Brüsszel messze van

Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján (is) feltételezhetjük, hogy május 26-án, az EP-választás napján sem fognak milliók tolongani az urnák előtt. De hát miért is tennék? Brüsszel messze van. Talán ha annak idején megállítottuk volna, ahogy a Vezér kérte, de hát elszaladt. 
Magyarország 21 képviselőt delegálhat a 705 fős (feltehetőleg addigra brittelenített) Európai Parlamentbe. Ez alig 3 százalék, és ez oszlik majd meg a jelenlegi állás szerint bejutó Fidesz, Jobbik, MSZP, DK, esetleg még LMP, Momentum között. Ahogy az a Fidesz fel- vagy önfüggesztésével végződő hercehurca során kiderült, az Európai Néppártnak ugyan fontos lehet, hogy hány magyar „lógós” képviselővel erősítheti frakcióját, azonban ez a Fidesz érdekérvényesítő képességét odabent nem nagyon fogja befolyásolni. Az ellenzéki pártok törpe delegációi (duók, triók és magányos harcosok) még csak ekkora súllyal sem fognak rendelkezni. 
És Budapesttől Brüsszel még ennél is messzebb van. Az eddigi – Fidesz győzelmekkel végződő – EP választások részvételi arányai (2004: 39 százalék, Fidesz 47 százalék; 2009: részvétel 36 százalék, Fidesz 56 százalék; 2014: részvétel 29 százalék, Fidesz 51,5 százalék) igencsak csökkenő tendenciát mutatnak, és nem látok sem különösebb okot, sem jelet arra, ami miatt ne ismétlődne meg az 5 évvel ezelőtti negatív rekord. Ez utóbbira legfeljebb akkor lenne esély, ha a kormánypárt a tavalyi elánnal és nyomással tudná mozgósítani híveit, kiszolgáltatottjait, megfélemlítettjeit, azonban erre aligha van erős politikai szándék. Inkább azt valószínűsítem, hogy a dróton rángatott „ellenzők” kicsiny köreinek teszetosza, öncsonkító tevékenysége, vagy inkább reflexszerű rugózása bőven elegendő lesz számára a szavazatok jelentős többségének begyűjtéséhez.
Pedig Orbán monokratikus rendszerének folytatólagos legitimációját épp az időről-időre megtartott, és persze a Vezér szája íze szerinti átalakított szabályok szerint zajló  performanszok biztosítják. A fülkeforradalomtól a harmadik kétharmadig folyamatosan legitimációs szufficittel rendelkező Fidesznek az egyszerű többség megszerzése újabb totális felhatalmazást fog jelenteni, legalábbis a ránk zúduló kormánypropaganda ezt így fogja beállítani és mantrázni. 
Kell ennél több? Magyarán, az előrejelzések alapján a Fidesz által megszerzendő 13-14, de legalább 12 hely után már annyi beleszólása sem lesz a „sokadszorra elbukott migránspárti, balliberális” ellenzéknek, mint eddig, és minden felszólalásukra ez lesz az adekvát kormánypárti tromf. Sőt ezt az eredményt még a külföld felé is újabb totális győzelemként fogják kommunikálni, és persze mint a magyarok kemény válaszát a felfüggesztésre. 
Pedig komoly belpolitikai tőkét kovácsolhatott volna magának az ellenzők népes tábora is, éppen az arányos választási rendszerre apellálva. Ez egy vissza nem térő lehetőség lett volna arra, hogy mindezt egy hazai népszavazássá konvertálják, aminek a valódi kérdése az lett volna, hogy akarjuk-e Orbán rendszerét vagy sem. Ehhez azonban valamennyi protest politikai erőnek erre vonatkozó közös állásfoglalást kellett volna megfogalmazni, és egységesen fellépni (az összefogás kifejezést már le sem merem írni), és ami persze a legfájóbb, adott esetben le kellett volna mondani az előzetesen kikalkulált számú, kényelmes brüsszeli parlamenti székről – nota bene – valamilyen magasztosabb célt szem előtt tartva.
Mit is lehetett volna tehát tenni? Megalakítani mondjuk az „Európai Magyarország” mozgalmat és választási szövetséget, melynek egyetlen célja, hogy az állampolgároknak legyen egy – egyetlen – lehetőségük arra, hogy közvetlenül kinyilvánítsák véleményüket az Orbán-rezsimről. És belátni végre a triviális valóságot: ameddig a NER marad, hiába akarjuk elhitetni, hogy szabadversenyes politikai piacon élünk, ahol az ellenzéki párto(cská)knak egymással szemben is újra és újra küzdeniük kell a nagyobb politikai képviseleti arány reményében. Ez nevetséges, és ezzel az ellenzéki elit is tisztában van. 
Azért játsszunk el a gondolattal, miszerint az EP-választáson megvalósul az ideiglenes kooperáció, és létrejön a fenti mozgalom, mely egy népes közös listát állított volna össze. Az elején olyan hiteles(ebb), le nem járt szavatosságú közéleti szereplőkkel, akik biztos, hogy nem mennének ki Brüsszelbe, nyitva hagyva így a kérdést, és elnapolva az osztozkodással járó vitákat, melyek elengedhetetlenül marakodáshoz vezetnének, és a főszereplők, végül pedig a nemes cél időnek előtti diszkreditálásával járnának. 
A megmaradt médiafelületeiken egyszerű és hatásos üzeneteket küldhettek volna, amelyekkel el tudják hitetni a választókkal, hogy számunkra most még nem az uniós szintű kérdések az elsőrendűen fontosak, hanem az, hogy bizonyítsuk be: az ország Európához akar tartozni, az pedig Orbánnal nem lehetséges, így szavazzanak ellene. És főleg el kellett volna hitetniük azt, hogy ez eredményes lehet. 
Az emberek többsége nem támogatja Orbánt, de elvesztette a hitét abban, hogy meg lehet tőle szabadulni. Ez a közös lista, arányos választási rendszerben adott volna egy csepp reményt, hogy a „protestánsok” (nevezzük így a különböző nézeteket valló csoportokat, mindenféle politikai irány megjelölése nélkül) nyerhetnek, amihez kezdetben annyi is elég lenne, hogy 11 mandátumot szereznek. Ez a mai viszonyok között óriási sikernek bizonyulna, lenne egy objektív pillanat, rászámolás a roppanásnyi időre megingó rezsimre. Ráadásul ennek igen komoly nemzetközi visszhangja lenne, mert megdőlne Orbán megkérdőjelezhetetlenségének mítosza. Ennyi.
A közvélemény-kutatások szerint persze csak egyetlen lista esetén nyerhetne, nyerhetett volna az ellenzék.

Vakvágányon

Ürgebőrbe csomagolt iratokat fújt be a szél a postaládámba. A dokumentumokra az volt rá írva, hogy szig. biz., 99 és fél évre titkosítva. Kiderült belőlük, hogy a Belgrád-Budapest vasútvonalat meghosszabbítják Felcsútig.
De félre a tréfával. Egyáltalán nem vicces, hogy egy Magyarország számára érdemben nem sok előnnyel járó, a kamatokkal együtt majd’ ezer milliárdos beruházást fizettetne ki a magyar adófizetőkkel a miniszterelnök. Hiszen ne legyenek illúzióink, a nemzeti egyeduralmi rendszerben (NER) ekkora beruházásról kizárólag Orbán Viktor dönthetett.
Akkor mégis, kinek az érdeke? Elsősorban a kínaiaknak, akik így a mi pénzünkön hídfőállást építhetnek ki egy uniós tagországban. Ráadásul a lassuló világgazdasági környezetben kínai cégek, mérnökök, melósok kapnak munkát, és - számukra persze aprópénznek számító profitot - néhány millió dollárt is besöpörhetnek.
Nem véletlen, hogy amikor Szijjártó Péter külminiszter Pekingben eredményt hirdetett, „elfelejtette” a győztes konzorciumot megnevezni. Jó oka volt rá, hiszen az nem volt más, mint két kínai cég mellett a gazdája, Orbán Viktor strómanjának és vagyonkezelőjének tartott Mészáros Lőrinc nevéhez köthető RM International Zrt. Az pedig már a cinikus arcátlanság kvintesszenciája, hogy Hidvéghi Balázs kommunikációs igazgató szemrebbenés nélkül képes volt felmondani a leckét, hogy a tulajdonosi hátteret nem vették figyelembe a döntésnél, csak a szalmai felkészültséget és a kedvezőbb árajánlatot.
Akik arra számítottak, hogy Orbán és a cimborái, ha már megtömték a zsákjukat, akkor talán az ország érdekével is törődnek majd, azok nem ismerik azt a régi igazságot, hogy a sok pénznél csak a még több pénz jobb.
Az ország váltókezelője vakvágányra terelte Magyarországot. Legfőbb ideje lenne pedig átállítani azt a váltót az Európába tartó vágányra.
Szerző
Bihari Tamás

Nincs más út

A gazdasági, majd a menekültválság a szociáldemokraták népszerűségének ártott leginkább, hiszen 2008-2009-ben több uniós országban baloldali kormány volt hatalmon, így a választók őket büntették a gazdasági nehézségekért. Nem véletlen, hogy ezt követően jó néhány olyan baloldali párt jelent meg Európában, amely azt hirdette, vissza kell térni a tradicionális baloldali gyökerekhez, mert a centrista politika megbukott. Görögországban létrejött a Sziriza, Spanyolországban pedig a Podemos. Míg a görög politikai erő a németek uniós hegemóniája ellen lépett fel, utóbbi tömörülés elnöke, Pablo Iglesias azt hangoztatta, hogy Margaret Thatcher és Ronald Reagan globalizált kapitalizmusa tehet a világ bajairól. 
A tradicionális szociáldemokrata pártok nem kis aggodalommal szemlélték a spanyol-görög lázadást az Európai Unió, Németország és a fennálló rend ellen. Görögországban például a Pánhellén Szocialista Mozgalom támogatottsága hat év alatt az egytizedére zuhant, de a spanyol szocialisták is visszaestek a közvélemény-kutatásokban. 
A nagy kérdés azonban az volt, mennyire valósítható meg a mai világban e pártok programja. Ezért is volt érdekes „kísérlet” a Sziriza hatalomra kerülése 2015-ben. Alekszisz Ciprasz pártja azt hirdette, nem kell visszafizetni az állam hiteleit, ez a politika azonban hónapok alatt megbukott. Janisz Varufakisz gazdaságpolitikájával kis híján csődbe vitte az országot, harcias antiglobalizmusa rendkívül súlyos károkat okozott. Ciprasz kormányfő pragmatikusabb volt pénzügyminiszterénél: néhány hónap alatt vált ellenállóból a hitelmegállapodás támogatójává. Spanyolországban a Podemos ugyan nem került hatalomra, de támogatottsága így is sokat romlott. Sokan kételkedni kezdtek a párt programjának megvalósíthatóságában, ami a szocialisták népszerűségének emelkedését eredményezte. 
A baloldali pártok valami újat akartak ugyan, de nem tudtak felmutatni olyan programot, amely a Németország által fémjelzett uniós gazdaságpolitika hiteles alternatívája lenne.