Szamárbőgés

Diétára fogták a szomszéd tehenét. A fogyókúrának valamennyiünk számára jól érzékelhető, kézzel ugyan nem fogható, de azért akusztikai szempontból jelentős hozadéka van. A tehén bőg.

Először azt hittük, szamárral gyarapodott az egyik faluszéli porta, amely akár a miénk is lehetett volna. Volt ennek veszélye. Amikor egy konyhaasztalnál, a szépen lesütött mangalica-bordákkal és hozzá a párolt, egy kis mazsolával és fehérborral megbolondított, friss tavaszi káposztával megrakott tányérunk felett egyszer csak elkúszott a mondat, s hogy erősebben halljuk, a mosogató felől mindjárt meg is fordult, rezonált, bele egyenesen a poharunkba, miszerint „nem kéne venni mégis egy szamarat?”, nos, akkor kétféle út állt előttünk. Egy rövid, szikár és kimért „nem”, amit egyébként nagyon nem kedvelünk, mert utáljuk a magyarázat nélküli tagadást, még akkor is, ha szerencsés gyerekkorunk volt, és nélkülöztük az „azért, mert én azt mondtam!” jellegű tételmondatokat.

A másik út egy hosszabb „nem”, inkább egyfajta elodázás: hagyni, hogy a gondolat saját magától mintegy tovasuhanjon, s reménykedni, hogy nem tér vissza, főképp nem a várakozástól megerősödve. Olyasféle kitérők hangoznak el ennek érdekében, mint „nem tudom, hogy férnének meg a kecskék a szamarakkal…”, vagy „muszáj nekünk olyan állatot hozni a házhoz, ami legalább tíz évvel túlél minket?”. Majd jönnek a praktikusabb szempontok, s a tudomány jól jön ilyen esetekben. Felolvassuk, hogy a „mén jellegzetes ordításával adja tudtul a kancának párosodási szándékát”, s aggódó arckifejezéssel feltesszük a kérdést, hogy ez vajon meddig tart nála, s az alapüvöltéstől mennyivel erősebb? S a korral netán enyhül-e, meg egyáltalán, akkor is csinálja-e, ha nincs kanca a közelében? Csak úgy sorjázzuk a kérdéseket, hátha elbizonytalanítjuk magát az eredeti felvetést.

A másik tányér felett kis időre megtelepszik a csend – jól érezzük, ez csak erőgyűjtés –, de aztán a tekintet felvillanyozódik, s az addigi bágyadtnak tűnő belenyugvás cselekvésbe csap át.

- Megmutatom, valójában hogy csinál egy szamár – mondja, s ehhez már fel kell állnia, mert a mellkas tájékáról másodperceken belül feltörő hang nem tűri a görnyedt tüdőt. Majd hangosan kitárja az „í-t”, majd jön az „ááááá”, amelyik inkább afféle hörgés, csukott szájjal, mintegy elfojtva.

- Igazából csak tutul, befelé ordít, ez afféle rejtőjenői, elfojtott kiáltás, bocsánatkérős, ott a hátában a kés, de a méltóság fontosabb, na, ilyen egy igazi szamárüvöltés. Nem vészes, meg lehet szokni…

Nem lettünk nyugodtabbak, bár a nap hátralévő része kétségtelenül vidámabban telt, noha visszafogott eleganciával egyszer sem hangzott el a klasszikus mondat ránk illesztett változata, miszerint „csinálj úgy, mint egy csacsi…”

Napokkal később hallottuk meg először a bőgést, mintha közvetlenül a fülünk mellett harsant volna fel. Másnap, harmadnap ugyanúgy. Panaszkodtunk a szomszédasszonynak is, aki a tejet hordja házhoz, tőle tudjuk, hogy ez bizony nem szamár, hanem az ő tehene, akit diétára fogott az állatorvos. De hogy miért, az már egy másik történet…