Friss Róbert;
Európai Unió;
2019-04-30 07:41:00
Tizenöt éve, hogy Magyarország formálisan is az Európai Unió teljes- és egyenjogú tagja lett. Bármit állítson is az ország mai vezetése, a magyar nemzet ezeréves vágya és Szent István király óta akarata és érdeke vált valóra, amikor intézményesen is csatlakozott a Nyugathoz.
Sokan, sokféle hibát elkövettek. A Nyugat azzal, hogy politikai félelemből talán túlzottan siettette a posztszocialista országok csatlakozását. A magyar politikai elit azzal, hogy túlzott várakozásokkal tekintett a csatlakozásra. Maga a nemzet pedig azzal, hogy gyors felzárkózást remélt, mindenekelőtt a nyugati életszínvonalhoz, miközben senki sem volt vele tisztában, hogy a demokráciahiátussal sújtott közép-kelet-európai térség milyen mély történelmi sebeket, nacionalista üszkösödést hurcol.
Ám mindennek ellenére a magyar nemzet pontosan tudta, kihez, mihez csatlakozik szabad elhatározásából: ahhoz az európai értékrendhez, kulturális-történelmi-politikai hagyományhoz és örökséghez, ahová tartozónak tartotta önmagát, ezer év óta.
Most, másfél évtized után azonban Magyarország távolabb van Európától, mint a belépéskor volt. Hiába kapott az európai közösség adófizetőitől horribilis pénzt a felzárkózáshoz, hiába nyílt meg az egyenjogúság szabadsága az ország előtt, ha annak legálisan hatalomra jutott – de kétséges eszközökkel hatalmon maradó – vezetése mind távolabb tolja az európai centrumtól nemcsak materiális, hanem szellemi értelemben is. Ez az újraéledt tekintélyelvű hatalom már nem pusztán egy zárványszerűen létező fertőző góc, amely anyagcseréjéhez a nyugati pénzt éli fel, hanem bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére, sőt elbizakodottan magát az Unió vezető erejének kívánja látni és láttatni. Ehhez csalárd módon a 2015-ös menekülthullám „humanitárius válsághelyzetét”, a senki által nem veszélyeztetett nemzeti szuverenitás féltését használja fel, miközben a földrész keresztény értékeinek megóvásában látja Brüsszel ellen vívott harcának legfőbb célját.
Az Európai Unió közössége a magyar kormány ellenfele lett, miközben a minisztere azzal hitegeti önmagát és a térséget, hogy keleti – mindenekelőtt orosz és kínai – nyitásával olyan gazdasági és politikai autonómiát tud megteremteni, amely a visegrádiakra alapozva valamiféle új geopolitikai egyensúly lehetne Kelet és Nyugat között. Amivel egyszersmind hosszú távra megalapozná saját autoriter berendezkedését, s ugyancsak hosszú időre leszakítaná az országot a „haldokló Nyugatról”.
Az Unió pedig addig tétovázik, míg már nemcsak beszélgető társa maradt egy olyan politikának, amelynek nincs helye a demokratikus közösségben, hanem lassan a kiszolgálója lesz - amennyiben a nacionalista-populista politika lépésenként egy fundamentalista keresztény világ felé nyomja.
Aligha gondolta volna bárki is 2004-ben, hogy alig 15 év után ide jut az ország. Tudjuk, akarjuk, de napról napra nehezebben hisszük: Magyarország, a magyar nemzet a Nyugat elszakíthatatlan része volt, maradt és lesz, bárki kormányozza is éppen.