Legenda a képek mögött

Az Oscar-díjas magyar operatőrről, Zsigmond Vilmosról készült utolsó portréfilmmel nyitott az 5. Magyar Filmhét.

Egy európai úr Amerikában – röviden így szokás jellemezni Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőrt, aki 2016 első napján hunyt el, nyolcvanhat évesen. Bár burzsoá szülei miatt (édesapjának kocsmája volt) eleinte el akarták tiltani a filmezéstől, később a leghíresebb mozgóképes magyarok egyike lett, akinek a nevét minden szakmabeli tudta, tudja a mai napig.

Számos filmet fényképezett, olykor szerepelt is a kamera másik oldalán, de azt kevesen tudtak róla, hogy szenvedélyes fotósként több tízezer képet őrzött otthon. Aztán, egyik nap az operatőr budapesti cégtársa, a világosítóként legendává vált Romwalter Béla Richy, és lánya Romwalter Judit producer úgy döntött: rábeszélik Zsigmond Vilmost, hogy szervezzenek kiállítást a legjobb fényképeiből. A tárlat létrehozásának folyamatát le is filmezték, illetve hosszan interjúvolták a képírót – ebből lett a Fényképezte Zsigmond Vilmos című dokumentumfilm.

Zsigmond Vilmos, Kovács László barátjával – akivel együtt disszidált 1956-ban – karöltve az európai mozi látásmódját vitte magával Hollywoodba. Zsigmond Vilmos az új dokumentumfilmben feltűnően sokat poénkodik a kommunista rendszer abszurditásain. Megteheti, hiszen például az ő érdeme, hogy 1956-ban „szegény szovjeteket” lefilmezte Budapesten, majd az anyagot nyugatra kicsempészve megmutatta a világnak: mi is zajlik a keleti blokkban.

A dokumentumfilmben sokat beszélt a szakmájáról, az operatőrségről, melyet Magyarországon tanítottak a világon a legmagasabb színvonalon. Megfogalmazása szerint az olasz neorealista filmek és a francia nouvelle vague művek képi világát honosították meg a tengerentúlon, leváltva-megszüntetve ezzel a színes-táncos művek divatját. Zsigmond Vilmos híres mondata: csak annyira vagy jó, mint a rendezők, akikkel dolgozol. Ő pedig olyan nagy nevek alkotótársaként vonult be a filmtörténetbe, mint Robert Altman, Steven Spielberg, Michael Cimino és Woody Allen.

A Fényképezte Zsigmond Vilmos, amely egyszerre működik werkfilmként és intim portréként, pontosan bemutatja, hogy az operatőr nem szeretett beszélni a saját nagyságáról, ám mégis megmutatják az alkotói ideát mely végig kísérte az alkotásait, legyen szó akár mozgó-, akár állóképről. „Mindent be lehet magyarázni a dolgokba” – jegyezte meg cinikusan Tomas Opitz kurátornak, miközben a film tükröt mutat: Hajdu Szabolcs rendező és Máthé Tibor operatőr fejtik meg Zsigmond Vilmos képeinek titkait.

Számos dokumentumfilm próbálta már megfogni a zsigmondvilmosi rejtélyt, de még senkinek sem sikerült, mint most: egyértelműen érződik, hogy olyan alkotók készítették, akik nagyon jól ismerték, sőt, szerették az alanyt. Ez a viszony pedig kölcsönös, így olyan érzése van a nézőnek, egy család közepén találja magát. Ebben a megközelítésben sokat számított, hogy nem Zsigmond Vilmos filmjeit, hanem a személyes képeit tárgyalja a mű. Nem is akárhogy.