A kisiskolás Villő gyorsan odébb pakol egy papucsot, nehogy az anyja belebotoljon, Koppány pedig a porszívó csövét tolja arrébb. Néhány hónapja még nem voltak ilyen gondosak, akkor a játékaik szanaszét hevertek a szobában. Két idősebb testvérük, Bence és Zétény is mostanság tanulja, hogyan lehet a főzésben, takarításban, kerti munkákban több feladatot átvállalni.
Édesanyjuk karácsony előtt nem sokkal gyakorlatilag megvakult: mindössze 13 százalékos lett a látása, vagyis legfeljebb homályos, nagy foltokat érzékel. Ezt a gyerekek nehezen dolgozzák fel, miközben azért igyekeznek legalább a mindennapi rutinokban segíteni őt. De a korábban gyakran felhangzó „nézd, anya, hogy táncolok!” vagy „látod, milyen szépet rajzoltam?” már csak elvétve szalad ki a szájukon.
A négy gyermekével és férjével a Heves megyei Nagyúton élő, harmincnyolc éves Posztós Erzsébet tavaly áprilisban érzékelte először, hogy nem úgy lát, mint régen. A füzesabonyi szemészeten megállapították, hogy vélhetően a látóideg rostjainak fokozatos pusztulásával járó betegségben szenved. Kapott cseppeket, ám állapota nem változott érdemben, mire májusban az egri kórház szemészetére került, már alig látott. Innen neurológushoz, majd CT-vizsgálatra küldték, majd újabb neurológiai vizsgálatok következtek.
Lassan eltelt a szeptember is, mire megállapították, hogy nem csupán agyi érelmeszesedése van, hanem agyi daganata is, ami okozója lehet látása fokozatos elvesztésének. Miskolcra mentek idegsebészhez, de az ottani rendszer nem tudta megnyitni az egri kórházban készített, s CD-n magukkal vitt felvételeket, így újabb MRI következett, ezúttal Miskolcon. A friss felvételek megerősítették, hogy műtétre van szükség – ám ebben az időszakban a miskolci kórház szellőzőrendszerét épp javították, így a nőgyógyászati műtőben végezték el a legsürgősebb eseteket. Az övék nem számított életmentő műtétnek, így újabb várakozás következett a november 28-ra kitűzött időpontra. A család pechjére épp ebben a nyálkás, őszi időszakban futott végig rajtuk egy vírus, ami az édesanyát is érintette, így a kitűzött időpont helyett december 21-re napolták a beavatkozást. Felkészítették: nemcsak a látását veszítheti el, de akár a beszédközpontja is megsérülhet.
A daganatot végül eltávolították, ám a látáskárosodás visszafordíthatatlan maradt. - Talán ugyanígy járok, ha hamarabb kiderül, mi a betegség valódi oka, s netán még májusban megműtenek, de az is lehet, hogy sikerült volna nagyobb százalékát megőriznem a látásnak. Nem tudom. Nem szoktam ezen gondolkodni, nem látom értelmét – mondja az édesanya.
Még fel sem ocsúdtak a műtéttől, s annak következményétől, mikor újabb sokk érte a családot. Februárban kérelmet nyújtottak be ugyanis a megváltozott munkaképességű személyeknek járó ellátásra, korábbi nevén rokkantnyugdíjra, de a Heves megyei kormányhivatal ezt elutasította. Elismerték ugyan, hogy asszony nem rehabilitálható, és foglalkoztatása csak folyamatos támogatással történhet, de azt is megállapították, hogy nem szerzett elég biztosítási időt munkaviszonyban, így nem jár neki az ellátás. A törvények szerint ahhoz, hogy ez meglegyen, a kérelem benyújtását megelőző öt évben 1095, az azt megelőző tíz évben 2555, 15 éves intervallumban pedig 3650 napot kellett volna dolgoznia. Posztós Zsuzsa azonban az elmúlt tizenöt évben mindössze 106 nap biztosítási időt szerzett, az elmúlt tíz évben pedig nullát.
Kerestük a kormányhivatalt, hogy vajon ilyen esetekben miért nincs mód méltányosság gyakorlására, s vajon hány hasonló ügyben hoztak még ilyen döntést, de azt a választ kaptuk, hogy mivel egyedi hatósági ügyről van szó, nem áll módjukban tájékoztatást nyújtani. A család fellebbez a kormányhivatal határozata ellen, egy barátjuktól kaptak ehhez jogi segítséget is.
– Harmincnyolc éves vagyok, huszonnégy évesen szültem az első gyermekünket, majd sorra jöttek a többiek. Előttük öt évig dolgoztam egy tiszanánai, majd egy poroszlói varrodában, később egy füzesabonyi gyárban, s két évig voltam munkanélküli. Mindig nagy családot szerettünk volna, így nem bánkódtam, amikor anya lettem, s itthon maradhattam velük – mondja az asszony. Az úgynevezett főállású anyaság azonban nem számít keresőtevékenységnek, így anyaként sem gyűjtött biztosítási időt. Jelenleg mindössze 27500 forint fogyatékossági járadékra jogosult, ehhez jön a családi pótlék, s a férje fizetése. Ő három műszakban dolgozik egy gyöngyösi gyárban: van, hogy késő este főzi meg a másnapi ebédet, vagy munkába indulás előtt vasalja ki a gyerekek ruháját. Erzsébet igyekszik helytállni, de még bizonytalanul mozog a lakásban és a konyhában is: volt, hogy a tészta forró vizét magára öntötte, máskor színes ruhákat mosott össze.
- Úgy terveztem, hogy visszamegyek dolgozni, ha már minden gyerek iskolába jár. Súlyos látássérültként erre a környéken sok esélyem nincs: Nagyútra még a helyközi buszok sem jönnek be, olyan rossz az út errefelé, helyben pedig nincs munkalehetőség, főképp a hozzám hasonlóknak – mondja. A család fenntartása most egyedül az apa kezében van, neki dolgoznia kell, ha törik, ha szakad. Amikor a feleségét műtötték, pár hétig szabadságon volt, csak az alapbérét kapta, ami a túlóradíjak és egyéb pótlékok nélkül meglehetősén vékonyka volt: abban a hónapban megérezték a nyomorúság hűvös leheletét. Erzsébet azt mondja, bele sem mer gondolni abba, hogy netán a férje is lebetegszik, vagy a munkahelyével történik valami. Mert akkor elszakad az a vékony cérnaszál is, ami most még valahogy a felszínen tartja a négygyermekes családot.
