A mind távolibb Európa

Tizenöt éve, hogy Magyarország formálisan is az Európai Unió teljes- és egyenjogú tagja lett. Bármit állítson is az ország mai vezetése, a magyar nemzet ezeréves vágya és Szent István király óta akarata és érdeke vált valóra, amikor intézményesen is csatlakozott a Nyugathoz. 
Sokan, sokféle hibát elkövettek. A Nyugat azzal, hogy politikai félelemből talán túlzottan siettette a posztszocialista országok csatlakozását. A magyar politikai elit azzal, hogy túlzott várakozásokkal tekintett a csatlakozásra. Maga a nemzet pedig azzal, hogy gyors felzárkózást remélt, mindenekelőtt a nyugati életszínvonalhoz, miközben senki sem volt vele tisztában, hogy a demokráciahiátussal sújtott közép-kelet-európai térség milyen mély történelmi sebeket, nacionalista üszkösödést hurcol.
Ám mindennek ellenére a magyar nemzet pontosan tudta, kihez, mihez csatlakozik szabad elhatározásából: ahhoz az európai értékrendhez, kulturális-történelmi-politikai hagyományhoz és örökséghez, ahová tartozónak tartotta önmagát, ezer év óta.
Most, másfél évtized után azonban Magyarország távolabb van Európától, mint a belépéskor volt. Hiába kapott az európai közösség adófizetőitől horribilis pénzt a felzárkózáshoz, hiába nyílt meg az egyenjogúság szabadsága az ország előtt, ha annak legálisan hatalomra jutott – de kétséges eszközökkel hatalmon maradó – vezetése mind távolabb tolja az európai centrumtól nemcsak materiális, hanem szellemi értelemben is. Ez az újraéledt tekintélyelvű hatalom már nem pusztán egy zárványszerűen létező fertőző góc, amely anyagcseréjéhez a nyugati pénzt éli fel, hanem bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére, sőt elbizakodottan magát az Unió vezető erejének kívánja látni és láttatni. Ehhez csalárd módon a 2015-ös menekülthullám „humanitárius válsághelyzetét”, a senki által nem veszélyeztetett nemzeti szuverenitás féltését használja fel, miközben a földrész keresztény értékeinek megóvásában látja Brüsszel ellen vívott harcának legfőbb célját. 
Az Európai Unió közössége a magyar kormány ellenfele lett, miközben a minisztere azzal hitegeti önmagát és a térséget, hogy keleti – mindenekelőtt orosz és kínai – nyitásával olyan gazdasági és politikai autonómiát tud megteremteni, amely a visegrádiakra alapozva valamiféle új geopolitikai egyensúly lehetne Kelet és Nyugat között. Amivel egyszersmind hosszú távra megalapozná saját autoriter berendezkedését, s ugyancsak hosszú időre leszakítaná az országot a „haldokló Nyugatról”.
Az Unió pedig addig tétovázik, míg már nemcsak beszélgető társa maradt egy olyan politikának, amelynek nincs helye a demokratikus közösségben, hanem lassan a kiszolgálója lesz - amennyiben a nacionalista-populista politika lépésenként egy fundamentalista keresztény világ felé nyomja. 
Aligha gondolta volna bárki is 2004-ben, hogy alig 15 év után ide jut az ország. Tudjuk, akarjuk, de napról napra nehezebben hisszük: Magyarország, a magyar nemzet a Nyugat elszakíthatatlan része volt, maradt és lesz, bárki kormányozza is éppen.
Szerző
Friss Róbert

Zavarban vagyunk

Olvasom, hogy egy felháborodott családatya durván megleckéztette a kislányát hetek óta molesztáló iskolatársait. Akiket tettlegesen is ellazsnakolt, és bocsánatkérésre kényszerített. Az ügyészség szerint akár hét évet is kaphat mint bűnöző.
Pedig mi is történt: az a kislány idegileg teljesen kikészült, hetek óta sírt otthon titokban, nem mert felszállni az iskolabuszra, ahol már várták kínzói. Tudjuk, milyen lehet egy kamasz gyereknek a lelkivilága, akit napról-napra kínoznak a társai. Ez az állapot akár öngyilkosságba is vezethet, mert nem bírja elviselni a lelki terrort.
Ezen ez a derék családatya a maga módján segített, és lekevert a gonosz kamaszoknak egy-két családatyai taslit. Amit meg is érdemeltek, hogy tanuljanak tisztességet, ha már otthon nem tanultak. Ezt büntetheti az igazság mai szolgáltatása hét év börtönnel.
Ugyanakkor az is olvasható a sajtóban, hogy egy Pócs János nevű honatya (történetesen fideszes) bezárta a kazánjába egyik munkását (történetesen roma), amit rá is gyújtott. Mindezt atyafiságos jóindulattal tette, és – elmondása szerint – vidám és kellemes, baráti dévajkodásnak szánta. Mindez csak azért érdekes számomra, mert ennek a NER-atyának a politikai mosdatása pártfrakció-vezetői szinten folyik, de olyan idétlenül és otrombán ostoba módon, hogy a jóérzésem ezt már nem tudja úgy elviselni, hogy ki ne fakadjak. Mint most.
Hát micsoda disznóság ez, ami ebben az országban erkölcsi téren folyik? Mit lehet még megtenni azoknak, akik érinthetetlennek képzelik magukat? Hogyan képes egy kormányzópárti közszereplő belemondani a televízió kamerájába azt, amit erről Kocsis Máté képes volt? Hát nem sül le a képéről a bőr ilyenkor? Hát nem. Mint láthattuk és hallhattuk. Hát nem!
Mint ahogyan más, hasonlóképpen lesülhető esetekben sem sül le. Ezek a bőrök mára tökéletesen tűzállóak lettek az „eemúút nyóc év” alatt. Kifejlődtek, ahogyan a politikai uralom erkölcsi fejlődése is bejárta ezt az evolúciós utat. Kifejlődtek, mint nyűből a féreg. Itt tartunk.
Ezek után zavarban vagyunk, és kíváncsian várhatjuk, hogy azt a kislánya egészségét féltő derék családatyát vajon bevarrja-é az igazság szolgáltatása hét évre, és azt a dévaj honatyát vajon újraválasztatja-é a buksiját simogató pártja. Vagy csak igazgató tanácsi elnök lesz.
Azt azért ne feledjük: a NER országában idén a családok éve van.
Szerző
Kuthi Csaba

Brüsszel messze van

Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján (is) feltételezhetjük, hogy május 26-án, az EP-választás napján sem fognak milliók tolongani az urnák előtt. De hát miért is tennék? Brüsszel messze van. Talán ha annak idején megállítottuk volna, ahogy a Vezér kérte, de hát elszaladt. 
Magyarország 21 képviselőt delegálhat a 705 fős (feltehetőleg addigra brittelenített) Európai Parlamentbe. Ez alig 3 százalék, és ez oszlik majd meg a jelenlegi állás szerint bejutó Fidesz, Jobbik, MSZP, DK, esetleg még LMP, Momentum között. Ahogy az a Fidesz fel- vagy önfüggesztésével végződő hercehurca során kiderült, az Európai Néppártnak ugyan fontos lehet, hogy hány magyar „lógós” képviselővel erősítheti frakcióját, azonban ez a Fidesz érdekérvényesítő képességét odabent nem nagyon fogja befolyásolni. Az ellenzéki pártok törpe delegációi (duók, triók és magányos harcosok) még csak ekkora súllyal sem fognak rendelkezni. 
És Budapesttől Brüsszel még ennél is messzebb van. Az eddigi – Fidesz győzelmekkel végződő – EP választások részvételi arányai (2004: 39 százalék, Fidesz 47 százalék; 2009: részvétel 36 százalék, Fidesz 56 százalék; 2014: részvétel 29 százalék, Fidesz 51,5 százalék) igencsak csökkenő tendenciát mutatnak, és nem látok sem különösebb okot, sem jelet arra, ami miatt ne ismétlődne meg az 5 évvel ezelőtti negatív rekord. Ez utóbbira legfeljebb akkor lenne esély, ha a kormánypárt a tavalyi elánnal és nyomással tudná mozgósítani híveit, kiszolgáltatottjait, megfélemlítettjeit, azonban erre aligha van erős politikai szándék. Inkább azt valószínűsítem, hogy a dróton rángatott „ellenzők” kicsiny köreinek teszetosza, öncsonkító tevékenysége, vagy inkább reflexszerű rugózása bőven elegendő lesz számára a szavazatok jelentős többségének begyűjtéséhez.
Pedig Orbán monokratikus rendszerének folytatólagos legitimációját épp az időről-időre megtartott, és persze a Vezér szája íze szerinti átalakított szabályok szerint zajló  performanszok biztosítják. A fülkeforradalomtól a harmadik kétharmadig folyamatosan legitimációs szufficittel rendelkező Fidesznek az egyszerű többség megszerzése újabb totális felhatalmazást fog jelenteni, legalábbis a ránk zúduló kormánypropaganda ezt így fogja beállítani és mantrázni. 
Kell ennél több? Magyarán, az előrejelzések alapján a Fidesz által megszerzendő 13-14, de legalább 12 hely után már annyi beleszólása sem lesz a „sokadszorra elbukott migránspárti, balliberális” ellenzéknek, mint eddig, és minden felszólalásukra ez lesz az adekvát kormánypárti tromf. Sőt ezt az eredményt még a külföld felé is újabb totális győzelemként fogják kommunikálni, és persze mint a magyarok kemény válaszát a felfüggesztésre. 
Pedig komoly belpolitikai tőkét kovácsolhatott volna magának az ellenzők népes tábora is, éppen az arányos választási rendszerre apellálva. Ez egy vissza nem térő lehetőség lett volna arra, hogy mindezt egy hazai népszavazássá konvertálják, aminek a valódi kérdése az lett volna, hogy akarjuk-e Orbán rendszerét vagy sem. Ehhez azonban valamennyi protest politikai erőnek erre vonatkozó közös állásfoglalást kellett volna megfogalmazni, és egységesen fellépni (az összefogás kifejezést már le sem merem írni), és ami persze a legfájóbb, adott esetben le kellett volna mondani az előzetesen kikalkulált számú, kényelmes brüsszeli parlamenti székről – nota bene – valamilyen magasztosabb célt szem előtt tartva.
Mit is lehetett volna tehát tenni? Megalakítani mondjuk az „Európai Magyarország” mozgalmat és választási szövetséget, melynek egyetlen célja, hogy az állampolgároknak legyen egy – egyetlen – lehetőségük arra, hogy közvetlenül kinyilvánítsák véleményüket az Orbán-rezsimről. És belátni végre a triviális valóságot: ameddig a NER marad, hiába akarjuk elhitetni, hogy szabadversenyes politikai piacon élünk, ahol az ellenzéki párto(cská)knak egymással szemben is újra és újra küzdeniük kell a nagyobb politikai képviseleti arány reményében. Ez nevetséges, és ezzel az ellenzéki elit is tisztában van. 
Azért játsszunk el a gondolattal, miszerint az EP-választáson megvalósul az ideiglenes kooperáció, és létrejön a fenti mozgalom, mely egy népes közös listát állított volna össze. Az elején olyan hiteles(ebb), le nem járt szavatosságú közéleti szereplőkkel, akik biztos, hogy nem mennének ki Brüsszelbe, nyitva hagyva így a kérdést, és elnapolva az osztozkodással járó vitákat, melyek elengedhetetlenül marakodáshoz vezetnének, és a főszereplők, végül pedig a nemes cél időnek előtti diszkreditálásával járnának. 
A megmaradt médiafelületeiken egyszerű és hatásos üzeneteket küldhettek volna, amelyekkel el tudják hitetni a választókkal, hogy számunkra most még nem az uniós szintű kérdések az elsőrendűen fontosak, hanem az, hogy bizonyítsuk be: az ország Európához akar tartozni, az pedig Orbánnal nem lehetséges, így szavazzanak ellene. És főleg el kellett volna hitetniük azt, hogy ez eredményes lehet. 
Az emberek többsége nem támogatja Orbánt, de elvesztette a hitét abban, hogy meg lehet tőle szabadulni. Ez a közös lista, arányos választási rendszerben adott volna egy csepp reményt, hogy a „protestánsok” (nevezzük így a különböző nézeteket valló csoportokat, mindenféle politikai irány megjelölése nélkül) nyerhetnek, amihez kezdetben annyi is elég lenne, hogy 11 mandátumot szereznek. Ez a mai viszonyok között óriási sikernek bizonyulna, lenne egy objektív pillanat, rászámolás a roppanásnyi időre megingó rezsimre. Ráadásul ennek igen komoly nemzetközi visszhangja lenne, mert megdőlne Orbán megkérdőjelezhetetlenségének mítosza. Ennyi.
A közvélemény-kutatások szerint persze csak egyetlen lista esetén nyerhetne, nyerhetett volna az ellenzék.
Szerző
Sebestény Attila