A reform mindent túlél

Az adatok, a hírek, a közösségi médiában szerteszaladó rémtörténetek arról szólnak, hogy a nevelési intézmények bajba kerültek, a pedagógusok vagy nem találják az érvényes szakmai megoldást, vagy elkerülik a nehéz helyzeteket, vagy fokozódó agresszióval válaszolnak meghiúsult pedagógiai beavatkozásaikra. Vagy csak egyszerűen elfáradtak. Elfogadják a hatalomtól érkező üzeneteket, beletörődnek a kifogásolt tankönyv használatába, tépelődés nélkül tudomásul veszik az előírt tananyagot.

Az iskoláról szóló diskurzusokban rendre elhangzik a szomorú sóhajtás: az a hosszú évtized, mely a nyolcvanas évek végefelé kezdődött, és eltartott a kilencvenes évek végéig, nyomtalanul múlt el a pedagógustársadalomban. A már-már féktelennek tűnt innovációs mozgalmak „tanúhegyei” nyugdíjba mentek, vagy tán korai gyomorvérzés, infarktus, sztrók után a betegágyban, esetleg már a temetőben vannak.

Elképzelhető, hogy az új nemzedékek előtt már minta sem maradt? Csak emlékeztetek: kutatás igazolta, hogy a kilencvenes évek legelején – holott még Nemzeti Alaptanterv, kötelezően előírt helyi tanterv sem létezett – az iskolák csaknem 80 százaléka hajtott végre saját kezdeményezéséből módosítást a tanterven, adaptálta azt nem csupán a kor viszonyaira, de az iskola adott tanulói összetételére is. A kollégák falták az alternatív pedagógiákról megjelent új kiadványokat, a hasonló tárgyú konferenciákkal nagy előadótermek teltek meg.

Csak egy véletlenül keletkezett történelmi korszak volt ez? „Elsötétítések közt résnyi fény” – ahogyan Vas István jeles versében olvastuk? És most mit tegyünk: felejtsük el?

És mégis. Országjárásaim során mindig találkozom olyan kollégákkal, aki valami új megoldást keresnek és alkalmaznak az osztálytermekben. Vagyis módszereik megválasztásakor nem a tananyagnak, nem a tantervnek adnak prioritást, hanem a növendékeik, tanulóik sajátosságainak, szükségleteinek. Rendre felbukkan egy-egy „Kokas-óra”, másutt a drámát alkalmazzák konfliktusok megelőzésére, értékek közvetítésére. Winkler Márta módszereit idézik meg, a francia Freinet neve bukkan fel itt-ott. Projektnapok, projekthetek vertek gyökeret sok intézményben. Van, ahol „mentor” nyújt folyamatos támogatást a rábízott tanulóknak (akár életviteli gondjaikban is), szerződés köttetik tanulók és pedagógusaik közt (mindkét félre érvényes kötelezettségekkel). Jártam olyan iskolában, ahol az iskola születésnapján a tanári színjátszócsoport tart előadást.

Tudom, szigetek. Néha rejtőzködve, nyilvános terjesztést nem is vállalva működnek ezek a kísérletek. S mégis: úgy tapasztalom, hogy a magyar iskola, a magyar nevelésügy 25-30 éve átélt legutóbbi reformmozgalma mégiscsak nyomot hagyott a tanári szobákban, ízei megmaradtak a kávéspohár alján, a szekrények, padok karcolásaiból mint régi hieroglifák kiolvashatók, illatuk érezhető a szertárak, a könyvtárak mélyén.

„Él még Bánk” – jutnak ilyenkor eszembe a panaszos jobbágy szavai, felcsillanó tekintete Katona József tragédiájából.

Ezzel a reménnyel köszöntöm pedagógustársaimat 2019-ben.