Brüsszel messze van

Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján (is) feltételezhetjük, hogy május 26-án, az EP-választás napján sem fognak milliók tolongani az urnák előtt. De hát miért is tennék? Brüsszel messze van. Talán ha annak idején megállítottuk volna, ahogy a Vezér kérte, de hát elszaladt.

Magyarország 21 képviselőt delegálhat a 705 fős (feltehetőleg addigra brittelenített) Európai Parlamentbe. Ez alig 3 százalék, és ez oszlik majd meg a jelenlegi állás szerint bejutó Fidesz, Jobbik, MSZP, DK, esetleg még LMP, Momentum között. Ahogy az a Fidesz fel- vagy önfüggesztésével végződő hercehurca során kiderült, az Európai Néppártnak ugyan fontos lehet, hogy hány magyar „lógós” képviselővel erősítheti frakcióját, azonban ez a Fidesz érdekérvényesítő képességét odabent nem nagyon fogja befolyásolni. Az ellenzéki pártok törpe delegációi (duók, triók és magányos harcosok) még csak ekkora súllyal sem fognak rendelkezni.

És Budapesttől Brüsszel még ennél is messzebb van. Az eddigi – Fidesz győzelmekkel végződő – EP választások részvételi arányai (2004: 39 százalék, Fidesz 47 százalék; 2009: részvétel 36 százalék, Fidesz 56 százalék; 2014: részvétel 29 százalék, Fidesz 51,5 százalék) igencsak csökkenő tendenciát mutatnak, és nem látok sem különösebb okot, sem jelet arra, ami miatt ne ismétlődne meg az 5 évvel ezelőtti negatív rekord. Ez utóbbira legfeljebb akkor lenne esély, ha a kormánypárt a tavalyi elánnal és nyomással tudná mozgósítani híveit, kiszolgáltatottjait, megfélemlítettjeit, azonban erre aligha van erős politikai szándék. Inkább azt valószínűsítem, hogy a dróton rángatott „ellenzők” kicsiny köreinek teszetosza, öncsonkító tevékenysége, vagy inkább reflexszerű rugózása bőven elegendő lesz számára a szavazatok jelentős többségének begyűjtéséhez.

Pedig Orbán monokratikus rendszerének folytatólagos legitimációját épp az időről-időre megtartott, és persze a Vezér szája íze szerinti átalakított szabályok szerint zajló performanszok biztosítják. A fülkeforradalomtól a harmadik kétharmadig folyamatosan legitimációs szufficittel rendelkező Fidesznek az egyszerű többség megszerzése újabb totális felhatalmazást fog jelenteni, legalábbis a ránk zúduló kormánypropaganda ezt így fogja beállítani és mantrázni.

Kell ennél több? Magyarán, az előrejelzések alapján a Fidesz által megszerzendő 13-14, de legalább 12 hely után már annyi beleszólása sem lesz a „sokadszorra elbukott migránspárti, balliberális” ellenzéknek, mint eddig, és minden felszólalásukra ez lesz az adekvát kormánypárti tromf. Sőt ezt az eredményt még a külföld felé is újabb totális győzelemként fogják kommunikálni, és persze mint a magyarok kemény válaszát a felfüggesztésre.

Pedig komoly belpolitikai tőkét kovácsolhatott volna magának az ellenzők népes tábora is, éppen az arányos választási rendszerre apellálva. Ez egy vissza nem térő lehetőség lett volna arra, hogy mindezt egy hazai népszavazássá konvertálják, aminek a valódi kérdése az lett volna, hogy akarjuk-e Orbán rendszerét vagy sem. Ehhez azonban valamennyi protest politikai erőnek erre vonatkozó közös állásfoglalást kellett volna megfogalmazni, és egységesen fellépni (az összefogás kifejezést már le sem merem írni), és ami persze a legfájóbb, adott esetben le kellett volna mondani az előzetesen kikalkulált számú, kényelmes brüsszeli parlamenti székről – nota bene – valamilyen magasztosabb célt szem előtt tartva.

Mit is lehetett volna tehát tenni? Megalakítani mondjuk az „Európai Magyarország” mozgalmat és választási szövetséget, melynek egyetlen célja, hogy az állampolgároknak legyen egy – egyetlen – lehetőségük arra, hogy közvetlenül kinyilvánítsák véleményüket az Orbán-rezsimről. És belátni végre a triviális valóságot: ameddig a NER marad, hiába akarjuk elhitetni, hogy szabadversenyes politikai piacon élünk, ahol az ellenzéki párto(cská)knak egymással szemben is újra és újra küzdeniük kell a nagyobb politikai képviseleti arány reményében. Ez nevetséges, és ezzel az ellenzéki elit is tisztában van.

Azért játsszunk el a gondolattal, miszerint az EP-választáson megvalósul az ideiglenes kooperáció, és létrejön a fenti mozgalom, mely egy népes közös listát állított volna össze. Az elején olyan hiteles(ebb), le nem járt szavatosságú közéleti szereplőkkel, akik biztos, hogy nem mennének ki Brüsszelbe, nyitva hagyva így a kérdést, és elnapolva az osztozkodással járó vitákat, melyek elengedhetetlenül marakodáshoz vezetnének, és a főszereplők, végül pedig a nemes cél időnek előtti diszkreditálásával járnának.

A megmaradt médiafelületeiken egyszerű és hatásos üzeneteket küldhettek volna, amelyekkel el tudják hitetni a választókkal, hogy számunkra most még nem az uniós szintű kérdések az elsőrendűen fontosak, hanem az, hogy bizonyítsuk be: az ország Európához akar tartozni, az pedig Orbánnal nem lehetséges, így szavazzanak ellene. És főleg el kellett volna hitetniük azt, hogy ez eredményes lehet.

Az emberek többsége nem támogatja Orbánt, de elvesztette a hitét abban, hogy meg lehet tőle szabadulni. Ez a közös lista, arányos választási rendszerben adott volna egy csepp reményt, hogy a „protestánsok” (nevezzük így a különböző nézeteket valló csoportokat, mindenféle politikai irány megjelölése nélkül) nyerhetnek, amihez kezdetben annyi is elég lenne, hogy 11 mandátumot szereznek. Ez a mai viszonyok között óriási sikernek bizonyulna, lenne egy objektív pillanat, rászámolás a roppanásnyi időre megingó rezsimre. Ráadásul ennek igen komoly nemzetközi visszhangja lenne, mert megdőlne Orbán megkérdőjelezhetetlenségének mítosza. Ennyi.

A közvélemény-kutatások szerint persze csak egyetlen lista esetén nyerhetne, nyerhetett volna az ellenzék.