„Már az autóban úgy megrugdostak és összevertek a fegyvereikkel, hogy tizennégy fogam tört szét” – mondja Ali, és bizonyítékképpen száját széthúzva, mindkét oldalról megmutatja mosolyát. Mert még most, azután is képes mosolyogni a világra, hogy majd három évet húzott le a világ egyik legkeményebb milíciájának, a jemeni húsziknak a börtönében. Ma már félelem nélkül és természetesen idézi fel az átélt borzalmakat, mégis, saját, és főképpen családja biztonsága érdekében inkább arra kér, ne fedjük fel valódi kilétét.
Ali jemeni apától és magyar anyától származik, noha Magyarországon nőtt fel, végül mégis visszatért gyökereihez, ahol gyorsan munkát is kapott, és azonnal megtalálta a helyét. Öröme azonban nem tarthatott sokáig: 2015-ben kitört a háború, a síita húszik fellázadtak a nemzetközileg elismert, törvényes kormány ellen. „A húszikat semmi nem különbözteti meg az al-Kaidától vagy az Iszlám Államtól. A háborúban bárkit szó nélkül lelőttek, csak mert a házából kimozdult. Közben raboltak, fosztogattak, fegyverrel kényszerítettek embereket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Jemen történelmi kincseit is felprédálták és külföldre adták el. Jelszavukban halált kívánnak Amerikára és Izraelre, hogy a tudatlan népet oldalukra állítsák” - mutatja be Ali, hogy mégis kik szabadultak rá az országra.
A húszik pedig munkája miatt már őt is jól ismerték. „Megpróbáltak meggyőzni, hogy dolgozzak nekik, de az ajánlatukat azonnal visszautasítottam. Nekik persze jól jött volna, ha egy európai állampolgársággal rendelkező személy csatlakozik hozzájuk, de én a kezdetektől terroristáknak tartottam őket. Annak viszont ára volt, hogy nemet mondtam nekik: a célkeresztjükbe kerültem. Először terrorizmussal vádoltak, majd azt próbálták rám kenni, hogy Moszad ügynök vagyok. Nos, az al-Kaidához annyi közöm volt, hogy kétszer megfenyegettek, hogy levágják a fejem, a Moszadot pedig csak hallomásból ismertem. Ez azonban már elég volt ahhoz, hogy letartóztassanak. Először egy rendőrőrsre kerültem, ahol még jól bántak velem, a rabok és a fogva tartók is. Csakhogy rájöttek, ebből akár nagy ügyet is lehet csinálni, így 2015 októberében átkerültem a nemzetbiztonsághoz” – meséli el foglyul ejtésének történetét.
Átszállítása során tuszkolták be az autóba is, ahol fogait is kiverve kegyetlenül elbántak vele. Ezután új, pokoli korszak kezdődött. „A veréssel még jól is jártam, hiszen a nemzetbiztonságnál leült két és fél év alatt háromszor megölni is megpróbáltak. Például folyamatosan gyógyszereztek, valószínűleg drogokat is kaptunk, így szépen lassan függőkké váltunk. Egyik alkalommal olyan pirulákat kaptam, melyektől két napra kómába estem. Ha a rabtársaim nem tesznek meg mindent, hogy életben tartsanak, én már nem lennék itt” – idézi fel az egyik alkalmat. Hozzáteszi, hálatelt szívvel gondol rabtársaira, akikkel szinte családként éltek.
De járt még ennél is közelebb a halálhoz. „A legdurvább esetben nem csak engem, hanem majdnem az egész börtönt kiirtották, ugyanis rabostul fel akarták robbantani az egész épületet. A nemzetbiztonság szanaai börtöne katonai területen feküdt, így várható volt, hogy a Szaúd-Arábia vezette koalíció gépei előbb-utóbb körülöttünk is bombázni fognak. A szaúdiak ugyanakkor pontosan tudták hol vannak börtönök, így nagyon vigyáztak is rá, hogy ezeket véletlenül se érje támadás. Egy alkalommal mégis találat érte a börtönkonyhát. Közülünk ugyan senki nem sérült meg, ám az őrök és a vezetőség menekülőre fogta, a foglyokat bezárva magára hagyta, hogy ha lebombáznak, mind ott haljunk meg” – kezd bele a történetbe.
Kiderült, a szaúdi rakéták jelentik a legkisebb problémát, azok messze elkerülték őket. „Az al-Kaidás raboknak mégis sikerült kiszabadulni celláikból, és feltörték a raktárhelységet. Céljuk az volt, hogy az összes rabot szabadon engedik. A börtönigazgató azonban korábban kiadhatta a parancsot: ha bárki szökni próbálna, lőjék agyon! A húszik addigra körbe is vették az épületet és senkit nem kímélve lőni kezdtek minden irányból. Végül az al-Kaidásokkal abban állapodtak meg, ha mindenki alsóneműre vetkőzve kiül a központi folyosóra, nem esik bántódásunk” – folytatja.
„Mikor ez megtörtént és mind összegyűltünk,a hátunk mögül zúdítottak ránk tüzet. Engem csodával határos módon a golyók elkerültek, de egyik társam például hármat kapott, és bele is halt sérüléseibe. Ezután mindenki visszarohant celláiba, ahonnét hallottuk, az őrök azt tervezik, az egész börtönt felrobbantják, és úgy állítják be, mintha a szaúdi gépek bombázták volna le. Hogy ez mégsem valósult meg, egyetlen dolognak köszönhető: mikor a raktárat feltörték, az eszüknél lévő rabok telefonokat is magukhoz vettek, így azonnal hívni kezdték az emberi jogi szervezeteket, hogy elmeséljék nekik, mi zajlik éppen” – meséli menekülését.
Persze – el lehet képzelni – már a húszik börtöneinek körülményeibe is bele lehetett halni. „Volt egy al-Kaidás rab, aki öt évig ült Guantánamóban. Ő azt mondta, Guantánamo ehhez a börtönhöz képest öt csillagos hotel. Ha például elzárták a vizet, – és elég gyakran elzárták – akkor az ember az alapvető higiéniai igényeit sem tudta kielégíteni, nem lehetett használni a mellékhelyiséget, vagy egyszerűen inni. Ételt vagy kaptunk, vagy nem. Rettenetes fényviszonyok között éltünk, voltak is olyanok, akik szinte megvakultak. Akadt olyan 6 négyzetméteres cella, amiből egy négyzetméter a mellékhelyiség volt, és 4-5 fogoly osztozott rajta” – festi le a körülményeket.
„Rendszeresek voltak a vallatások is. Volt rab, akinek működő vasalót szorítottak a hátához. Hogy valaki vasrudakkal kapott a fejére, mindennapos eset volt. Nekem kétszer elektromosan sokkolták a szívemet. Még csak nem is vallatás közben, csak az egyik börtönőr példát akart statuálni. Nem tetszett neki, hogy imádkozom, hogy olvasom a Koránt, így kibilincselt a tűző napra, majd áramot vezetett belém, és üvöltözött velem. Bármikor bárkit elvihettek, és sosem lehetett tudni, hogy visszatérnek-e. Volt olyan barátom, aki egy kínzás után a kezeim között vesztette életét. Én egyedül legalább hét olyan személyről tudok, akik a börtön falai között haltak meg” – idézi fel a legsötétebb diktatúrák idejét idéző módszereket.
„Éppen ez a tudás hozott rám veszélyt: tanúja voltam annak, hogy a szemközti cellában raboskodó egyik amerikait vélhetően halálra verték, majd a gyilkosságot próbálták öngyilkosságként eltussolni. Ezután figyelmeztettek, ha bárkinek járatom a számat, azt nem élem túl. Ellenem egyébként nem hogy ítéletet nem hoztak, de tárgyalásom sem volt, sőt még ügyem sem. Senki nem tudta, hogy miért vagyok ott” – mondja, hozzátéve, odabent az egyik legrosszabb érzés éppen a bizonytalanság.
Természetesen a húszi pokolból sem az igazságszolgáltatáson vezetett a kiút. „Végül úgy tudtam szabadulni, hogy hónapokon keresztül bolondnak tetettem magam. Az étkezéshez használt műanyag tányérból például éles eszközt lehetett készíteni, - erre az al-Kaidás rabok tanítottak meg minket – amivel apró sebeket ejtettem magamon. A húszik attól rettegtek, hogy ha még egy nyugati állampolgár a börtöneikben esetleg meghal, az nemzetközileg is rossz fényt vet rájuk. Közben mivel a lábamat bilincsbe verték, gerincproblémáim alakultak ki, ami miatt olykor nem tudtam felegyenesedni. Ezek, miatt és mert a folyamatos „balhéimmal” az őrületbe kergettem őket, végül áthelyeztek az útlevél osztályra. Ott már lényegében szabad voltam, de még négy és fél hónapba telt, mire megszerveztek mindent” – zárja szabadulásának történetét.
Egy átlagembernek első gondolata lenne segítséget kérni, ám Ali azt mondja, a magyar külügynek fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. „Jobbnak láttam nem segítséget kérni, nehogy nemzetközi bonyodalom kerekedjen az ügyemből. Tanúja voltam többször, hogy ez nagyon rosszul tud elsülni” – indokolja döntését. Azt hihetnénk, hogy a nagy terrorfenyegetettség közepette egy terroristákkal teli börtönből hazatérő kettős állampolgárnak a hatóságok a körmére néznek, ám Ali állítja, őt azóta sem kereste senki. „Az al-Kaidások eleinte el voltak különítve a többi rabtól, aztán minden cellába beraktak közülük egyet, hogy információkat szállítsanak a húsziknak. A legveszélyesebb alakokat előkészítették, hogy a kellő pillanatban szabadon engedjék őket. Ugyanez történt Ádenben is: mikor látták, hogy a várost nem tudják bevenni, akkor rászabadították a terroristákat a népre” - emlékszik vissza a terroristákra, akik szerinte - sokakkal ellentétben - nagyon is jogosan voltak rácsok mögött.
Ennyi átélt és megtapasztalt szörnyűség után Ali mégis azt mondja, nagyon furcsa Magyarországon, alig várja, hogy visszatérjen Jemenbe. „A börtön minden borzalma ellenére nagyon sokat adott nekem: barátokat szereztem, rengeteget tanultam vallásilag, és még a szerelem is megtalált. Az egyik rabtársammal olyan szoros barátságot kötöttünk, hogy megkérdezte, nem venném-e el a húgát? Szabadulásom után aztán találkoztam is a lánnyal és a családdal, és valóban eljegyeztem” – fejezi be happy enddel filmbeillő történetét.
