Szamárbőgés

Diétára fogták a szomszéd tehenét. A fogyókúrának valamennyiünk számára jól érzékelhető, kézzel ugyan nem fogható, de azért akusztikai szempontból jelentős hozadéka van. A tehén bőg. 
Először azt hittük, szamárral gyarapodott az egyik faluszéli porta, amely akár a miénk is lehetett volna. Volt ennek veszélye. Amikor egy konyhaasztalnál, a szépen lesütött mangalica-bordákkal és hozzá a párolt, egy kis mazsolával és fehérborral megbolondított, friss tavaszi káposztával megrakott tányérunk felett egyszer csak elkúszott a mondat, s hogy erősebben halljuk, a mosogató felől mindjárt meg is fordult, rezonált, bele egyenesen a poharunkba, miszerint „nem kéne venni mégis egy szamarat?”, nos, akkor kétféle út állt előttünk. Egy rövid, szikár és kimért „nem”, amit egyébként nagyon nem kedvelünk, mert utáljuk a magyarázat nélküli tagadást, még akkor is, ha szerencsés gyerekkorunk volt, és nélkülöztük az „azért, mert én azt mondtam!” jellegű tételmondatokat.
A másik út egy hosszabb „nem”, inkább egyfajta elodázás: hagyni, hogy a gondolat saját magától mintegy tovasuhanjon, s reménykedni, hogy nem tér vissza, főképp nem a várakozástól megerősödve. Olyasféle kitérők hangoznak el ennek érdekében, mint „nem tudom, hogy férnének meg a kecskék a szamarakkal…”, vagy „muszáj nekünk olyan állatot hozni a házhoz, ami legalább tíz évvel túlél minket?”. Majd jönnek a praktikusabb szempontok, s a tudomány jól jön ilyen esetekben. Felolvassuk, hogy a „mén jellegzetes ordításával adja tudtul a kancának párosodási szándékát”, s aggódó arckifejezéssel feltesszük a kérdést, hogy ez vajon meddig tart nála, s az alapüvöltéstől mennyivel erősebb? S a korral netán enyhül-e, meg egyáltalán, akkor is csinálja-e, ha nincs kanca a közelében? Csak úgy sorjázzuk a kérdéseket, hátha elbizonytalanítjuk magát az eredeti felvetést. 
A másik tányér felett kis időre megtelepszik a csend – jól érezzük, ez csak erőgyűjtés –, de aztán a tekintet felvillanyozódik, s az addigi bágyadtnak tűnő belenyugvás cselekvésbe csap át. 
- Megmutatom, valójában hogy csinál egy szamár – mondja, s ehhez már fel kell állnia, mert a mellkas tájékáról másodperceken belül feltörő hang nem tűri a görnyedt tüdőt. Majd hangosan kitárja az „í-t”, majd jön az „ááááá”, amelyik inkább afféle hörgés, csukott szájjal, mintegy elfojtva.
- Igazából csak tutul, befelé ordít, ez afféle rejtőjenői, elfojtott kiáltás, bocsánatkérős, ott a hátában a kés, de a méltóság fontosabb, na, ilyen egy igazi szamárüvöltés. Nem vészes, meg lehet szokni…
Nem lettünk nyugodtabbak, bár a nap hátralévő része kétségtelenül vidámabban telt, noha visszafogott eleganciával egyszer sem hangzott el a klasszikus mondat ránk illesztett változata, miszerint „csinálj úgy, mint egy csacsi…”
Napokkal később hallottuk meg először a bőgést, mintha közvetlenül a fülünk mellett harsant volna fel. Másnap, harmadnap ugyanúgy. Panaszkodtunk a szomszédasszonynak is, aki a tejet hordja házhoz, tőle tudjuk, hogy ez bizony nem szamár, hanem az ő tehene, akit diétára fogott az állatorvos. De hogy miért, az már egy másik történet…
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.05.31. 09:13

Találkozás

Egy fiatal japán mozdonyvezető néhány éve a halálba rohant több száz utassal a háta mögött, mert 90 másodperces késésben volt, és tudta, hogy ennek súlyos, megalázó következményei lesznek. Átesett már ilyen fegyelmezésen, nem akarta újra átélni. A helyi vasutas szakszervezet nem sokat tudott tenni a megfélemlítés ellen, így a szigetország egyik legsúlyosabb vonatkatasztrófája lett a következmény. 
A történet talán jelzi: mélyebb gyökerei vannak, hogy a Suzuki esztergomi vezetése levegőnek nézi a munkásait és a szakszervezetet is. Innen nézve már nem annyira meglepő, hogy arra kényszeríti a szervezkedni bátorkodókat, hogy 2019-ben papíron levelezzenek, parkolóban működjenek, és hogy nem hajlandó tárgyalni, egyeztetni azokkal, akik beléptek a Vasasok helyi alapszervezetébe. 
Van aztán egy másik magyarázat is. Nyilván a cégvezetés is észrevette, hogy mifelénk csak az történhet meg, amit egy bizonyos ember akar. Márpedig ez az ember nem szeret vitázni, tárgyalni, egyeztetni, csak kinyilatkoztatni, megmondani, bejelenteni, netán néha ünnepelni. Így aztán, aki tartani akarja vele a tempót, és benn akar maradni a körben, az kitalálja a módját, hogy lehet átlépni akadémikuson, pedagóguson, melóson, hogy csak egyetlen akarat érvényesülhessen. Jó táptalaj ez annak, aki maga sem nézi sokba az alatta lévőket.
Itt a nagy találkozás, kis cinizmussal akár azt is mondhatjuk, erről a hozzáállásról született stratégiai megállapodás a magyar kormány és a cég között. Csak azzal nem számoltak, hogy a munkaerőhiány meghozza a magyar melósok önérzetét, hogy itt nem a betonfalba rohan már a rettegő dolgozó, hanem válaszként belép maga is a szakszervezetbe, aminek megalakulását azonnal kirúgással torolta meg a cégvezetés.
Háromszáz tagnál tartanak. Az érdekvédők pedig maguk is megtanulják újra a módszereket, ha kell, a trükköket is, miként lehet kijátszani az együttműködésre nem hajlandó munkaadókat. Abból indulnak ki, hogy ahol kell az emberi kéz, ott nem lehet átnézni a dolgozón. Előbb-utóbb csak kiderül az is: ahol kell a szavazat, ott sem.

Fordítókorong

Nagyot fordult a világ, mióta Orbán Viktor és társai ellenzékből még kivont karddal, kidagadt nyaki erekkel, hörögve köpködték a hazai orosz befektetéseket. Azóta volt már paksi és Mol-szerződés, illetve metrókocsi-felújítás is. Miközben ellenzéküket orosz titkosszolgálati együttműködéssel vádolják, nyíltan behívnak egy minden jövőbeni vizsgálat alól előre felmentett, kémes szagú moszkvai „bankot” Budapestre. 
Az egyre sűrűbb Orbán-Putyin-találkozók között a magyar kormányfő minden lehetséges módon az orosz hatalmi törekvések megértő kijárójaként jelenik meg. Azt sem felejti el soha megemlíteni, hogy ellenkező kísérletei dacára változatlanul oly hőn vágyik az orosz energia kegyére, mint csecsemő az anyatejre. Most pedig az derült ki, hogy eladják a Dunakeszi Járműjavítót a többségében orosz oligarchák jegyezte Transzmasholdingnak, mégpedig versenyeztetés nélkül. 
A jelek szerint időszerűségüket vesztették a privatizációt ördögi mételyként hirdető fideszes szlogenek is. Államosítani – pardon, államilag felvásárolni, pardon, a mi pénzünkből mindent magukhoz gyűjteni – azért kell, hogy aztán ők rendelkezhessenek a vagyonnal. Immár bárkit kinevezhetnek „tulajdonosi joggyakorlónak” (ennek buktatóiról lásd Lázár János fiaskóját a Ménesbirtokkal), de a visszaszerzett céget akár újra el is adhatják a haveroknak, lásd bankok. 
Illetve a nemzetthy oldal ama érve is zárójelbe kerül, hogy így igyekeznek a pénzt "az országon belül tartani". Hisz ha oroszok kérik a céget, az nekik jár. Ilyenkor valahogy mindig a mi pénzünk kerül át Oroszországba, még ha ezt a Fidesz sűrű médiafüsttel igyekszik is palástolni. Kíváncsi vagyok például, hogy a paksi bővítés 40 százalékosnak hirdetett, bár 10 százalék fölé papíron se várható "hazai beszállítói részarányából” végül mennyi marad belföldön. Az egyik legnagyobb beszállítót, a Ganz Engineeringet legalábbis már eladta az – amúgy a vasútgyártásban is érdekelt – Ganz Holding az oroszoknak.
A több mint száz éves dunakeszi járműjavító sorsa, mint mindig, most is a politikai szélirányt jelzi. 1996-ban német cégeknek privatizálták, amelyek a válságig piacszerűen működtették a telepet, ekkor pedig Orbánék 2,1 milliárdunkból visszaszerezték azt. Most azonban – alighanem egy egyiptomi gigamegrendelés hullámán – az oroszok kérték a céget, és meg is kapják. Aminek csak az az apró szépséghibája, hogy a hanyatló nyugattól eltérően Moszkva mintha nem akarna még vételárat se fizetni, ellenben a gyártás jó része átkerülne Oroszországba, amiként a megrendelés majdani haszna is, miközben az egészet egy Eximbank-hitelen keresztül a magyar adófizetők állják. Mindez erősen hajaz mondjuk a Dunaferr vagy a Malév esetében már látott orosz kavarások mintázatára. 
Így néz ki Orbán Viktor keleti nyitásának aprópénzre váltása. Amikor a szívtelen, idegenszerű, ravasz nyugati Soros-zombik helyett tiszta lelkű keleti rokonainkkal oldódunk fel kölcsönösen baráti, testvéri üzletekben.
Nem tudom, de én talán mégis az előbbi csapatot választanám.
Szerző
Marnitz István
Frissítve: 2019.05.31. 09:11