Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
Frissítve: 2019.04.18. 09:34

A nagyság átka

Ha van politikai fogalom, mellyel hozzáértés nélkül dobálózunk, az a karizmatikus szó. Politikusok és újságírók járnak élen a fogalom felhígításában és szakszerűtlen osztogatásában, de bekerült a (közélet szempontjából) hétköznapi emberek szótárába is. A minap azt olvastam, a mai magyar ellenzéknek öt-hat karizmatikus politikusra lenne szüksége. Mintha a karizmatikus csupán a tehetséges, a népszerű vagy a jó szinonimája volna.
Eredendően a karizma az a szentelt olaj, mellyel az érsek vagy a pápa keresztet rajzolt az új király vagy császár homlokára a koronázási szertartás során. Max Weber, bő száz évvel ezelőtt élt szociológus alkotott elméletet a hatalomról. Ebben hagyományos, racionális és karizmatikus hatalomról beszél. A hagyományos hatalom az ókor vagy középkor örökletes királyaié, vagy az olyan, arisztokratikus vagy oligarchikus köztársaságoké, mint amilyen az ókori Róma vagy a középkori Velence. A racionális hatalom nem isteni eredetre és az erekben csörgedező királyi vérre, hanem valamilyen alkotmányosságra és népfelségre vezethető vissza. A karizmatikus hatalom isteni eredetű képességeken (vagy az ilyen képességekbe vetett hiten) alapszik. Weber megkülönböztet vallási (Jézus, Buddha) és politikai (Caesar, Napóleon) karizmát. A karizmatikus politikus a hagyományos hatalomhoz képest gyakran forradalmiként, a racionálishoz képest inkább ellenforradalmi devianciaként tűnik fel. 
Egy intézménynek is lehet karizmája. Jó példa erre a római pápáké. Benedek tehetsége valószínűleg meg sem közelítette az előtte hatalmon lévő II. János Pálét vagy az őt követő Ferencét, ám az intézményből sugárzó karizmatikus erőt és hitet ő is élvezhette. A rendszerváltás utáni Magyarországon a köztársasági elnöki intézmény vált kissé hasonlóvá. A politikában nyilván nem tökéletes, de igen népszerű Göncz Árpád tízéves elnöksége olyan patinát ajándékozott ennek a hivatalnak, amelyet Mádl, Sólyom és Áder is élvezhet. Ezek a korábban sem igazán ismert, sem igazán népszerű politikusok hirtelen, előzmények nélkül emelkedtek, tisztségükkel együtt a népszerűségi listák élére, miközben a mindenkori elnök népszerűségi indexe azért rendre alacsonyabb, mint az előző elnöké. 
Ha egy politikusról megállapítom, hogy karizmatikus, ezzel egyszerre dicsérem és bírálom. Hiszen állítom, hogy kivételes képességek birtokosa, vagy legalábbis ilyen benyomást tud önmagáról kialakítani. De azt is megfogalmazom, hogy hatalma nem racionális; dionüszoszi és nem apollói, több köze van a szorongásokhoz és ösztönökhöz, mint a gondolatokhoz. Karizmatikus hatalom birtokosa is halhat meg ágyban, párnák között, mint Mao Ce-tung. Ám ez túl gyakran nem így történik. A karizmatikus vezért sokszor meggyilkolják (Caesar, Lincoln, Gandhi) vagy kivégzik (Mussolini), öngyilkos lesz (Hitler, Gracchus), vagy hosszú száműzetésbe kényszerül (Napóleon, Perón). A karizmatikus politikus megkophat, a belé vetett hit alábbhagy, elpárologhat. Ezért mindig valami extrát kell nyújtania. A konszolidáció, a békés hétköznapok nem a karizmatikus politikus esete. És karizmatikus vezérből nincs több, mint egy generációban egy.
Valamikor 2000 körül egy dán politikus nyilatkozott a Kossuth Rádióban. Dániának az elmúlt évtizedekben szerencsére egyetlen nagy politikusa sem volt – mondta. Talán épp a karizmatikus államférfi közveszélyes alakja lebeghetett a szeme előtt.
Szerző
Ujlaky István

A kütyü jó, de nem gyógyít

AZ IME (Interdiszciplináris Magyar Egészségügy) szakmai konferenciáján a napokban elhangzott: „Nagy erőkkel fejlesztik az egészségügyi informatikát is: a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság (KEF) információtechnológiai beszerzésekre 6 milliárd forintot költhet, első körben 2614 számítógép munkaállomást, 70 tabletet és notebookot szereztek be 346 multi funkciós eszközzel és 1311 nyomtatóval – ezt 14 kórház kapta. A második körben 6500 számítógépet, 1413 nyomtatót, 21 szervert, PACS rendszert szereznek be."
Az ápolók, orvosok, adminisztrátorok, betegfelvételi irodák dolgozói egyre nagyobb számban használják az informatikai eszközöket, mint például az okostelefonokat, tableteket, felügyeleti berendezéseket, számítógépeket, laptopokat, hogy egymással vagy a betegekkel kommunikáljanak, illetve hogy működtessék a rendszereket. Ezekkel szöveges üzeneteket küldhetnek, megszerezhetik a betegellátással kapcsolatos információkat, azonnal elérik az orvosi, ápolói feljegyzéseket. Itt történik az ápolói ellátás dokumentálása, de - és ez elég nagy baj - még nem a betegágy mellett. Ezt szolgálná az összesen 70 tablet és notebook, amit körülbelül 60 ezer szakdolgozónak kellene használni a munkafolyamatokban. Ebből legalább 8-10 ezer betegágy melletti nővérnek. 
A technológia az egészségügyi környezet szerves részévé vált, áldás lehetne a „kütyük” meg az informatika értelmes használata. Kizárni úgysem lehet ezeket az intézményekből, nem véletlen, hogy külföldön már sok intézmény elkezdte támogatni a „kincstári” okostelefonok használatát a személyzet körében. Ez itthon is elengedhetetlennek tűnik: mert mit is kezdjen telefon nélkül a betegszállító, aki a beteggel bent maradt liftben, ha elment az áram?
A „digitális generációba” tartozó fiatalok már rég hozzászoktak az elektronikus kommunikáció minden formájához. Ők leülnek a számítógép elé, és ott is maradnak. Nekik természetes, hogy az ápolóknak ma már szinte minden írásbeli munkát a számítógépeken kell elvégezni: a betegfelvételi információkat megkeresni, a rutinértékeket dokumentálni. Ezért egy osztályra érkező látogató ma már nem a nővérpultnál találja meg az ápolókat, hanem az irodában, a számítógépek előtt. Az ajtóra fel lehetne írni: ez a „mindjártmegyek” szoba. A betegszobákban, a nővérpultnál viszont nincs senki. Egy orvos ismerősöm nagyon kibukott azon, hogy az egy szem ápoló, aki még van az osztályon, állandóan a számítógép előtt ül, és az ápolási dokumentációban a pulzus, vérnyomás eredményeket három napra előre kitölti. Ha ezt számon kérik, kétségbeesetten kérdezi: akkor most ápoljak vagy adminisztráljak? Így előbbre vagyok.
A betegfelvételnél a gépet gyakran a nővér és a beteg között helyezik el, vagy olyan helyre teszik, ahol a nővér oldala vagy háta néz a páciens felé. Aki segítség helyett távolságot, akadályt érzékel, nincs meg a szemkontaktus. Ezzel szemben az idősebb ápolók az intuitív megérzésre, az objektív értékelésre is támaszkodnak - ők azok, akik még szóban is kommunikálnak a beteggel.
Amikor a személyzet telefonon értekezik a betegről vagy a teendőkről, a betegek a fejük feletti megbeszélés alatt az empátia hiányával szembesülhetnek. Akkor is, amikor a gondozók, ápolók bámulják a képernyőt. Itt már nyoma sincs a páciens kulturált fogadásának, a terápiás kapcsolat korai megteremtésének, az empátiának és a tiszteletnek. Jócskán borul a titoktartás is. Az ápoló a kórteremből tájékoztatja a mobiltelefonon őt megkereső kezelőorvost, egy teljes kórterem betegei előtt. Tiszta szerencse, ha a hívás nem a zsúfolt folyosón éri utol.  
Egyetlen gyakorlati szabályozás sem vonatkozik a védett számítógépes rendszeren kívül elhangzó egészségügyi adatokra. Áll az ember a betegirányítóban, és kérdésre sorolja betegsége történetét, azért, hogy a nővér elhiggye a sürgősséget. Még az is hallja, aki nem akarja, főleg akkor, ha a személyzet a doktornak a történetet azon nyomban telefonon is továbbítja.
És akkor még nem is említettük, hogy Törökországban egy tanulmány megállapította: az egészségügyi dolgozók mobiltelefonjainak 94,5 százaléka pozitívnak bizonyult a baktériumok tekintetében. Beleértve a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) törzset is. Úgy vélem, hogy körülbelül ugyanez a helyzet lehet a betegek készülékeivel is.
Persze némi szellemi ráfordítással és oktatással a munkahelyi technológia megfelelő használatát is megtaníthatnánk, a saját okostelefonokat a műszak alatt le lehetne egy „kincstárira” cserélni. El lehetne beszélgetni a betegekkel és a hozzátartozókkal, a falra kiplakátolt tiltó feliratok helyett. Az orvosok és ápolók számát pedig meg lehetne annyira emelni, hogy a bevásárolt kütyük mellé az ápolásra, orvoslásra is jusson valaki.