösséggel - 1951-ben nemzetközi gazdasági-politikai alakulatot hozott létre. Ebből nőtt ki az Európai Unió. Az alapító nyolc ország akkor felismerte: a politikai nemzetállamoknak a közösség javára le kell mondaniuk saját szuverenitásuk bizonyos részéről. Ehhez ma már hozzátehetjük azokat a globális kihívásokat (a menekültkérdéstől a klímaválságig), amelyekre csak a nemzetek összefogásával lehet választ találni. Újragondolták tehát a XIX. századi nemzetállam és az autonómia fogalmát, a francia és a német nemzet pedig jó példával járt elöl, félretolta történelmi ellentétét a közös jövő kedvéért.
Történelmi hazugság, amit a magyar hatalom nyom a magyar agyakba, hogy az Unió integrációja – az Európai Egyesült Államok – a nemzetállamok legyilkolására szövetkezik az iszlám aktív részvételével, és ez azzal járhat, hogy a kulturális nemzetállamok is megfosztatnak önmaguk lényegétől, Európa pedig a zsidó-keresztény örökségtől. Az ellenzéknek nemcsak azt kell tudnia elmagyarázni, miért gazdasági létérdeke az országnak, hogy aktív és kritikus része maradjon az integrált Uniónak, hanem azt is, hogy politikai nemzetállamként autonómiáját, kulturális nemzetállamként pedig saját szellemi örökségét csak ebben az európai közösségben őrizheti meg. Enélkül az ország a perifériára szorul - a nemzet halálát pedig épp azok okozzák, akik szavakban a legjobban óvják.