A kecskeköröm legendája

Körmölni kellett a kecskéket, s bár ez egy egyszerű kijelentő mondat, ráadásul szépen alliterál, a valóság, miként szokott, most is jóval bonyolultabb a leírt szavaknál.

Kezdjük ott, hogy életünkben nem körmöltünk még kecskét, s egyáltalán, életünkben először tartunk ilyen állatot, mindjárt kettőt, nőstényt, hogy a majdani tejnek ne legyen különleges bukéja. Bakunk nincs, bár lehet, hogy rászorulunk mégis, mert a novemberben pár hétre kölcsön kapott bakkecske nem teljesítette küldetését, s hiába lessük április eleje óta, mikor ereszkedik le a mieink tőgye, szélesedik ki a hasi oldala, csak illúzióink vannak, kis kecskéink nincsenek. Felértékeltünk minden apró jelet: ha tovább kérődztek a szokásosnál, hangosabban és hosszabban mekegtek, emésztés közben megmozdult a gyomruk, jobban kezdték szeretni a pásztortáskát a katángkórónál. Reggelente úgy nyitottuk ki az ólat, mint amikor kisgyerek várja a Mikulást a kulcslyukon keresztül, hátha a résnyire tárt ajtón ezúttal nem vágtáz ki boldog örömmel senki, hanem bent piheg, megszaporodva, meganyásodva.

Hogy bakot kéne venni, vagy újra kölcsönözni, az még csak kósza gondolatként ereszkedik a konyhaasztal közelébe, ahol az ilyen kardinális dolgok el szoktak dőlni a sóskamártás és a tükörtojás fölött. Az asszonyi ész – legyen ez a józan, paraszti – azt sugallja, ragadjuk meg a legegyszerűbb megoldást, kérjük kölcsön az utca másik bakját, hátha az erőteljesebben megmutatja a falusi virtust, aztán vigyük vissza, gond lezárva. A férfiúi agy – nevezzük ezt stratégiainak – viszont mindjárt ellenérvekkel áll elő, kritizálja a kölcsönkérendő bak küllemét, szőrének állását, korábbi táplálásának módozatait. Veszélyekkel riogat, miszerint egy kölcsönbak akár fertőzést is behurcolhat, ártatlanul, nem is kell, hogy beteg legyen, hisz egy turista is vérhast kaphat attól a víztől, amit a helyiek gond nélkül isznak. S mindjárt keresgél is a naptárban környékbeli állatvásárok között, s időpontot is kitűz, amikor bakszemlére kellene menni, ne maradjanak a mieink túl sokáig parlagon.

De most még csak a körmölésnél tartunk, amihez megnéztünk egy videót is. Egy nagy bajuszú, kalapos alföldi ember, hatalmas késsel a kezében oldalára döntötte a jószágot, ráült, kezébe vette a patáját és úgy kezdte el nyesegetni az elfáradt szarut, mintha nyársat hegyezne ki a szalonnasütéshez. - Ha sajnáljuk az állatot, ha nem, ha fáj neki, ha nem, addig kell csinálni, míg az elevenébe nem hatolunk, oszt utána befújni sprével, bekötni se kell, hamar gyógyul… - okított. A késhez nem voltunk elég bátrak, így előbb vasreszelővel próbáltuk, finoman, mintha valami puccos manikűrt készítenénk, de az állat rúgott kettőt, s mintha mi sem történt volna, odébb ugrott. A metszőolló valamivel jobb választásnak bizonyult, de így is eltartott vagy másfél óráig, amíg a két állatot egyenként a kapuhoz szorítva, fejüket nyugtatóan simogatva, milliméterről milliméterre körbevágtuk mind a nyolc patát.

Az elevenükbe nem hatoltunk, elvégre nekünk is van elevenünk, s tudjuk, milyen az, ha valaki abba belevág.