idősgondozás;

2019-05-11 09:30:00

Várólistán a nyugdíjasok: csaknem 34 ezer 65 év feletti vár valamilyen bentlakásos elhelyezésre

Azonban a kormány még a szükségletek felmérésében is csak félmegoldásokig jutott.

Egyre több 65 év feletti idős ember szorul segítségre, gondozásra vagy ápolásra, de az ellátó hálózat nem képes lépést tartani a növekvő igényekkel. Már az az adat is megdöbbentő, hogy az 1,8 milliós 65 év feletti korosztályból 1,3 millióan valamilyen korlátozottsággal élnek, de házi segítségnyújtásban csak 7 százalékuk részesül, idősotthoni ellátásban pedig mindössze 3 százalékuk. Ez a humántárca egyik híre szerint azt jelenti, hogy 56 ezer idős emberről gondoskodik az állam önkormányzati, egyházi vagy alapítványi intézményeken keresztül. (A KSH legutóbbi,  2017-es adata szerint a létszám csak 54 770 fő.) Idén április 5-én valamilyen bentlakásos elhelyezésre 33 ezer 822 idős ember várt, kiugróan sokan a fővárosban és Pest megyében, valamint Győr környékén. Ez utóbbi 3500 fős várólista azért is meglepő, mert a többi nyugati megyénkben alig pár százan vannak a listákon: Vasban 194, Zalában 270 a várakozók száma. A házi segítségnyújtás várólistáján ezernél is kevesebben vannak.

A szükségletek várható növekedését ezeknél a számoknál jobban mutatja, hogy az előrejelzések szerint 2070-re már 2,7 millió nyugdíjas korú él hazánkban, és ezen belül nagyon gyorsan nő a 80 év felettiek száma. Kétségtelen tehát, hogy át kell gondolni, milyen ellátásra van szüksége ezeknek az embereknek, mit kellene megoldani az államnak és mit a kisebb közösségeknek, köztük a családoknak.

Az utóbbi hetekben idősgondozás ügyben megszólalók többnyire két kérdést feszegettek: egyrészt, hogy fel kellene mérni a valós szükségleteket, másrészt hogy a kormánynak új bentlakásos intézményeket kellene létrehozni. Krémer Balázs szociológus azonban arra figyelmeztet, meg kellene változtatni a szakma és a közvélemény hozzáállását is ehhez a kérdéshez. A múlt század ötvenes éveit idéző intézményrendszer konzerválása és bővítése helyett számtalan egyéb lehetőséget is meg kellene vizsgálni az idős emberekről való gondoskodás keretében. A Szociális Szakmai Szövetség elnöke szerint ma a rászorulók többségének a család, főként a lányaik, más rokonok és a szomszédok hosszú ideig segítenek az aktivitásuk, élni akarásuk fenntartásában és ez így természetes. Nagy baj lenne, ha nem így lenne.

A nagyobb gond akkor kezdődik, amikor az illető már ápolásra szorul, mert a kevés férőhely miatt az ellátást végzők gyakorlatilag azzal foglalkoznak, akivel akarnak. Ráadásul a bentlakásos intézményeket szinte kivétel nélkül egy paternalista, függésben tartó szemlélet uralja, ahogy az egészségügyet is – teszi hozzá a Debreceni Egyetemen is tanító szakértő, nem pedig a tapintatos segítés, amire az időseknek valóban szükségük lenne.

A szakemberhiányt firtató kérdésre a szociológus azt hangsúlyozza, hogy nem csak szakképzett szociális munkások vagy ápolók dolgozhatnak a nyugdíjas korosztály ellátásában, segítésében, séta közben karon fogni valakit diploma nélkül is lehet, ahogy a háztartás rendben tartásához vagy a beszélgetéshez sem kell papír. Amit viszont minden idősekkel foglalkozónak meg kell tanulni Krémer Balázs szerint, az a tapintat. A jó idősgondozó nem akar mindent jobban tudni, mint a nagymama családja, jól kezeli az intimitásokat, de ha baj van, azt azonnal érzékeli és tudja, mihez nem ért, mit nem szabad még jóindulatból sem megtennie. Viszont ilyenkor rögtön intézkedik, a mentőt vagy a szakmailag profi főnökét hívja és csak addig marad, amíg megvan iránta a bizalom – sorolja az elvárásokat.

Mindezek alapján a teendők közt a szociológus elsőként a segítő kapacitásokat mérné fel és mozgósítaná, majd a technikai eszközökhöz való hozzáférést javítaná. Ha az idős ember sokat szédül és biztonságosabban tudna zuhanyozni egy lenyitható ölőkén, akkor a szociális ellátórendszernek ilyet kellene neki vinni és felszerelni – hoz példát a segítség tágabb értelmezésére. Ilyen ötlet az időseknek vagy fogyatékos embereknek szociális alapon biztosítható korszerű infokommunikációs eszköz, vagy a rendszerváltás előtti tiszteletdíjas segítői hálózat felélesztése is, amikor valaki minimális pénzért vitt a rászorulóknak is a családi ebédből. 

Összességében Krémer Balázs sokkal tarkább szolgáltatási kínálatban gondolkodik, és hisz abban, hogy egy jól megtervezett ellátórendszerben nem kellene a mainál több bentlakásos idősotthon vagy gondozóház. Az idősgondozással kapcsolatban feltett kérdéseinkre a szociális államtitkárságtól nem kaptunk választ.                                                            

A probléma mögé néznek

Az eredeti terv szerint a szociális diagnózist készítő szakember adhatott volna az ellátásra szoruló idős embernek egy vócsert, amit bárhol beválthatott volna, ahol a neki szükséges szolgáltatást nyújtani tudják, de ezt végül nem fogadták el, így maradt a levegőben lógó kérdőív – mondta el a Népszavának Takács Imre, a Magyar Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke.

Miben más ez, mint az idősotthonba jelentkezővel készített interjú?

A diagnózis egy általános problémafeltáró beszélgetés, ami megpróbálja kibogozni, hogy milyen szükségletei vannak a jelentkezőnek és az egész családnak. Az a tapasztalat ugyanis, hogy ha valaki bemegy egy családsegítőbe, csak azt a gondját mondja el, amit a legkönnyebben meg tud fogalmazni, pedig sokszor ennél súlyosabb bajok állnak a háttérben.

Ha ezt tudják, miért nem figyeltek eddig a mögöttes gondokra?

Túl kevés a szociális szakember, annyira leterheltek, hogy elég volt megoldani azt az egy gondot, amiben konkrét kérést kaptak.

Nem lett több szakember, mégis kötelező diagnózist készíteni?

Felemás ez a megoldás. Ma minden járási központban kötelező alkalmazni egy szociális diagnózist felvevő szakembert, ami nagyon kevés, minden szolgálatnál szükség lenne ilyenre. Ugyanakkor a jelentkezőnek nem kötelező ezt a hosszabb beszélgetést választani, kérheti, hogy csak az adott kérdésben segítsenek a szakemberek.