Felvonulók

Az utóbbi években főleg Thürmer Gyula hívei vonultak a Kodály köröndről a Városligetbe május elsején, a többi párt és a szakszervezetek eleve oda hirdették meg a programjaikat. Nos, a Munkáspárt korán kelő hívei idén is gyalogolnak egy keveset az Andrássy úton, de rögtön utánuk egy várhatóan nagyobb tömeg is elindul ugyanott: három szakszervezeti szövetség és a negyedik egyik legnagyobb szervezete együtt tart felvonulást. 
Nem nosztalgiából menetelnek, hanem tiltakozásként a kormány munkavállaló ellenes lépései miatt. Nem lesz dísztribün, az ország első embereinek senki nem integet majd, ők manapság amúgy se vegyülnek a néppel. Szóval jönnek az önmagukat kereső szakszervezetek, lesz zászlólengetés, táblaerdő, utána meg szónokok és közbeszélgetés egy közös sátorban, ameddig bírják a hideget a résztvevők. 
Az utóbbi hónapok sikeres bérharcai és a félbeszakadt utcai tiltakozások elemzése mellett pedig nyilván az lesz az egyik legfontosabb kérdés a színpadon és a vitában is, hogy hol tart ma a magyar munkavállalók érdekvédelme. Nemrég a szakszervezetek éves pénzügyi beszámolóiból próbált helyzetképet rajzolni a Policy Agenda a szakszervezetek nagyságáról. Az eredmény mélypontot mutat, alig több mint 300 ezer tagdíjfizető dolgozót. A sztrájksikerek, az új arcok, a fiatalok megjelenése, az, hogy a nemzetközi szakszervezeti vezetők is egyre gyakrabban jelennek meg nálunk, már az ébredést jelzi, de még elérhetetlennek látszik az egymilliós tagság. Pedig elemzők szerint ennyi kellene, hogy a kormány kénytelen legyen komolyan venni a dolgozók követeléseit. 
A szakszervezetek a télen megtették ehhez az első lépést, vezetőik azt nyilatkozzák: már nemcsak a nyugdíjba vonulókat, a szervezett munkahelyről kilépőket tudják pótolni, hanem sok helyen ezen túl is nő a taglétszám. A második lépés az összefogás megmutatása, benne a közös felvonulás és majális lehet, de hosszú lesz ez a menetelés, s végig ellenszélben. 
Itt van a szembenézés és a tudatos felkészülés megkezdésének ideje. Itt van május elseje.

A mind távolibb Európa

Tizenöt éve, hogy Magyarország formálisan is az Európai Unió teljes- és egyenjogú tagja lett. Bármit állítson is az ország mai vezetése, a magyar nemzet ezeréves vágya és Szent István király óta akarata és érdeke vált valóra, amikor intézményesen is csatlakozott a Nyugathoz. 
Sokan, sokféle hibát elkövettek. A Nyugat azzal, hogy politikai félelemből talán túlzottan siettette a posztszocialista országok csatlakozását. A magyar politikai elit azzal, hogy túlzott várakozásokkal tekintett a csatlakozásra. Maga a nemzet pedig azzal, hogy gyors felzárkózást remélt, mindenekelőtt a nyugati életszínvonalhoz, miközben senki sem volt vele tisztában, hogy a demokráciahiátussal sújtott közép-kelet-európai térség milyen mély történelmi sebeket, nacionalista üszkösödést hurcol.
Ám mindennek ellenére a magyar nemzet pontosan tudta, kihez, mihez csatlakozik szabad elhatározásából: ahhoz az európai értékrendhez, kulturális-történelmi-politikai hagyományhoz és örökséghez, ahová tartozónak tartotta önmagát, ezer év óta.
Most, másfél évtized után azonban Magyarország távolabb van Európától, mint a belépéskor volt. Hiába kapott az európai közösség adófizetőitől horribilis pénzt a felzárkózáshoz, hiába nyílt meg az egyenjogúság szabadsága az ország előtt, ha annak legálisan hatalomra jutott – de kétséges eszközökkel hatalmon maradó – vezetése mind távolabb tolja az európai centrumtól nemcsak materiális, hanem szellemi értelemben is. Ez az újraéledt tekintélyelvű hatalom már nem pusztán egy zárványszerűen létező fertőző góc, amely anyagcseréjéhez a nyugati pénzt éli fel, hanem bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére, sőt elbizakodottan magát az Unió vezető erejének kívánja látni és láttatni. Ehhez csalárd módon a 2015-ös menekülthullám „humanitárius válsághelyzetét”, a senki által nem veszélyeztetett nemzeti szuverenitás féltését használja fel, miközben a földrész keresztény értékeinek megóvásában látja Brüsszel ellen vívott harcának legfőbb célját. 
Az Európai Unió közössége a magyar kormány ellenfele lett, miközben a minisztere azzal hitegeti önmagát és a térséget, hogy keleti – mindenekelőtt orosz és kínai – nyitásával olyan gazdasági és politikai autonómiát tud megteremteni, amely a visegrádiakra alapozva valamiféle új geopolitikai egyensúly lehetne Kelet és Nyugat között. Amivel egyszersmind hosszú távra megalapozná saját autoriter berendezkedését, s ugyancsak hosszú időre leszakítaná az országot a „haldokló Nyugatról”.
Az Unió pedig addig tétovázik, míg már nemcsak beszélgető társa maradt egy olyan politikának, amelynek nincs helye a demokratikus közösségben, hanem lassan a kiszolgálója lesz - amennyiben a nacionalista-populista politika lépésenként egy fundamentalista keresztény világ felé nyomja. 
Aligha gondolta volna bárki is 2004-ben, hogy alig 15 év után ide jut az ország. Tudjuk, akarjuk, de napról napra nehezebben hisszük: Magyarország, a magyar nemzet a Nyugat elszakíthatatlan része volt, maradt és lesz, bárki kormányozza is éppen.
Szerző
Friss Róbert

Zavarban vagyunk

Olvasom, hogy egy felháborodott családatya durván megleckéztette a kislányát hetek óta molesztáló iskolatársait. Akiket tettlegesen is ellazsnakolt, és bocsánatkérésre kényszerített. Az ügyészség szerint akár hét évet is kaphat mint bűnöző.
Pedig mi is történt: az a kislány idegileg teljesen kikészült, hetek óta sírt otthon titokban, nem mert felszállni az iskolabuszra, ahol már várták kínzói. Tudjuk, milyen lehet egy kamasz gyereknek a lelkivilága, akit napról-napra kínoznak a társai. Ez az állapot akár öngyilkosságba is vezethet, mert nem bírja elviselni a lelki terrort.
Ezen ez a derék családatya a maga módján segített, és lekevert a gonosz kamaszoknak egy-két családatyai taslit. Amit meg is érdemeltek, hogy tanuljanak tisztességet, ha már otthon nem tanultak. Ezt büntetheti az igazság mai szolgáltatása hét év börtönnel.
Ugyanakkor az is olvasható a sajtóban, hogy egy Pócs János nevű honatya (történetesen fideszes) bezárta a kazánjába egyik munkását (történetesen roma), amit rá is gyújtott. Mindezt atyafiságos jóindulattal tette, és – elmondása szerint – vidám és kellemes, baráti dévajkodásnak szánta. Mindez csak azért érdekes számomra, mert ennek a NER-atyának a politikai mosdatása pártfrakció-vezetői szinten folyik, de olyan idétlenül és otrombán ostoba módon, hogy a jóérzésem ezt már nem tudja úgy elviselni, hogy ki ne fakadjak. Mint most.
Hát micsoda disznóság ez, ami ebben az országban erkölcsi téren folyik? Mit lehet még megtenni azoknak, akik érinthetetlennek képzelik magukat? Hogyan képes egy kormányzópárti közszereplő belemondani a televízió kamerájába azt, amit erről Kocsis Máté képes volt? Hát nem sül le a képéről a bőr ilyenkor? Hát nem. Mint láthattuk és hallhattuk. Hát nem!
Mint ahogyan más, hasonlóképpen lesülhető esetekben sem sül le. Ezek a bőrök mára tökéletesen tűzállóak lettek az „eemúút nyóc év” alatt. Kifejlődtek, ahogyan a politikai uralom erkölcsi fejlődése is bejárta ezt az evolúciós utat. Kifejlődtek, mint nyűből a féreg. Itt tartunk.
Ezek után zavarban vagyunk, és kíváncsian várhatjuk, hogy azt a kislánya egészségét féltő derék családatyát vajon bevarrja-é az igazság szolgáltatása hét évre, és azt a dévaj honatyát vajon újraválasztatja-é a buksiját simogató pártja. Vagy csak igazgató tanácsi elnök lesz.
Azt azért ne feledjük: a NER országában idén a családok éve van.
Szerző
Kuthi Csaba