A reform mindent túlél

Az adatok, a hírek, a közösségi médiában szerteszaladó rémtörténetek arról szólnak, hogy a nevelési intézmények bajba kerültek, a pedagógusok vagy nem találják az érvényes szakmai megoldást, vagy elkerülik a nehéz helyzeteket, vagy fokozódó agresszióval válaszolnak meghiúsult pedagógiai beavatkozásaikra. Vagy csak egyszerűen elfáradtak. Elfogadják a hatalomtól érkező üzeneteket, beletörődnek a kifogásolt tankönyv használatába, tépelődés nélkül tudomásul veszik az előírt tananyagot.
Az iskoláról szóló diskurzusokban rendre elhangzik a szomorú sóhajtás: az a hosszú évtized, mely a nyolcvanas évek végefelé kezdődött, és eltartott a kilencvenes évek végéig, nyomtalanul múlt el a pedagógustársadalomban. A már-már féktelennek tűnt innovációs mozgalmak „tanúhegyei” nyugdíjba mentek, vagy tán korai gyomorvérzés, infarktus, sztrók után a betegágyban, esetleg már a temetőben vannak. 
Elképzelhető, hogy az új nemzedékek előtt már minta sem maradt? Csak emlékeztetek: kutatás igazolta, hogy a kilencvenes évek legelején – holott még Nemzeti Alaptanterv, kötelezően előírt helyi tanterv sem létezett – az iskolák csaknem 80 százaléka hajtott végre saját kezdeményezéséből módosítást a tanterven, adaptálta azt nem csupán a kor viszonyaira, de az iskola adott tanulói összetételére is. A kollégák falták az alternatív pedagógiákról megjelent új kiadványokat, a hasonló tárgyú konferenciákkal nagy előadótermek teltek meg. 
Csak egy véletlenül keletkezett történelmi korszak volt ez? „Elsötétítések közt résnyi fény” – ahogyan Vas István jeles versében olvastuk? És most mit tegyünk: felejtsük el?
És mégis. Országjárásaim során mindig találkozom olyan kollégákkal, aki valami új megoldást keresnek és alkalmaznak az osztálytermekben. Vagyis módszereik megválasztásakor nem a tananyagnak, nem a tantervnek adnak prioritást, hanem a növendékeik, tanulóik sajátosságainak, szükségleteinek. Rendre felbukkan egy-egy „Kokas-óra”, másutt a drámát alkalmazzák konfliktusok megelőzésére, értékek közvetítésére. Winkler Márta módszereit idézik meg, a francia Freinet neve bukkan fel itt-ott. Projektnapok, projekthetek vertek gyökeret sok intézményben. Van, ahol „mentor” nyújt folyamatos támogatást a rábízott tanulóknak (akár életviteli gondjaikban is), szerződés köttetik tanulók és pedagógusaik közt (mindkét félre érvényes kötelezettségekkel). Jártam olyan iskolában, ahol az iskola születésnapján a tanári színjátszócsoport tart előadást.
Tudom, szigetek. Néha rejtőzködve, nyilvános terjesztést nem is vállalva működnek ezek a kísérletek. S mégis: úgy tapasztalom, hogy a magyar iskola, a magyar nevelésügy 25-30 éve átélt legutóbbi reformmozgalma mégiscsak nyomot hagyott a tanári szobákban, ízei megmaradtak a kávéspohár alján, a szekrények, padok karcolásaiból mint régi hieroglifák kiolvashatók, illatuk érezhető a szertárak, a könyvtárak mélyén.
„Él még Bánk” – jutnak ilyenkor eszembe a panaszos jobbágy szavai, felcsillanó tekintete Katona József tragédiájából.
Ezzel a reménnyel köszöntöm pedagógustársaimat 2019-ben.
Frissítve: 2019.05.31. 09:14

Hét másodperc

Akár hetekig vagy hónapokig eltarthat, mire válaszokat kapunk – legalább részben – a szerda este a Margit hídnál történt dunai tömegszerencsétlenség okaira. Egyelőre a következmények biztosak: elsüllyedt a Hableány nevű turistahajó, miután egy nagy utasszállítóval ütközött. Előbbi alig hét másodperc alatt süllyedt el. Ennyi idő ahhoz sem elég, hogy a hajón lévő 33 dél-koreai utas és a kétfős magyar személyzet felfogja egyáltalán, mi történik velük. Tegnap délutáni adatok szerint heten élték túl a szerencsétlenséget, és ennyi holttestet találtak meg a tragédia után. A többi utast és a személyzetet még keresik, egyre kevesebb reménnyel.
Egy nappal a történtek után ítéletet mondani aligha lehet, de érdemes kérdéseket feltenni, és válaszokat keresni. Utóbbiból egyelőre nincs sok, előbbiből annál inkább. Vajon elkerülhető lett volna-e a tragédia? A papíron minden helyzetre felkészült katasztrófavédelem éles helyzetben jól teljesített-e? És a sürgősségi ellátás? Vajon helyes-e, hogy a Duna fővárosi szakasza időnként forgalmasabb, mint a Nyugati aluljáró csúcsidőben? Kell-e korlátozni, hogy a Dunán főszezonban több sorban állnak egymás mellett kishajók, utasszállítók, szállodahajók, étterem-hajók és mindenféle más járművek? Helyes-e az, hogy semmiféle szabályozás nincs arra, hogy egy adott Duna-szakaszon hány hajó lehet egy időben?
Mindez és sok más kérdés nem a Hableány hét másodperce miatt fontos. Hanem azért, hogy legyenek kész válaszok. Érdemes lett volna ezt a módszert Kásler Miklós miniszternek is követnie, akinek tegnapi sajtótájékoztatója alig egy percig tartott, és kérdéseket sem lehetett feltenni. Ez – azon túl, hogy a hozzá nem értés, a sunnyogás és a részvétlenség látszatát kelti – azért gond, mert kérdések nélkül épp a válaszok nem születnek meg.
Szerző
Markotay Csaba

Szamárbőgés

Diétára fogták a szomszéd tehenét. A fogyókúrának valamennyiünk számára jól érzékelhető, kézzel ugyan nem fogható, de azért akusztikai szempontból jelentős hozadéka van. A tehén bőg. 
Először azt hittük, szamárral gyarapodott az egyik faluszéli porta, amely akár a miénk is lehetett volna. Volt ennek veszélye. Amikor egy konyhaasztalnál, a szépen lesütött mangalica-bordákkal és hozzá a párolt, egy kis mazsolával és fehérborral megbolondított, friss tavaszi káposztával megrakott tányérunk felett egyszer csak elkúszott a mondat, s hogy erősebben halljuk, a mosogató felől mindjárt meg is fordult, rezonált, bele egyenesen a poharunkba, miszerint „nem kéne venni mégis egy szamarat?”, nos, akkor kétféle út állt előttünk. Egy rövid, szikár és kimért „nem”, amit egyébként nagyon nem kedvelünk, mert utáljuk a magyarázat nélküli tagadást, még akkor is, ha szerencsés gyerekkorunk volt, és nélkülöztük az „azért, mert én azt mondtam!” jellegű tételmondatokat.
A másik út egy hosszabb „nem”, inkább egyfajta elodázás: hagyni, hogy a gondolat saját magától mintegy tovasuhanjon, s reménykedni, hogy nem tér vissza, főképp nem a várakozástól megerősödve. Olyasféle kitérők hangoznak el ennek érdekében, mint „nem tudom, hogy férnének meg a kecskék a szamarakkal…”, vagy „muszáj nekünk olyan állatot hozni a házhoz, ami legalább tíz évvel túlél minket?”. Majd jönnek a praktikusabb szempontok, s a tudomány jól jön ilyen esetekben. Felolvassuk, hogy a „mén jellegzetes ordításával adja tudtul a kancának párosodási szándékát”, s aggódó arckifejezéssel feltesszük a kérdést, hogy ez vajon meddig tart nála, s az alapüvöltéstől mennyivel erősebb? S a korral netán enyhül-e, meg egyáltalán, akkor is csinálja-e, ha nincs kanca a közelében? Csak úgy sorjázzuk a kérdéseket, hátha elbizonytalanítjuk magát az eredeti felvetést. 
A másik tányér felett kis időre megtelepszik a csend – jól érezzük, ez csak erőgyűjtés –, de aztán a tekintet felvillanyozódik, s az addigi bágyadtnak tűnő belenyugvás cselekvésbe csap át. 
- Megmutatom, valójában hogy csinál egy szamár – mondja, s ehhez már fel kell állnia, mert a mellkas tájékáról másodperceken belül feltörő hang nem tűri a görnyedt tüdőt. Majd hangosan kitárja az „í-t”, majd jön az „ááááá”, amelyik inkább afféle hörgés, csukott szájjal, mintegy elfojtva.
- Igazából csak tutul, befelé ordít, ez afféle rejtőjenői, elfojtott kiáltás, bocsánatkérős, ott a hátában a kés, de a méltóság fontosabb, na, ilyen egy igazi szamárüvöltés. Nem vészes, meg lehet szokni…
Nem lettünk nyugodtabbak, bár a nap hátralévő része kétségtelenül vidámabban telt, noha visszafogott eleganciával egyszer sem hangzott el a klasszikus mondat ránk illesztett változata, miszerint „csinálj úgy, mint egy csacsi…”
Napokkal később hallottuk meg először a bőgést, mintha közvetlenül a fülünk mellett harsant volna fel. Másnap, harmadnap ugyanúgy. Panaszkodtunk a szomszédasszonynak is, aki a tejet hordja házhoz, tőle tudjuk, hogy ez bizony nem szamár, hanem az ő tehene, akit diétára fogott az állatorvos. De hogy miért, az már egy másik történet…
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.05.31. 09:13