A kisvárdai kórházban nagyjából minden hatodik, hetedik ellátott beteg ukrán-magyar kettős állampolgár lehet, egy részük ráadásul egy szót sem beszél magyarul. Ez nem hivatalos statisztika, hiába kerestük ugyanis ottjártunkkor a kórház igazgatóját, titkársága ígérete ellenére sem akkor, sem azóta nem kaptunk visszahívást. Beszéltünk azonban ott dolgozókkal, tőlük tudjuk az arányszámot. Volt, aki szerint a gyerekosztály előtti parkoló gyakran van teli ukrán rendszámú autóval, ez is alátámasztja a számokat. Egy, a váróban megszólított ajaki beteg arról panaszkodott, hogy egyre tovább tart kivárniuk a sorukat, mert „protekciós” ukránok soron kívül bemennek a helyiek előtt. Szavai szerint a módosabbak jönnek át, nagy terepjárókkal, jól öltözötten, sok pénzzel, magas jattal. Amíg ott voltunk, magunk is láttunk nem egy, a kórházba be- vagy onnan kijövő ukrán rendszámú autót.
– Nézzen körbe, a mieink arca fáradt, megtört, mindenki utálja ezt a helyzetet, de tudja, hogy nem változtathat rajta. A kocsmában odacsapunk az asztalra, hogy rajtunk élősködnek a határ túloldalán lévők, de aztán elmegyünk, oszt ugyanúgy Orbán Viktorra húzzuk az ikszet, mert ez úgyse lesz jobb, akárki jönne helyette – dohog egy másik megszólított, egy gyulaházi férfi. – Ha valaki hőbörög, meg utálkozik, megkapja, hogy nem szereti a magyarokat, a véreit, a balsorstól üldözött kárpátaljai magyarokat. Hát, azok már rég Európában vannak, ha volt eszük, csak ugródeszkának használták a magyar útlevelüket. Nálunk meg itt maradtak a csóró ukránok, akik már nem is a magyar területekről jönnek, hanem jóval azon túlról, munkaközvetítőn keresztül, ide a kisvárdai baromfi-feldolgozóba. Aztán, ha majd összeszednek egy kis pénzt, ők is továbbmennek Németországba. S vannak a nyugdíjasok, akik a havi háromszázezer forintos magyarországi nyugdíjukból vígan ellébecolnak otthon, ahol ennek a töredékéből meg lehet élni, ha meg valami betegségük van, átruccannak ide kezeltetni magukat. No meg a gazdagabbak, akik az itteni orvosi kezelést, fürdőt, kozmetikust veszik igénybe, s kifizetik a pluszpénzt, hogy soron kívül kerüljön rájuk a sor – mondja.
A magyar jogszabályok szerint a nyugdíjasok – legyenek bár kettős állampolgárok – biztosítottnak számítanak, s így a legtöbb egészségügyi szolgáltatás ingyenesen jár nekik. Aki nem biztosított, az pedig megválthatja jogosultságát az egészségügyi szolgáltatásra: a járulék összege 2019-ben havi 7500 forint, ennyit kell befizetni az államkasszába, hogy azt követően már ingyenesen vehessék igénybe az orvosi ellátást.
Három nő ballag a szakrendelőket összekötő folyosón: egy középkorú és két idősebb. Előbbi csinos, lila kiskosztümöt és hozzá illő bőrtáskát visel, a rúzsa is hasonló árnyalatú. A másik kettő – hetven és nyolcvan év közöttinek tűnnek – kényelmes pamutnadrágban, kötött pulóverben és lapos talpú cipőben van.
Ukránul beszélgetnek, azt vitatják meg, igyanak-e egy kávét még a büfében, vagy induljanak egyből a kocsihoz.
A középkorú nőhöz fordulok, megkérdem, beszél-e magyarul. Bólint, hogy igen, s noha érzékelhető némi akcentus, folyékonyan átvált erre a nyelvre.
– Kezelésre jöttek?
– Igen, a két asszonytól vért vettek, kell majd egy következő vizsgálathoz.
– S ön?
– Nem vagyok beteg, csak kísérem őket és tolmácsolok nekik.
– Honnan érkeztek?
– Ők Ungváron túlról, nekem pedig van lakásom Ungváron meg Nyíregyházán is, hol itt vagyok, hol ott.
– Van tb-kártyájuk, vagy fizettek a kezelésért?
– Nekik nem kell fizetni, mert nyugdíjasok. Ha nem azok lennének, akkor havi hétezerötszáz forintba kerülne a biztosításuk, tolmácsoltam már olyannak is.
– Ezek szerint kettős állampolgárok, s van magyar lakcímük?
– Persze, másképp nem is működne. Be vannak jelentkezve rokonokhoz, ismerősökhöz. A határ túloldalról majdnem minden nő idejár szülni, még akár a járulékot se kell fizetniük, mert ez sürgősségi ellátásnak számít. Az itteni orvosok meg szeretik az ukrán nőket, mert sokkal több borravalót adnak, mint a szabolcsi cigány asszonyok.
– Nem találja igazságtalannak, hogy olyanok vesznek igénybe ingyenes orvosi ellátást, akik sosem fizettek az államnak társadalombiztosítási vagy egyéb járulékot, viszont élvezik a több sebből vérző, de azért az ukránnál még mindig jóval színvonalasabb magyar egészségügyi rendszer nyújtotta előnyöket? – kérdem a nőtől, s fel vagyok rá készülve, hogy a provokatív felvetésre már nem válaszol, faképnél hagy.
A szemembe néz, s teljes nyugalommal válaszol.
– Tudja, nekem ez az egész nem tetszik. Az én felmenőim egy része magyar, de én nem kértem magyar állampolgárságot, ukrán maradtam, miközben jó néhány évet itt is dolgoztam, s fizettem a járulékokat. Én nem akarom meglopni azt az országot, ami nekem munkát adott, ahol a gyerekeim születtek. Ha Orbán Viktor ezen változtatni akarna, akkor tudna. Csak időnként meg kéne nézni a kettős állampolgárok útlevelét, hány pecsét van beleütve, milyen gyakran jönnek-mennek a határ két oldalán. Mert tudja, mit csinálnak? Amikor megkapják a nyugdíjat, valamelyik rokon vagy megbízható barát összeszedi a bankkártyákat, meg a kódokat, átjön Záhonyig, és az első automatánál felveszi a pénzt, amit még ott átvált euróra vagy dollárra. Ukrajnában már csak ez ér valamit, nem a helyi valuta. A magyar nyugdíj odaát luxus életmódot biztosít, minek jönnének át ide élni, a drágaságba? Kisvárdára meg az jön, akinek orvosra is szüksége van, vagy vásárolni akar.
– S mi van a lakcímkártyákkal? Azok is kamu címre szólnak?
– Van ukrán, aki a magyar részen vett egy kis lakást vagy egy rozzant házat, s hozzá jelentkeznek be az ismerősök, akik persze ezért fizetnek is egy kis pénzt. Egy itteni magyar többet kérne. De ezt is lehetne ellenőrizni: én havonta ötvenezer forint rezsit fizetek a másfél szobás lakásomért Nyíregyházán, mert az év nagy részében ott élek, csak néha megyek haza Ungvárra. Ha valaki csak pár ezer forintot fizet egész évben a fűtésért meg a villanyért, akkor lehet tudni, hogy nem él bent a házban. Akkor az a cím kamu.
