Egy nagy újdonságot hordoz magában Quentin Tarantino legújabb műve, a Volt egyszer egy Hollywood: míg korábbi filmjeiben rendezői kézjegy volt, hogy kedvenc B-kategóriás műveit megidézte, most a hatvanas évek álomgyárának a kevésbé csillogó oldalát alkotói szempontból mutatja be: hősei a trash produkciókban főgonoszt alakító Rick Dalton (Leonardo di Caprio) és állandó dublőre, sofőrje és barátja, Cliff Booth (Brad Pitt). Nem rekonstruálni akarta a sorsukat – erre talán senki sem volna kíváncsi –, hanem a művészet erejével újraírni a film- és egyéb történeti tényeket. Jelesül: megmutatni, milyen is volt Hollywood, mielőtt a nagy strukturális váltás és Charlie Manson hadjárata megtörtént.
Felvetődhet a kérdés: miben új és más ez a produkció Tarantino korábbi nagy műveihez képes. Első triviális különbség, hogy immár nem újat akar alkotni a mester, hanem tisztelegni azok előtt, akiken felnőtt. Természetesen ezt a maga módján teszi: megalkotott két fiktív karaktert, akik létezhettek volna annak idején. Ez a két fickó, a már említett Rick és Cliff tarantinói archetípus: sokat isznak, brutálisak, amennyiben szükséges, de mindenekelőtt alkotók. Rick az fajta színész, aki a B-filmek rajongóinak az álmát testesítik meg, tehát, ha kell, lángszóróval végzi ki a náci vezérkart – természetesen egy film a filmben szituációban. Rick igazi lúzer, aki színészként limitált, a karrierje vége felé jár – egy western forgatása során egy nyolcéves színészpalánta leány mind mentálisan, mind szakmailag übereli. Persze, ilyenkor ott van az európai karrier lehetősége is, a spagetti western és gengszterfilm olyan rendezőkkel, mint Sergio Corbucci. Erre Ricket a menedzsere beszéli rá, bizonyos Marvin Schwarz – Al Pacino váratlan fellépésében. Hőseink aztán visszatérnek az álomgyárba – Rick olasz feleséggel – és élik tovább a B-kategória gyönyöreit. Amit látunk, sok pillanatában egyedi és lenyűgöző, miközben számos nosztalgikus jelenet túltolt.

Mindazonáltal van a filmnek egy vitathatatlanul izgalmas és lehengerlő párhuzamos cselekményszála, mely Tarantino sajátos értelmezése a Charlie Manson-féle hippikultusznak. Fiktív hőseink többször találkoznak a Manson féle lányokkal, sőt Cliff még a farmra is eljut és a rendező kérésére tárgyalni tiltott, amúgy sokak számára minden bizonnyal botrányos fináléban minden szál összefut, ami történik, az tényleg egyedi és sokkoló. Talán annyit mégis elárulhatok, hogy brutálisan tombol az erőszak és folyik a vér. Szimbolikusan és valóságosan egyaránt.

A szerda esti ünnepségen az egyik alapító, a Rádió Bézs főszerkesztője, Fodor János azt emelte ki, hogy ezt az elismerést jó és tisztességes embereknek adják. Olyanoknak tehát, mint a most 84. évét taposó, napjaink oktatásában és pedagógiájában is meghatározó szerepet vállaló Vekerdy. Fodor János lapunknak elmondta, hogy a New Yorkban élő, most 88 éves Szaday Zoltánnal együtt vándordíjat hoztak létre. Ezért is adta át az idei díjazottnak a műalkotást a tavalyi „győztes”, Bojár Gábor fizikus, vállalkozó. Ám számára is meglepetést jelentett, hogy egy támogató jóvoltából a díj mégsem „vándorol”, hiszen aki megkapja, meg is őrizheti Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész és Bedécs Kristóf ötvösművész alkotását.

Ami pedig a névadót, Kovalik Mártát illeti: a díj alapítói úgy tartják, a két éve elhunyt aranytollas és Pulitzer-emlékdíjas újságíró példát állított az utókor elé. Szabad ember volt, s az igazságot kereste mindig. Legendás szókimondása és tisztessége miatt megérdemli, hogy sokáig emlékezzenek rá. Majdnem hatvan évig dolgozott a valaha szebb napokat látott és akkor még közszolgálatinak számító Magyar Rádióban. Alkotótársával, Hegyi Imrével készített tényfeltáró sorozatuk, a Húszas stúdió iskolát teremtett.

Este hét, Trafó nagyterem, szinte telt ház. A rövid felkonferálást, Schwechtje Mihály tíz perces, Aki bújt, aki nem című, és Till Attila húsz perces, Csicska című kisjátékfilmje követte, majd Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmjét láthatták az érdeklődők. Megrázó képsorok az emberkereskedelemről és a modern kori rabszolgaságról, egytől egyig olyan alkotások, amiket megnézve, kicsit mindenkinek megrendül az emberekbe, az emberségbe és a modern társadalomba vetett hite. Az első fél óra fikciói a saját gyerekeiket ócska drogért és némi zsebpénzért eladó szülőkről, és a vidéki tanyán élő, családját és rabszolgáját egyaránt rettegésben tartó földművelő gazdáról, megteremtették az est alaphangulatát, és a harmadik film kijózanító valóságának feldolgozásához kellő lelkiállapotot. Utóbbi, az Egy nő fogságban, egy magyar családot tíz éve, fizetés nélkül szolgáló, 52 éves, tanult nő mindennapjait, mutatta be. A méltóságától, jogaitól, szabadságától és nevétől megfosztott „Maris”, évek óta maradékon élt, a kanapén aludt, a házimunka mellett, éjszakánként egy gyárban dolgozott, és fizetése egészét, a háznál szolgáló további két „csicskához” hasonlóan az utolsó forintig le kellett adnia fogva tartójának, aki azon túl, hogy időnként megverte, több - mára már behajtónál lévő, milliós összegre rúgó - áruhitelt is felvett a nevére. A fizikai és lelki elnyomás miatt félelemben élő, nőt a kamera jelenléte ébresztette rá, hogy nincs teljesen egyedül. Az alkotó, a másfél évnyi forgatás alatt együtt megélt mindennapokból és sorsfordító pillanatokból született alkotása az első magyar egész estés dokumentumfilm, mely amellett, hogy közel 80 nemzetközi fesztiválon vetítették, amelyeken összesen 28 díjat nyert, bekerült az amerikai Sundance fesztivál versenyprogramjába is.  Felkavaró alkotás, egy elképesztően erős, és szeretni való nő életéről és érzelmeiről, aki hányattatott sorsa ellenére, vagy éppen amiatt, olykor végtelen cinizmussal és humorral beszél saját nyomoráról, noha az évek fájdalma ott van arca barázdáiban, és a szemében megcsillanó szomorúságban. Az a fajta film, ami egy életen át elkísér, nem csak a pulóverujjba morzsolt könnycseppekkel, hanem a mondanivaló aktualitásával és fontosságával, valamint a saját életünk és problémáink átértékelésére feladott leckével.  A vetítés utáni beszélgetésen más konkrét esetek is szóba kerültek. Kiderült, hogy társadalmi és hivatali szinten is a megelőzésre és probléma kezelésére létrejött rendszer sok hiányossággal küzd.  A társadalmi szerep és felelősség vállalás egyik fontos lépése a Szabad Élet Egyesület és az ELF Pictures adománygyűjtő akciója, melynek bevételét menekítő autók fenntartására, az áldozatok elhelyezésére létrejött védett házak működésének támogatására, az áldozatok rehabilitációjára és képzésére, valamint a segítségnyújtás lehetőségeit, és a segítő szervezetek elérhetőségeit megjelenítő országosan terjesztett kiadványok finanszírozására fordítják.