Bóta Gábor: Röhögésáradat

Publikálás dátuma
2019.05.12. 16:16
Nagy Sándor és Szente Vajk, a háttérben Lévay Viktória
Fotó: Juhász G. Tamás
Elejétől a végéig röhögünk a Legénybúcsú előadásán a Játékszínben. Beindulnak a nevetőizmok és nemigen állnak meg. Rengetegszer ígérik ezt nekünk műsorismertetőkben, szórólapokon, de ritkán jön össze. A Szente Vajk által írt, rendezett Legénybúcsú előadásán viszont beindul a színpadi masinéria, fergeteges tempóban követik egymást az események, vannak jól játszható karakterek, blődebbnél blődebb szituációk. Valami ilyesmit neveznek habkönnyű szórakozásnak. Se füle se farka. Érdemi közlendővel nem terhelik a nagyérdeműt. Nincs pokolra szállás, de csipetnyi fájdalom se nagyon, gondolatok halmazával sem zavarnak meg minket. Fáradt publikum, te csak lazulj, ha sokat dolgoztál, temérdek mindenben elfásultál, gondok gyötörnek, akkor most kapcsolj ki! Ha már kint nem annyira jó neked, legalább színházon belül legyen az, itt könnyed búfelejtővel szolgálnak.
Félreértések elkerülése végett, ez mindig is dolga volt a színháznak, bár azért az ókori görögök sokkal több tragédiát mutattak be mint vígjátékot, és az utóbbiak is fajsúlyosak voltak, fontos társadalmi kérdéseket feszegettek. És hiába kárhoztatnak emiatt manapság bizonyos szerzőket, színházakat, egy-egy Arisztophanész komédia keményen szólt aktualitásokról, akár konkrét, abszolút felismerhető személyeket is kaján élvezettel pellengérre tűzött. Ilyen veszély Szente Vajk esetében nem fenyeget. Nem kenyere a társadalomkritika. Feltűnően óvakodik tőle. A remek Csoportterápia című darabnak, aminek az előadása is kiváló a Madách Színházban, a közösen gyógyulni igyekvő szereplői is leginkább magánéleti nyavalyáktól szenvednek. Szente itt jut legtovább a közlendők terén, igazi emberek valódi nyűgét-bajait látjuk, komoly elkeseredések is adódnak. Néha kicsit még a gyomrunk is összeszorulhat, de hát ebben az esetben ott van társszerzőként Galambos Attila, ki tudja mennyi része volt ebben.
A Szente és Galambos által filmről színpadra átírt Meseautó kedves, érzelmes história. A Liliomfi zenés változata pedig a szerelmi, ha úgy tetszik, ugyancsak a bohózati szálat emeli ki Szigligeti Ede darabjából, Szente intenciói szerint. Ellentétben például Mohácsi János rendezésével, akinél inkább arról van szó, hogy sok minden balul üt ki nálunk, és ennek is a következménye az a temérdek galiba, amit a derék vándorszínészeknek el kell szenvedniük. Ifj. Vidnyánszky Attila koncepciója szerint viszont a színészet himnusza lett a műből, minden nehézség dacára állják a sarat és elhivatottságuk megkérdőjelezhetetlen.
Amúgy a Legénybúcsút az elejétől végéig élveztem. Vígjáték a műfaji meghatározása, de kár nagyzolni, ez nem jellemeket gondos aprólékossággal kibontó vígjáték, amiben fejlődnek is a figurák, meg széles érzelmi amplitúdón mozognak, hanem jobbára könnyed kézzel felvázolt alakok kerülnek váratlan helyzetekbe. Keresztül-kasul benyargalásszák a kis színpadot, és bármi is történik velük, veszítsék el összes pénzüket, vagy éppen azt, akiről úgy hitték, hogy szereti őket, másfél percnél hosszabban nem kámpicsorodnak el semmin. Elkenődni is csak „vágtában” lehet, mert ugye pörögnie kell az eseményeknek.
A történet szerint Simon, egy menő szálloda tágas szobájában, amihez Kovács Yvette Alida teremti meg a megfelelő környezetet, legénybúcsúra készül Alex barátjával. Látjuk, halljuk, amint minden igénynek megfelelő call girlt rendelnek a jeles alkalomra. De aztán a londiner véletlenül – később majd kiderül, hogy nem is annyira véletlenül -, a pompázatosan kinéző, veszettül dögös fiatal sztár, Candy bőröndjét teszi le a szobában. Persze hamarosan betoppan a két lábon járó, szexbomba nevezetesség is, és ettől kezdve aztán lesz ne mulass! Ahhoz nem kell nagy jóstehetségnek lenni, hogy a kívánatos szépségről hamarosan lekerül a ruha, aztán persze megérkezik Daisy, a szintén fenemód szemrevaló telefonon rendelhető prostituált, és naná, hogy róla is szélsebesen ruha le. Élő fehérnemű reklámok. Na, de nem lehet őket maradéktalanul „kihasználni”, mert a testőre keresi a sztárkisasszonyt, egy termetes rendőrnő is betoppan, ahogy egy jól öltözött úriember meg egy pap ugyancsak szükségét érzik, hogy elég gyakran megforduljanak ebben a szobában. A londiner se az a diszkréten kopogós fajta, beállít ő szélsebesen, ha úgy gondolja, halaszthatatlanul fontos dolga támad itt. Lesznek, akikről kiderül, hogy nem egészen azok, akiknek mutatkoznak. Beindul a szaladgálás, azok összefutása, akiknek éppen nem kéne, a kínos, és ettől mulatságos magyarázkodás, a hazugság áradat. A két amúgy szimpatikus háziorvos, a lúzerek fajtájából, már a képtelenebbnél képtelenebb agyamentségeket ötlik ki, szóban ugyanúgy, mint tettben, hogy valahogyan kikecmeregjenek a mind nagyobbá és nagyobbá váló csávából. Teljes jóstehetség hiányában is szintén megjövendölhető, hogy előbb-utóbb betoppan Simon menyasszonya is, és ettől aztán még tovább kuszálódik minden. Jó érzékkel ekkor húzzák le a függönyt szünet előtt, de többen még a szünetben is kacarásznak, hogy aztán visszamenjünk a második részre röhögni és röhögni, tényleg csaknem megállíthatatlanul.
Nagy Sándor és Szente a két jómadár házidoki, remek párost alkotnak. Kölcsönösen feladják és leütik a poénokat. Remegnek, mint a nyárfalevél, ha úgy adódik, aztán vagánykodnak valamennyire, majd sebtében ismét inukba száll a bátorságuk. Kedvelhető balfékeket játszanak. Kiadós rémületrohamaikban minél inkább rúgkapálóznak, annál inkább kelepcébe kerülnek. Simon elrulettezte az összes, még az esküvőjére szánt pénzét is. Vissza kellene szerezni valahogy, és ezzel megmenteni a még létre sem jött házasságot. Ahol tetemes összegű pénz van, gengszter is adódik, és ott van vele hozzánőtt munkaeszköze, a pisztolya. Ajjajajj! Mutatós kis ramazuri kerekedik. Bálizs Anett a tündöklő sztár, akiről kiderül, hogy egészen mást akar, mint amit hittünk. Lévay Viktória kiigazodni igyekvő feleség. Csonka András elegáns, öltönyös, nyakkendős, udvarias figurájáról a végén kisül, hogy nem is olyan úriember, mint amilyennek mutatkozik. Szerednyey Béla reverendás atyája pedig nem is annyira pap és nem is olyan hiszékeny, mint amilyennek látszik. Barabás Kiss Zoltán nevettetően fafejű testőr. Dobos Judit erősen molett, rámenős rendőr. Kovács Gyopár lelkesen butácska, kívánós és kívánatos call girl. Oláh Béla minden lében kanél londiner. Neuhauser Emil Béla meg nem mukkanó kisfiú, aki legvégül nagyon is kinyitja a száját.
Szente tud darabot írni, szórakoztatni, tud sikert csinálni. Egyszer talán érdemi közlendője is lesz.
Szerző

Rédei Judit: Sorsképek - képsorsok

Publikálás dátuma
2019.05.12. 15:16
Sylvie Sulitzer a visszakapott Renoir-képpel, a Két nő a kertben című festménnyel, amely eredetileg nagyapja, Alfred Weinberger
Nem beszéltek a háborúról, a szenvedésekről, az elveszett értékekről. A holokauszt-túlélők óvták gyerekeik lelkét, egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy szinte semmit nem tudott a múltról. Hatszázötvenezer műtárgyat konfiskáltak el 1933 és 1945 között zsidó családoktól a nácik, százezer sorsa ma is ismeretlen, értéküket 10 milliárd dollárra teszik szakértők. 1998-ban 44 ország írta alá a Washingtoni irányelveket (Washington Principles on Nazi-Confiscated Art), rögzítve az ilyen javak visszaszolgáltatásának közös szándékát. Az egyezményt életre hívó amerikai diplomata, Stuart Eizenstat a közelmúltban kimondta, a gyakorlat nem váltotta be az akkori reményeket, de nála is radikálisabban fogalmazott Marc Masurovsky történész, a Holocaust Art Restitution Project (HARP) társalapítója, aki szerint a Washingtoni irányelvek elvetéltek, s a "just and fair solution" – az „igazságos és tisztességes megoldás” - ritka, mint a fehér holló. Masurovsky indulatosan kelt ki több állam, köztük Magyarország gyakorlata ellen. Több mint 70 évvel a háború után még mindig sokan vannak azok, akik amszterdami, koppenhágai, párizsi vagy éppen New York-i múzeumok falán csodálhatják meg a vásznakat, amelyek nagyapáik szalonjának tartozékai voltak. A nácik az elhurcolt zsidók vagyontárgyait dokumentáló feljegyzéseit többnyire megsemmisítették, hamis eredetpapírokkal, eladási számlákkal helyettesítették azokat, s utóbbiakat még ma is bizonyítékként kezelik. Legitim a műtárgy eredete, hiszen zsidó tulajdonosa eladta azt – szól az egyelőre jól bevált védekezés. Amúgy muzeológusok, privát gyűjtők, képkereskedők is „óvakodnak” attól, hogy egy kép hátulját megtekintsék, nehogy kiderüljön valami a sötét múltról. Az alábbiakban felvillantott képsorsok, ha úgy tetszik, sorsképek csak a legutóbbi hónapok, nyugaton aktuális, restitúciós ügyeihez kapcsolódnak, a válogatás önkényes, de talán kicsit közelebb visz annak megértéséhez, hogy mennyire nem csak a pénzről szól ez a képtelen történet. És akkor még nem is pillantottunk kelet felé…

Nem beszéltek

"Soha nem beszélt arról, hogy mi történt a szüleivel, alig szólalt meg németül, nem volt hajlandó beülni egy Mercedesbe, és nem vásárolt Bosch háztartási gépet. Csak a halála után tudtam meg részleteket apám életéből, aki Londonba menekülve 1939-ben nem lehetett a British Air Force pilótája, mert német kémnek tartották" - emlékezik Jonathan Hayden. Az apja nevet változtatott, Rudolf Hahnból Roger Hayden lett. Rudolf Hahn végignézte szülei elhurcolását, házuk kifosztását, a zsinagóga felégetését. A Fokvárosban élő Jonathan Hayden, Max Raphael Hahn unokája nemrég a göttingeni városi múzeumtól visszakapott néhány értéket. „Ameddig csak visszaemlékszem, soha senki nem beszélt a háborúról” - mondta Sylvie Sulitzer,  halkan hozzátéve: „Csodás színek, kedves festmény, de azt hiszem, nem tudom megtartani”. A nő tavaly ősszel vehette birtokba Renoir Két nő a kertben (“Deux femmes dans un jardin”) című alkotását. A festményt, amely Alfred Weinberger tulajdona volt több Renoirral együtt, életében először a megható átadási ceremónián, a New York-i Museum of Jewish Heritage-ben láthatta az unoka. A németek elől a francia Alpokba menekült Weinberger 13 értékes festményt helyezett el egy párizsi bankszéfben. A képek 1941-ben kerültek náci kézre, akik precíz leltárt, sőt fotókat is készítettek a kollekcióról. Hat művet rögtön a háború után sikerült visszaszerezni, a többinek nem akadtak nyomára. A „Két nő” vélhetően egy londoni galériából került Johannesburgba, itt a Sotheby’s árverésén tűnt fel 1975-ben, ahol senki nem firtatta eredetét. Sulitzer a francia kormánytól kapott korábban egy nagyobb összegű kárpótlást, amit most vissza kell fizetnie. "Azt tanácsolták, ha be akarunk ismét illeszkedni a társadalomba, ne beszéljünk az elvesztett értékeinkről. Amúgy nem is nagyon volt erőnk beszélni, felejteni akartunk, és újraéleszteni testünket, lelkünket, kerestük szeretteinket, és legkevésbé az foglalkoztatott, hogy merre szóródott szét a családi ezüst" – emlékszik vissza Claire Gimpel, aki hatvan évvel a háború után bukkant rá egy Marseille-i múzeumban André Derain „La Pinède à Cassis” című képére. A Derain kétséget kizáróan nagyapja, René Gimpel, a neves, New Yorkban és Londonban is működő francia képkereskedő tulajdona volt. Az unoka immár tíz esztendeje küzd, hogy elismerjék a „kényszereladás” tényét. Gimpel galériájából 1942-ben 81 ládányi festményt vittek el a németek, miközben ő és fiai Dél- Franciaországban az ellenállásban vettek részt. Gimpel koncentrációs táborban végezte és az örökösök, akik jelenleg perben állnak a francia állammal, hat évtizedig nem beszéltek még „zsidóságukról” sem.    "A Herengrachton nagyapám, Abraham Prins amszterdami háza ablakából néztem végig, ahogy a holland rendőrök kihajtanak 94 fiút az árvaházból, majd két gondozójukkal és az orvosukkal együtt feltuszkolják őket a villamosra. Azt is láttam, hogy percekkel később egy szállítóvállalat emberei kiürítik az árvaházat, elhurcolva minden értéket onnan. Most már tudom, hogy ez a szállítmány Németországba tartott, a fiúkat szállító vonat, pedig Sobibórba. A nagyapám is ezen az úton indult el." Ahogy ő sem, az árvák sem tértek vissza onnan, a festmények, műtárgyak, viszont igen, ahogy a Herengrachti ház kincsei is, egy német „körutazást” követően bukkantak fel holland közintézményekben. Avraham Roets, aki a túlélte a holokausztot, ez év elején tette közzé emlékeit és aktuális kérdéseit, amelyekre Hollandia még mindig nem képes érdemi választ adni. A holland zsidó közösség adományaiból 100 évig fenntartott árvaház csodás festményeinek, műtárgyainak tulajdonosát „keresik”, állítja az ország restitúciós bizottsága, és csak odáig jutottak, hogy az árváknak, vagy a velük önkéntesen halálba ment gondozóknak kellene kérvényezni az értékeket. És a bizottság kérdez is: miért nem keresték értékeiket a túlélők időben?
Camille Pissarro képe Spanyolországban marad. A bíróság elfogadta a Thyssen-Bornemisza Museum hivatkozását, hogy nem ismerték a

Nem beszéltek

A Katz család 143, jelenleg holland múzeumokban őrzött képéért indított pert tavaly év végén az Egyesült Államokban Bruce Berg, Benjamin Katz unokája. Benjamin és testvére Nathan közös vállalkozásban gyűjtötte az értékeket, különös figyelemmel a holland “Old Masters” művekre. Hermann Göring személyesen válogatott a Katz-kollekcióból 1940-42 között, kikényszerítve az „eladásukat”. Igaz a pénz, amit fizettek, elegendő volt ahhoz, hogy a Katzok elkerüljék a koncentrációs tábort. A perbe hívott holland állam és a múzeumok évtizedek óta nem ismerik el a Katzok igényét, az ország restitúciós bizottsága szerint a visszaszolgáltatásnak „nincs jogi alapja.” A képeket egyébként az amerikai hadsereg adta át Hollandiának a háború befejezésekor. Mint arról az örökösöket képviselő ügyvéd beszámolt, a holland restitúciós bizottság álláspontja, hogy semmi szabálytalan nem történt, az adásvétel megfelelt a hétköznapi szabályoknak…  Vaszilij Kandinszkij műve is marad egyelőre az amszterdami Stedelijk Museum-ban, döntött a holland restitúciós bizottság, elutasítva a Lewenstein család örököseinek kérését. A „Painting with Houses” (Festmény házakkal) című kép 1940-ben került náci kézre, amikor a Lewenstein család elmenekült Amszterdamból, de előtte modern gyűjteményük eladására kényszerültek. A Stedelijk Museum árverésen szerezte meg a Kandinszkij-képet 176 guldenért. A 2012-ben beadott kérelemre tavaly novemberben született ítélet, eszerint az 1940-es eseményekből nem következik, hogy a múzeum „rosszhiszeműen” vásárolt volna. Irma Klein, és férje Robert Lewenstein önszántából értékesítette a képet, igaz tudatában voltak a náci uralom alatt rájuk váró „jövőnek”, de „csak financiális” gondjaikat akarták megoldani. További érv, hogy a család nem próbálkozott meg közvetlenül a háború után a kép visszaszerzésével. Amszterdam városa szerint ez egy fontos tétel a helyi múzeum anyagában, része az állandó kiállításnak, és amúgy is kevés Kandinszkij van az intézmény kollekciójában… ”De érzékeljük, hogy ez a festmény mindig is egy fájó történet része marad” – szól a hivatal megható álláspontja.  Camille Pissaro képe is marad Spanyolországban. A napokban elutasította az amerikai bíróság David Cassirer kérelmét; az ítélet szerint a "Rue St Honore, apres-midi, effet de pluie" című alkotás jogos tulajdonosa a Thyssen-Bornemisza Museum, amely évek óta arra hivatkozik, nem ismerték a kép múltját, amikor 1992-ben az intézményhez került. 1939-ben a kép eladása jelentette a menedéket a családnak, Lilly Cassirer, David dédanyja mondott le róla a halál árnyékában. 1999-ben Lilly unokája, Claude látta meg a családi értéket a múzeum falán. A kép előtte többször is megfordult a német piacon, hogy azután 1943-ban az USA-ban kössön ki. Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza itt vásárolta meg egy New York-i galériástól, Stephan Hahntól 1976-ban. A kérdésre, hogy a báró miért nem nézett rá a kép hátuljára, amelyen a „provenance” címkék alapján világosan azonosítható volt Lilly Cassirier apjának berlini galériája, nincs válasz. De az ítélet szerint nem volt rosszhiszemű a báró, akinek gyűjteményét a spanyol állam vette meg, megalapítva a nevét viselő múzeumot. A spanyol kormány álláspontja szerint a privát intézményre nem kényszeríthetők rá a Washingtoni irányelvek. A mostani ítélet kapcsán az amerikai szövetségi bíró úgy nyilatkozott, az a spanyol joggal összhangban van, morálisan azonban megkérdőjelezhető a spanyolok hozzáállása.
Ernst Ludwig Kirchner alkotása, az Artillerymen (Tüzérek) a Guggenheim Múzeumtól került vissza eredeti gazdája leszármazottaihoz

Kulturális vérveszteség

Jacques Goudstikker és felesége Desirée, a karon ülő fiúkkal, Eduarddal úgy hagyta el az utolsó hajóval Hollandiát, hogy még a gyújtás leállítására sem maradt idejük, autójuk járó motorral maradt a dokkban. Jacques az első éjszaka kiment a fedélzetre, és soha többé nem tért vissza, egy nyíláson át a hajófenékre zuhant. A teste mellett egy kis fekete könyvet találtak, benne 1113 hátrahagyott festmény listájával. Jegyzetei több mint 200 képhez vezettek el, és a nyomok megtalálása után kilenc év kellett ahhoz, hogy a jog az életben maradt családtagok mellé álljon 2008-ban. A holland kulturális tárca „kulturális vérveszteségnek” minősítette a képek visszaszolgáltatását. Tavaly ősszel 13 éves harc után révbe ért a „Madonna and Child Enthroned With Saints Nicholas of Tolentino and Sebastian” egy 1510 körül készült mestermű is. Egy amerikai intézmény a Virginia Museum of Fine Arts adta át Goudstikker örökösének, Marei von Sahernak. A festményt a szövetségesek még 1945-ben visszaadták Hollandiának, és bár tudni lehetett, hogy Göringék kitől rabolták, a holland kormány egyszerűen eladta ismeretlen vevőnek.  A Moderna Museet Stockholm visszaadta Oskar Kokoschka Joseph de Montesquiou-Fezensac-ot megörökítő portréját Alfred Flechtheim családjának. A múzeum 1934-ben vette meg a művet, Alexander Vömel műkereskedőtől, aki a náci párt tagjaként részt vett a düsseldorfi Flechtheim-galéria kiürítésében. A kép 20 millió dollárért kelt el tavaly novemberben a Sotheby’s New York-i aukcióján. A Flechtheim örökösöknek a Guggenheim Múzeummal is sikerült megegyezniük, így visszakaptak egy másik művet is, az “Artillerymen-t”. Ernst Ludwig Kirchner alkotása előbb a MoMa gyűjteményében bukkant fel, majd 1988-ban egy csereügylettel került a Guggenheim Múzeumhoz. A közelmúltban csaknem 22 millió dollárért értékesítették a képet New York-ban. 
Jan van der Heyden View of a Dutch Square (Egy holland tér látképe) című képe a Xanten- i Szent Viktordómtól került vis�- sza a
Jan van der Heyden “View of a Dutch Square” című képe egyike volt annak a 160 festménynek amelyet a Kraus család 1938-ban, Ausztriából menekülve hátra hagyott. A Xanten-i Szent Victor Dóm a közeli napokban, döntött úgy, hogy az 1963-ban jóhiszeműen megszerzett alkotást visszaadja John Graykowskinak, Gottlieb és Mathilde Kraus Amerikában élő dédunokájának. Kanyargós útja volt a holland műnek mielőtt a német katolikus templom oltalmába került volna. A háború után a bajor állam több száz, a szövetségesek által megtalált műtárgyat adott vissza „eredeti tulajdonosainak”, a bökkenő csak az volt, hogy a lépés haszonélvezői nácik, vagy azok örökösei voltak. A botrányos akciókra 2016-ban derített fényt a Comission for Looted Art in Europe (CLAE), mint kiderült, több mint tízezer műtárgyat bíztak a bajor hatóságok gondjaira az amerikai irányítás alatt működő „műtárgy kommandósok”, amikor elhagyták Németországot, azzal, hogy, juttassák vissza az eredeti zsidó tulajdonosoknak. A zsidóktól elkobzott, vagy fillérekért megszerzett alkotások tulajdonosaként azonban olyan derék németek voltak nyilván tartva, mint például Hitler baráti fotósa, Heinrich Hoffmann, akihez a 40-es évek elején került - mások mellett - a holland alkotás. 1958-ban leánya, Henriette Von Schirach, Hitler titkárnője a bajor kormány jóvoltából, 300 márka fejében „visszavásárolhatta” a Heyden-képet, hogy azután 16 100 márkáért, egy kölni aukciósház közreműködésével, 1963-ban továbbértékesítse. Zárt ajtók, süket fülek fogadták másfél évtizeden át Németországban Max James Emden örököseit, akik nagyapjuk gyűjteményének darabjait, köztük Bernardo Bellotto alkotásait szerették volna vissza kapni. A híres KaDeWe áruházlánc alapítója 1933-ban menekült el Hamburgból Svájcba, vagyonát a nácik elkobozták, hogy azután a birtokában maradt képeit is megszerezzék kényszer-értékesítésen. Karl Haberstock műkereskedő mélyen áron alul vette meg Hitler gyűjteménye számára a Belotto-műveket, amelyek a háború után, a 60-as években állami tulajdonba kerültek. Az egyik sokáig az államelnöki irodát ékesítette, majd Horst Köhler, szembesülve a kétes eredettel, levetette a falról mintegy 15 évvel ezelőtt. Ezt a képet jelenleg a drezdai hadtörténeti múzeumban őrzik, egy másikat pedig Düsseldorfban a Kunstpalast Múzeumban. A napokban a német restitúciós bizottság elismerte a „kényszer-értékesítés” tényét, és azt, hogy a képek „visszaadhatók”.

Schiele és a mikroszkóp

Egon Schiele több műve is amerikai múzeumok homályában vár sorsára. A The Morgan Library és a MoMA is érintett az osztrák zsidó kabaréművész, Fritz Grünbaum örököseinek keresetében. Grünbaum, aki megszállott Schiele gyűjtő volt, Dachauban lelte halálát 1941-ben. Feleségét Elisabethet, mielőtt őt is elhurcolták volna, 1942-ben a nácik kényszerítették, mondjon le a családi kollekcióról. Grünbaum örökösei 1950 óta próbálkoznak. Schiele műveinek kalandos sorsával egyébként több regényt lehetne megtölteni. Az egyik legemlékezetesebb restitúciós ügy a "Wally portréjához" kapcsolódott, Lea Bondi-Jaray örökösei évtizedes jogi huzavona után 20 millió dollárt kaptak a képet birtokló Leopold Múzeumtól 2010-ben. Egy másik Schiele-kép története tavaly év végén okozott döbbenetet. A Sotheby’s novemberei aukcióján 24 millió dollárnál csapott le a kalapács egy Cesky Krumlovot sejtelemes fényben megörökítő csodás műre. A Dämmernde Stadt (Die Kleine Stadt II) eladását ketten figyelték feszülten, az aktuális tulajdonos, és a hajdani, Elsa Koditschek örököse. Elsa Koditschek egy bécsi bankár özvegye, gyerekeit a tengeren túlra küldte még a világégés előtt. Ő maga maradt a férje által 1911-ben épített villában, egy bizonyos Sylvia Kosminskivel. 1940-ben egy náci tiszt, Herbert Gerbing költözött be a ház első emeletére, Elsa pedig a náci tudtával megosztozott Sylviaval a felső lakáson. Amikor kézhez vette a felhívást, amely őt a helyi iskolába irányította, ahonnan a német uralom alatti Lengyelország lett volna a végső úti cél - mint az Koditschek fiának írt leveléből kiderül -, megkérdezte a lakótársat, a náci tisztet, „lehet-e halasztani az utazást”. A válasz „nem” volt, de jó tanácsokat kapott, hogy mire lesz szüksége a lodzi gettóban. ”Kedves, volt tőle, hogy azt mondta, ne vigyek sok csomagot…” - írta. Koditschek átmenetileg egy Heinz nevű családnál bújt meg, majd amikor ez veszélyessé vált, úgy döntött Sylviaval, hogy „hazamennek”. A történet hihetetlen, de két évet rejtőzködtek a villában. Szerencsére Gerbing ritkán volt otthon, ugyanis szakértelmét Párizsban, Pozsonyban és Szalonikiben hasznosította a deportálások megszervezésében. Bárhol is állomásozott, legyen az Görögország, Franciaország, vagy Szlovákia, nagy ládák érkeztek - írta Koditschek. Később az oroszok feldúlták a házat, ő pedig Bernbe ment, ahol 1951-ben hunyt el. A Schiele eladásának körülményei nem teljesen tiszták, a háború végén így írt fiának: „Sylvia eladta a mikroszkópodat, a Schiele-t és két Rugendas-t” (Johann Moritz Rugendas XIX. századi német festő). Meglelt jegyzetei segítették a Sotheby’s eredetkutatóit a nyomok feltárásában. Lucian Simmons, aki nemrég a nyilvánosság előtt megvallotta, hogy az aukciósházak egészen a közelmúltig óvakodtak a kétes tulajdoni hátterű képektől, 2014-ben vette fel a kapcsolatot a családdal. Több év tárgyalás következett az aktuális tulajdonosokkal, akik 1950-ben vásárolták meg a Dämmernde Stadtot. Sikerült a mindkét félnek megfelelő egyezség nyélbeütése, így kerülhetett az 1913-ban festett mű a tavaly novemberben a New York-i aukcióra.
Henri Matisse Nő kékben kandalló előtt című alkotása Norvégiából tért vissza a Rosenberg családhoz

A Rosenbergek keresztes hadjárata

Alexandre Rosenberg, a már szabad francia hadsereg hadnagya, 1944. augusztusában, puskanyéllel ütögette egy Párizs közelében leállított vonat kocsijainak falát, arra gondolt rabokat szállít a szerelvény. A kinyíló ajtókon egy maroknyi halál fáradt német katona bújt elő. A vagonba belépő francia katona először nem hitt a szemének, nagyon ismerős, de valószínűtlen látvány tárult elé. Szobrok, rajzok, bekeretezett festmények, szendvicsként egymáshoz préselve, de néhány szignó így is látható volt: Picasso. Renoir. Braque. Cézanne. Apja, Paul Rosenberg gyűjteményének színe java indult volna Németország felé. Azóta a Rosenbergek három generációja, pénzt, fáradtságot nem sajnálva kutat értékeik után. A 70-es években Alexandre Rosenberg visszavásárolta Degas „Két táncosnőjét, 1974-ben pedig, nem kis szerencsével egy aukciós katalógusban bukkant rá egy Braque festményre. A párizsi árverésre a rendőrséggel érkezett, ahol kiderült, az eladó Josée de Chambrun, Pierre Lavalnak, a Vichy-kormány volt miniszterelnökének lánya volt. Matisse Odalisque című képét a The Seattle Art Museum őrizte, és ha peres segédlettel is, de 1999-ben a múzeum visszaadta azt. Visszakapták Monet egyik vízililiomos festményét is, amelyet a normandiai Musée des Beaux-Arts adott kölcsön a bostoni Museum of Fine Artsnak. A közelmúltban Norvégiában, a Henie Onstad Art Centerben, a híres műkorcsolyázónő Sonja Henie és férje által alapított intézményben "bukkantak" egy másik Matisse műre, amely 45 évig lógott a múzeum falán. Hazakerült 2015-ben Matisse „La Femme assise” című képe is. Az Elaine Rosenberget megörökítő alkotásra az elhíresült Cornelius Gurlitt müncheni lakásában találtak rá a német hatóságok. Az unoka, nem mellesleg ismert újságíró, Anne Sinclair, birtokba vehette nagyanyja portréját. Most a legnagyobb kihívás Edgar Degas, Mlle. Gabrielle Diot (1890) című képének visszaszerzése. Ez egyike annak a 60 képnek, amely még hiányzik az eredetileg 400 festményt tartalmazó családi leltárból. Gabrielle Diot arcképéről annyit már bizonyosan tudnak, hogy Svájcban van, de az aktuális tulajdonos nem fedi fel kilétét. A kép, amely hajdan a párizsi galéria fogadópultja felett lógott, a zavaros időkben a német nagykövet kezébe került. Hollétéről a Rosenbergeknek fogalmuk sem volt 1987-ig, amikor is egy művészeti magazinban feltűnt egy hamburgi műtárgy kereskedő, Mathias Hans hirdetése. Paul lánya, Elaine Rosenberg, felhívta Hans-t, aki rákérdezett: vissza akarja-e vásárolni a képet a család? Hans ezután eladta egy svájcinak a portrét, akinek nevét ma is diszkréten titkolja, pénzről viszont hajlandó lenne tárgyalni a családdal. Nem akarunk felejteni, nem akarjuk elengedni az ügyet – hangoztatta Marianne Rosenberg, Alexandre Rosenberg leánya, aki New York-i ügyvédként aktívan irányítja, ahogy ő fogalmaz, a család „keresztes hadjáratát”.  
Szerző

Féllábas tangó

Publikálás dátuma
2019.05.12. 14:56

Fotó: BAUER SÁNDOR / FORTEPAN
Légy szíves, ugorj le a boltba és hozz egy doboz Vimet és egy Ultrát! – bízott meg a Mama ezzel a fontos, nagy felelősséggel járó feladattal. Vegyes érzelmekkel indultam a közeli háztartási boltba. Egyfelől hízelgett a büszkeségemnek, hogy nyolcévesen már egyedül megyek vásárolni. Persze a ’60-as évek elején még a Bajcsy-Zsilinszky úti otthonomtól a távoli Bajza utcai zenei általánosba is egyedül mehettem gyalog vagy heti jegyemmel a földalattival. Na de! Másrészt viszont egyáltalán nem repestem az örömtől, mert tudtam, hogy ez a vásárlási megbízás azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül beüt a nagytakarítás. Ez általában hetente egyszer, szombaton történt, amikor csak délig tartott a munkaidő. Ilyenkor Gyuri bátyámmal lementünk bringázni a Bazilikához. Ő már igazi kontrás bicajjal, míg én a tőle örökölt örök hajtós cajgával tekertem. Autók akkoriban még csak a Bajcsyn közlekedtek, ott sem túl nagy számban. A tér és környéke biztonságos bringaterep volt. A Bazilika kocsifelhajtóján télen szánkóztunk, de tavasztól őszig le-föl kerekeztünk és száguldoztunk a feketére „érett”, golyónyomokkal kicsipkézett falak körül. Ám nem mindig sikerült lelépni a kínos aktus elől. Sőt, olykor még segíteni is kellett a Mamának és az aktuális háztartási alkalmazottnak. Ezzel a szemérmes körül írással a cselédet illették a létező szocializmusban, hiszen ugyebár a munkáshatalomban nem voltak már cselédek. Hivatalosan. A nagytakarításnak különböző fázisai voltak. Akadtak részfeladatok, amiket végül is hajlandó voltam néha átvenni. Például segítettem levinni az összegöngyölt szőnyeget az udvarra. Szinte minden ház udvarán ott volt a közös poroló. (Hol volt még akkor a porszívó! Mi is csak a ’60-as évek közepétől élvezhettük a szovjet könnyűipar remeke, a libafos színű Rakéta porszívó áldásos tevékenységét. Bő évtizedig szolgált hűségesen a zajos és áramzabáló jószág.) Általában két függőleges oszlop közé egy vízszintes vasrudat illesztettek. Erre rakta fel az aktuális háztartási alkalmazott a szőnyeget, s időnként - na jó, gyakran - megengedte, hogy helyette én essek neki a nádfonatú porolóval, családi szótárunkban prakkerfalvi porolóval és püföljem, ahogy csak bírom. Speciel élveztem a csattogó hangot, amit a porolóval kicsaltam a szőnyegből. Igaz, az előidézett helyi porfelhőt már nem kedveltem túlzottan. Egy másik viszonylag elfogadható elemnek tartottam a padló beeresztést, majd a vikszolást. Ha jól rémlik, sátoros ünnepek előtt csavartuk föl a szőnyegeket, majd Tangó padlóviasszal kentük föl a parkettát. Azután az éppen kiszemelt áldozat a lábára húzott egy falapot, amire alul kefe, fölülre egy vászon-, vagy bőrcsík volt erősítve és abba bújtatta az egyik lábát. Ez volt a vikszolás. Vélhetően innen eredhetett a szellemes elnevezés, a Tangó, mert a vikszoló a harisnyás lábát előre lendítette, majd a padlókefés lábát csúsztatva, mint a tangótáncosok, utána húzta. Ez kifejezetten női munka volt, pedig jelentős erőfeszítést igényelt, s egy háromszobás, 100 négyzetméteres lakás parkettáját felvikszolni nem volt könnyű. Ilyenkor a nők, a Mama és a háztartási alkalmazott is a már akkor is veterán korú Telefunken világvevő rádiónkon valamilyen vérpezsdítő zenét keresett és afféle munkadalként hallgatva, ütemre „tangózva” dolgozta a padlót. Esetenként megengedték, hogy én is vikszoljak, de néhány perc múlva kiszálltam a buliból, mert a nyelvem is kilógott az erőfeszítéstől. A nagytakarítással együtt járt a fürdőkád és a konyhai falikút kisúrolása, illetve a gáztűzhely suvickolása. A Vimmel a WC-t és a kádat, az Ultrával a falikutat tisztították, de lehet, hogy fordítva. Erre már nem emlékszem. Mindenesetre egyik háztartási vegyszer szagát sem szerettem. Bár könnyű munkának látszott, hamar feladtam az ajtók, ablakok rézkilincseinek szidolozását is, egy idő után muszáj volt rövid pihenőt tartani. Ami elől leginkább menekültünk a bratyóval, az a fürdőszoba és a konyha felmosása volt. A felmosófára, ami leginkább egy szőrtelenített partvisra emlékeztetett, a rongyot elegáns mozdulattal tekerte rá a Mama, hogy ne kalandozzon el a széles mozdulatok miatt. Ugyanez az akció a fürdőszobában is lezajlott. Ilyenkor nem mehettünk be egyik helyiségbe sem, nehogy összekoszoljuk a frissen felmosott kőpadlót. Azokban a régi „szép” időkben nem csak a porszívó, de a mosógép és persze a külön megvásárolható centrifuga is ritkaságszámba ment. A televízióról nem is szólva. Ám utóbbival ellentétben, a szomszédok, barátok, ismerősök nem mentek át a szerencsés mosógép tulajdonoshoz egy kávézással, fecsegéssel egybekötött ágyneműmosásra és a társas porszívózás szokása sem terjedt el. Helyette maradt a háziasszonyoknak a magányos nagymosás, a barnás, téglalap alakú Flóra szappannal. Én nem szerettem a szagát, vagy illatát - kinek hogy. A Mama csak a ruhákat, terítőt, szalvétát, zsebkendőt mosta otthon. Az ágynemű ment a Patyolatba, az állami „közmosodába”. A mosás utolsó fázisa az áztatás volt, amikor az ingeket, gatyákat, zoknikat, egyebeket egy kád vízben kiáztatta. És utána jött a java: a kézi „centrifuga”, amikor ki kellett csavarni a vizes ruhát. Talán ez volt a legfárasztóbb az összes házimunka közül. Azután jött a padlókefélő gép, szinte mindenkinek lett mosógépe, centrifugája, porszívója. És boldogabbak lettünk?
Szerző