Amíg nem a tigris írja – a világ első cigány drámaantológiájáról

Publikálás dátuma
2019.05.19. 17:06

Ezek a szövegek nemcsak egy nép sorsát dokumentálják, de olyan embereket is mutatnak, akik nem törődnek bele a velük való bánásmódba.
„Are you a Gypsy? Wow! So cool!” – hangzik el egy zenei fesztiválon az egyik drámában, de hát tudjuk, jóval gyakoribb, hogy nem cool cigánynak lenni, sőt. És mellékesen persze pusztán a származás miatt coolnak lenni is bántó. Azonban ennél jóval bántóbb dolgokról is mesélnek nekünk a világ első roma drámakötetében, amely a 2017-ben és 2018-ban Budapesten megrendezett Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál nyomán jött létre és öt roma színházi alkotó monodrámáját tartalmazza. A kötetet Balogh Rodrigó válogatta, és közösségi finanszírozásból jelentették meg. Nem feltétlen monodrámák persze ezek, inkább embertörténetek, amik drámaiak. És amelyekben a cigányok nemcsak antihősök és sztereotipek, hanem valódi hősök emberfeletti küzdelemmel. Közük sem sok van ahhoz, amilyen képet szuggerálnak belénk és amilyen képet alkottunk magunkban róluk. A válogatást dicséri, hogy szándékoltan sokszínűségre tör, változatos. Van benne népirtási kísérletről mementó, gyermekkor szabadságélményeiről való visszaemlékezés, saját kultúrával szembeni önkritika, emberjogi küzdelem, vádirat, és dacos csakazértis-lét. Olvashatunk skót, svájci, magyar, román és ír romákról. A kirekesztettség, a lenézettség fájdalma, a tehetetlenség keserűsége azonban közös. Nem visszafogott írások ezek, szókimondók és sötétek. Úgy szenvedtünk, mint a kutyák – olvassuk, s hozzá a szorongató történeteket, melyek feltartóztathatatlanul törnek fel e történetmondókból. Ezek a szövegek nemcsak egy nép sorsát dokumentálják, de olyan embereket is mutatnak, akik nem törődnek bele a velük való bánásmódba. Abba, hogy jóval azelőtt megbüntetik őket, hogy élni kezdenének, esélyt sem kapva, hogy azok lehessenek, akik lehetnének. Valódi hőssé kell válniuk, hogy a közösség lehúzó ereje és a többség nyomása ne hasson. Hőssé is válnak, azzal, hogy mindennel szembemenve képesek hinni magukban, és abban, hogy nem normális, ami elfogadott. Rendre megkérdőjelezik azt, ami van. Richard O’Neill A legnehezebb szó című művében a skót traveller asszony, Jess Smith küzdelméről szól, melyet szülei emlékére és népe nevében folytat a travellerek alapvető emberi jogainak elismertetéséért és a skót miniszterelnök bocsánatkéréséért. „Travellerek”-ről, azaz a vándorcigányokról mesél Michael Collins számos irodalmi díjjal elismert ír előadó Kulturális kérdés vagy sem? monológja is, derűsebben, a gyerekkoron keresztül. Mihaela Drăgan dokumentarista módszereken, anyaggyűjtésen alapuló írásában, A (n)ő beszélben a roma lányok korai férjhez adásáról szól kellő kritikával. Hogy a függetlenségére oly büszke Svájcban is volt roma népirtási kísérlet, azzal Dijana Pavlović Beszélj, életem monodrámája szembesít a svájci jenis írónő, Mariella Mehr történetén keresztül. Farkas Franciska Levél Brad Pittnek című provokatív, nyers erejű szövege leleplezi előítéleteinket, álszolidaritásunkat, tapintatlanságunkat – konyhanácizmusunkat. Persze ő sem bánik kesztyűs kézzel velünk, olvasókkal. Miért is tenné. Ami nem öl meg, az megerősít alapon, bár bivalyerőssé lett, ám közben azért sok halálon kellett átmennie, sokszor kellett feltámadnia. És még mindig benne van, hogy el kell innen menni (akár Brad Pitt révén is), hogy azzá tudjon válni, amivé szeretne. Embertörténetekből építkező történelemkönyv e gyűjtemény, az európai történelem egy fejezete, kordokumentum. Egy nép nevében beszélnek, akkor is, ha csupán egyetlen lány vagy épp saját történetüket írják a szerzők. A média szerepe és felelőssége egy-egy kép kialakulásában, a közgondolkodás befolyásolásában pedig szintén pontosan kirajzolódik e drámákban. Meghatározó egy ügynél, a sajtó mikor harap rá, ráharap-e valamire. Ez már tetszik? – kérdi az olvasótól provokatívan Farkas Franciska. Nem, nem tetszik a kép, amit tükröznek rólunk ezek az írások, olvasása megviseli az embert. Megvisel olvasni, mi mindent kellett és kell elszenvedniük tőlünk, többségben lévőktől. Mégis muszáj a szembesülés, mert e nélkül nem érthetjük e népet, a fájdalmát, a reakcióit. És mindez talán abban is segít, hogy maradék előítéletünket átértékeljük, s megerősödjön bennünk: „mekkora szarság rasszistáknak lenni”. Hiszen mindegyik történet után valahogy önkéntelenül felbuggyan az emberben a szó: bocsánat. Amit a skót miniszterelnöktől várt Smith, az az olvasóban születik meg. A rasszizmus áldozatai világszerte csak akkor válhatnak egyenrangú felekké, ha büszkék egyedi jellemzőikre és maguk írják a történelmüket. Egy régi mondás szerint, amíg nem a tigris írja meg a saját történetét, mindig vadászni fognak rá – emlékeztet Collins a kötet egyik darabjában. E drámagyűjtemény hozzájárul, hogy a romák végre egyenrangú felekké válhassanak. A tigris elkezdte írni történetét. (Ford. Adorján Beáta, Kondi Viktória, Király Kinga Júlia, Budapest, Nők a Jövőért Egyesület–Független Színház Magyarország, 2019. 128 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.05.20. 14:51

A társadalom szegénységi bizonyítványa – Interjú Farkas Franciska színésznővel

Publikálás dátuma
2019.05.19. 06:50

Fotó: Szalmás Péter
Zavarba ejtően kitárulkozó az a Brad Pittnek címzett levélmonológ, melyet Farkas Franciska a tavalyi, II. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon adott elő, s amely írásos formában bekerült a világ első roma monodrámákat sorakoztató, Roma hősök című kötetbe. Van benne kis drog, csövezés a Deák téren, elmegyógy, Csernus doki és szelfi Angelina Jolie-val. No meg persze Braddel. És ez, meséli Franciska, mind igaz. Csak egy icipicit van feltupírozva, hogy irodalmibbnak hasson.
Tényleg azért jelentkezett a Vér és méz földjén című film forgatására statisztának, hogy közös fotót készíthessen Angelina Jolie-val?  Tényleg. Akkoriban még nem érdekelt ez az egész filmes balhé. Modellkedtem, szocmunkásnak tanultam, és csakis brahiból mentem el statisztálni, hogy legyen egy fotóm Jolie-val. Nem is tudtam, hogy Brad Pitt is ott lesz. Aztán amikor adódott az alkalom, beleraktam a pillanatba mindent és kihoztam belőle, amit lehetett. Nem gondoltam, hogy akkora sztori lenne egy szelfi velük, inkább poénnak fogtam fel. Ehhez képest a Brad Pittnek címzett levélben arra kéri a sztárt, fogadja örökbe önt. Csak megdobogtatja még ma is a szívét az a fotó.  Persze. Amikor nézem a filmjeit, nyilván jó érzés a tudat, hogy fogta a derekamat, de nagyjából ennyi. Amúgy tényleg megkértem rá, hogy fogadjon örökbe. Amikor megkérdeztem, mit tegyek, hogy én is hollywoodi sztár lehessek, azt javasolta, menjek Hollywoodba. Mondtam, hogy arra csak akkor lenne esélyem, ha örökbe fogadna. Aztán tessék, nélküle is kijutott, rögtön az első filmjével: a Viktória – A zürichi expressz a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon két díjat is kapott. Ettől lett sztori a szelfiből. Hogy miután Brad Pitt azt mondta nekem, hogy csináljak filmeket és menjek Hollywoodba, ez megtörtént. Nagy becsben van a kép?  A számítógépemen őrzöm. Nincs kinyomtatva vagy ilyesmi.  És ha elszáll a gép? Minden ismerősömnek, anyámnak, apámnak megvan, szóval nem fog eltűnni soha. A kötetben szereplő monodrámának ez a sztori adta ugyan az apropóját, de benne egy ennél sokkal súlyosabb, megrázóbb, ugyanakkor hasonlóan valós történetet mesél el a saját útkereséséről, a cigányságáról, az identitása alakulásáról. Minden szava igaz? Merthogy a storytelling amúgy engedi a fikciós elemek használatát.  Igen, az egyetlen szigorúan vett kritérium, hogy egyes szám első személyben menjen a mesélés, első kézből, belső élményből. Nyilván az én történetemben is vannak feltupírozott részek, de ezzel együtt ez egy totálisan igaz sztori, csak épp kissé ironikusan, önreflexíven, egy kissé pikírt humorú csavarral előadva. Nevezetesen, hogy életem minden sötét eseményét és megrázó élményét én akartam. Én akartam, hogy mindaz, ami megtörtént, megtörténjen velem. A kerettörténet szerint csakis azért, hogy amikor majd ott állok Brad Pitt mellett, addigra legyen egy olyan motiváló és megható sztorim, ami elég erős ahhoz, hogy ő örökbe fogadjon. Persze nem ez a lényeg, ez csak egy poén. Minden más, amit elmondok benne, ennél sokkal fontosabb. Tulajdonképpen egyfajta érzékenyítő előadásnak mondanám, arról, hogy nőként, roma nőként, bántalmazott nőként, elvált szülők gyerekeként, a szegénységből jőve hogyan lehet kreatívan, pozitívan és életigenlően hozzáállni bármilyen problémához. Korábban egy interjúban azt nyilatkozta, „én rontottam el”. Mondja ezt arra vonatkozóan, hogy mindig, minden interjúban a származásáról kérdezik. Közben pedig úgy tűnik, pont hogy beleáll: a Tudás 6alom formációval játsszák a Jurányiban a Cigány magyart, a Roma Hősök fesztiválon érzékenyít, és itt ez a roma drámakötet is.  Két teljesen külön dologról van szó. Azzal, hogy vállalom a romaságom, soha semmilyen bizonytalanságom nem volt. Ugyanakkor egyfajta kellemetlen következménynek tekintem, hogy amióta kijött az első filmem, ami most már idestova öt éve történt, és rendszeresen adok interjúkat, az újságírók 70 százaléka a származásomról kérdez. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az, hogy sokak számára ez bennem a legérdekesebb, nem az én szegénységi bizonyítványom, hanem a társadalom egészéé. Nekem ez egy nagyon fontos kérdés, csak azt unom kicsit, hogy a színészetem kapcsán is mindig erről kérdeznek. Némiképp elkerülhetetlen, lévén zömében cigánylányokat alakít.  Ez megint a rendszerről szól és nagyon általános jelenség az egész világon. Ha megnézi az ember, miben ismert meg egy színészt, és hogy azóta milyen szerepkörökben látta, gyakran rácsodálkozik, hogy jé, ő tényleg mindig a bunkó, nagydarab csávó, ő mindig hősszerelmes, ő meg az örök naiva. Mivel én egy eléggé autentikus szereppel kezdtem, aztán ráraktam még kettő hasonlót, nagyon nehéz elképzelni, milyen vagyok, ha nem ezt csinálom. Nyilván nem is szeretnének kísérletezni. A film alapvetően rasszista műfaj. A sztereotípiákra épít, hogy biztosan tudja a néző, mire gondol a rendező, csak hát a rendező meg azért épít arra, mert azt képzeli, hogy a néző úgyis arra gondol. Ez egy ördögi kör. Nagyon sok mindennek kellene változni ahhoz, hogy kapjak egy olyan szerepet, ahol például pusztán nőként jelenhetek meg, és egyáltalán nem számít, hogy honnan jöttem. De nem kell itt származásig menni. Már azok az egyébként jó színészek sem annyira keresettek, akik nem annyira szépek. A film világa nem igazságos. Színházban könnyebb tágítani a határokon?  Ott igen. Ott már játszottam például az Ugron Zsolna regényéből készült Hollóasszonyban, Szilágyi Erzsébet húgát meg alexandriai hercegnőt. Ezekben a szerepekben lubickolok: végre valami más, amiben meg tudom csillogtatni, hogy nemcsak a taaajszólaaas megy nekem, hanem az is, amikor egy osztrák hercegnőt kell eljátszani, aki, teszem azt, raccsol és német akcentussal beszél. A levélmonológ azzal zárul, hogy kimegy New Yorkba, megkeresi az Actor’s Studiót, leül a lépcsőre és kész. És amikor megkérdezik, miért ül ott, azt feleli, hogy „azért, mert ez az egyetlen hely a világon, ahol lenni szeretnék”. Ült már azon a lépcsőn?  New Yorkban még nem voltam, de a Los Angeles-inek már megnéztem a kapuját. De most még maradok Európában, Luton a következő úti cél. Az öcsém ott él öt éve, angol lingvisztika szakon tanult, kimegyek hozzá kicsit finomítani az angoltudásomat. Ott szeretnék castingokra járni és angolul játszani a Levél Brad Pittneket. +1 kérdés  Számtalanszor említette, hogy első számú roma hőse az édesanyja, aki rendkívüli műveltsége okán sokszor idézetekben válaszol a neki feltett kérdésekre. Önről pedig az a hír járja, hogy kívülről fúj rengeteg animációs filmet. Üzenne valamit idézetben az olvasóinknak?  Most hirtelen a Kung Fu Panda jut eszembe: az első rész végén hangzik el az az örök érvényű bölcsesség, a titkos tésztaleves receptje kapcsán, hogy „There is no secret ingredients”, vagyis „Nincs titkos összetevő. Csak te”.
Szerző

Kántor Zsolt versei

A test és az éj Mintha forrássá válna a csigalépcső, s ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme. S a tenger a szobába egy felhőt ereszt be, mint a mese ajtaján a piperkőc Kérő. Most az egész lakás egy hajóvá alakul át. S a pereme, akár a poharak ajka. S ködfolt egy nő. Talán pesztonka. Dajka. Két bölcsőt ringat. A múltat és a mát. Megreccsen a könyvespolc és az ágy. S a hölgy álmában hűtlen bohócának megbocsát. Így a hullámok a megérzések partjait mossák! A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész. A szekrényből szagok: a naftalin, a mész. Elindul minden. Mint viharba került kabin. Hamvas lánytesten szakad szét az ing. A tél belebújt a nyárba A méz íze, akár a nyelv. Enyhül a nyilallás, ami a garatnál kulminál. Csurom hínár a gondolkodás, egy régi képet kiváj. S egy metaforát. A Holdat, a túlfolyás foglyát. Beleugrott a nyár a befőttes üvegbe. Viszlát! Mint versek a kötetbe. A memória pitypangként szaporodik. Ha beavatkozol a kristályosodásba, bezárul. S hirtelen előáll a teljes jelenlétet nélkülöző beállítódás. Kivonni a személyiséget. Kivonulni az artikuláció „alól”. A lemeztű megbotlik. És a szöveg a partjelzőre kinéz. A karmester megérinti a krupiét. Az emberek megnyugodnak, a zene újra indul. Csak egy fotó lóg le róla a díszlet alá. Az idő járkál. Fel s alá. Felfeslik a hétfőnél a falinaptár és visszafelesel. Azt mondja az esőcseppnek: frigid mimóza. A sakktáblán hervadozik éjszaka óta, egy pici rózsa.
Témák
versek
Frissítve: 2019.05.19. 13:58