Sebes György: Egymásra utalva

Publikálás dátuma
2019.06.10. 12:24
Ferenc és (Hubai) Antal meghitt percei
Fotó: RTL KLUB HÍRADÓ RÉSZLET
Lényegében közhelyek hangzottak el vagy 10 ezer méter magasban, Róma és Bukarest között, de a szavaknak mégis jelentőségük volt. Ferenc pápa ugyanis – úton Romániába – kötelességének érezte, hogy beszélgessen a vele utazó tudósítókkal. „Köszönöm, hogy eljöttek” – ezzel kezdte, majd megköszönte a munkájukat is és azt, hogy elkísérték. Isten földi helytartójának nincs semmiféle kötelezettsége, tehát az sem dolga, hogy megismerkedjen a programjáról beszámoló médiamunkásokkal. A katolikus egyházfő azonban fontosnak tartotta a személyes kapcsolatot, hogy szót váltson az újságírókkal. Nem minden vezető teszi ezt meg. Annak idején, még tévésként, néhányszor alkalmam volt tudósítani az egykori Egyenleget – fiatalabbak kedvéért: egy hírműsor volt a Magyar Televízióban – magyar politikusok külföldi útjairól. Antall József miniszterelnöknek például bonni látogatásán lehettem a kíséretében, amikor felkereste Helmut Kohl kancellárt. Szándékosan nem azt írtam, hogy találkoztam vele, mert a tudósítók csak tisztes távolságból figyelhették tevékenységét. Bár az akkori kormánygépen együtt utaztunk a delegációval, a miniszterelnök sem oda-, sem visszafelé nem érezte szükségét annak, hogy felkeresse a média embereit, vagy szót váltson vele. Nem így Göncz Árpád. Az íróból lett politikus minden alkalmat kihasznált, hogy beszélgethessen a kíséretében lévőkkel. Érdekes módon egyébként ez az Antall-kormány vele utazó minisztereit is arra késztette, hogy gyakrabban cseréljenek eszmét az újságírókkal. A köztársasági elnök közvetlen és barátságos volt mindenkivel, senkivel nem éreztette, hogy azért ő egy közjogi méltóság. Ez bizonyára sok gondot okozott a védelmét biztosító testőröknek, ám ezzel a legkevésbé sem törődött. Természetesen majdnem mindenkit tegezett is, az pedig a tisztelet megnyilvánulásának számított, hogy sokakkal maradt a „csendőr-pertu”, noha ő biztosan örült, ha visszategezték. Erről eszembe jutott egy olyan történet, amely kínos is lehetett volna, de nem lett az, természetesen Göncz Árpádnak köszönhetően. A köztársasági elnök Thaiföldön és Malajziában tett hivatalos látogatást. Sajtósával már előre egyeztettük, hogy úton hazafelé, amikor az indiai Bombay repülőterén kell eltölteni néhány órát, az államfő interjút ad az Egyenlegnek és értékeli útját. Minden rendben volt, leültünk beszélgetni, feltettem az első kérdést, majd a másodikat, de akkor a hátam mögé lépett operatőr kollégám és a fülembe súgta, hogy baj van. Mint kiderült, remek és tapasztalt munkatársam, aki az út alatt betegséggel küszködött és nagyon el is fáradt, egyszerűen elfelejtett kazettát tenni a kamerába, anélkül meg nem nagyon lehetett (volna) rögzíteni az interjút. Így aztán leálltunk, elmondtuk, hogy mi történt és hogy az egészet újra kellene kezdeni. Az államfő sajtósa kisebb idegrohamot kapott, közölte, hogy szó sem lehet róla, Göncz Árpád idős ember, ő is elfáradt, ha hibáztunk, viseljük a következményeit. Az elnök azonban a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, ami történt és természetesen hajlandó volt újra válaszolni a kérdéseinkre, amit immár sikerült is rögzíteni. Ez a történet – akárcsak a pápa látogatása a vele utazó tudósítóknál – bizonyítja, hogy bármilyen méltósággá válik valaki, azért ember maradhat. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy magas rangú politikusok és a sajtó egymásra vannak utalva. Persze lehet úgy is kezelni a médiát és munkatársait, mintha csak púp lenne a felelős vezetők hátán, de ennek következményei lehetnek. A politikának ugyanis elemi érdeke, hogy tevékenységéről beszámoljanak, ráadásul úgy, hogy kedvező színben tűnjenek fel. Szüksége van tehát a médiára, mint ahogy az utóbbinak is arra, hogy információkhoz juthasson, különben aligha képes megfelelően tájékoztatni. Az RTL Klubnak például nem lett volna kötelező, hogy megpróbáljon bekerülni a pápa romániai útjáról tudósító csapatba. Ám – nagyon helyesen – úgy gondolták, egy próbát megér a dolog. Ennek köszönhető, hogy most először egy magyar stáb is tagja lehetett a katolikus egyházfő sajtó-kíséretének. Ezzel pedig egészen más szemszögből dolgozhatták fel a látogatást, mint bármelyik más hazai csatorna. A Duna TV élőben közvetítette Ferenc pápa csíksomlyói szentmiséjét és ezzel eleget tett a katolikus és keresztény hagyományaira oly büszke magyar állam elvárásainak. Az RTL Klub viszont valóban emberközelben mutathatta be a pápát és így bebizonyította, hogy valóban érdemes volt beválasztani őket a csapatba. Ebben nem csekély érdeme van a riporternek, Hubai Antalnak. Régi vágya volt, hogy a pápa közelébe kerülhessen és most kiderült, megérdemelte a lehetőséget. Nagyon felkészült az egykori Jorge Bergoglióból, de egy pillanatra sem lihegte túl az eseményt. Közben az is látszott rajta, mennyire örül, hogy – Molnár Géza operatőrrel együtt – részese lehet ennek az emlékezetes és feltehetően megismételhetetlen „kalandnak”. A médiatörténeti esemény – magyar stáb a pápa kísértében – így sokaknak tanulságokkal szolgálhat. Tévéknek, hogy miképpen lehet gusztusosan feldolgozni egy jelentős eseményt és politikusoknak, akik példát vehetnek a pápáról. És ehhez nem kell 83 évesnek lenni.  

Kulka pofonja

Publikálás dátuma
2019.06.10. 10:46
Kulka János nem tud olyan kis szerepet alakítani, hogy abból ne váljon főszerep
Fotó: Bokor Krisztián
Sistergősen hatalmas az a pofon, amit a Kulka János által játszott Firsz, az öreg inas leken a hirtelen vagyonossá vált, de sok tekintetben bugrisnak megmaradt Lopahinnak, akit Bárnai Péter alakít. A Cseresznyéskertben a Firszet megformáló színészek nem szoktak tettlegesen urat fenyíteni. De a Trojka Színházi Társulás előadásában, az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet Körtermében, mégiscsak jócskán visszhangzik ez a jókora frász, ami demonstratív, érződik, hogy nem csak a szereplő, tán a színész is adja. Azt mutatja, hogy végképp betelt a pohár, elviselhetetlen a helyzet, az amit ez az érzéketlen fickó művel, üzleti okok miatt ledózerol minden értéket, nem számít neki a múlt, a kultúra, nem számítanak fájdalmas érzések. A legtöbben észre sem veszik, hogy pontosan miben mesterkedik. De Kulka inasa az élő hagyomány, ő az az ember, akinek még tartása, gerince, 87 esztendős kora dacára éles szeme van. Bár ereje fogytán, lassan csoszog, de amikor úgy érzi, hogy ez aztán végképp nem mehet tovább, akkor lényegében az egyetlen, aki cselekvésre képes. Parasztok voltak Lopahin szülei, ennek a most általa megkaparintandó birtoknak a küszöbét sem léphették át, és most itt van ő, aki már érzi, hogy mindent leuralhat, fuccs a szokásjognak, műveltségre, jó modorra sincs már szükség. Úgy fordultak a dolgok, hogy most neki, és a hozzá hasonlóknak áll leginkább a világ. Mindez tőlünk érintésnyire történik, a maximum, ha hatvan főt befogadni képes teremben. Körbeüljük a falatnyi játékteret, ami abszolút szemlélteti az értékek pusztulását. Gyönyörű, klasszikus épület, szomorú állapotban lévő falakkal, korhadásnak indult ajtókkal, ablakkeretekkel, buja növényzettől tenyésző udvarral, valaha tán gazdag fogadásokra is használt, nagy terasszal. A helyiségben patinás zongora, de már magnóról szól a zene. Látványtervezőként Lakatos Márkot tüntették fel, de maga a terem, az épület a fő látvány, és van még egy békebeli szamovár. A ruhák jó része olyan, mintha mai civil viselet lenne, de, ha jobban megfigyeljük, érezzük, hogy jelmezekről van szó. Amikor a Krétakör Színház Schilling Árpád elsőrangú rendezésében Csehovtól a Sirályt adta a Fészek Klub egy egészen hasonló, ugyancsak kör alakú termében, a színészek hangsúlyosan a saját ruháikban voltak, mert az az előadása a saját hitvallásuk volt az országról, a színházról.  A 17 éves Ányának mulatságos rózsaszín farkast mintázó otthonkája van, ami Eke Angéla szemléletes játékával együtt jelzi felnövésre alkalmatlan gyermetegségét. És hát ezzel bizony így van az anyja, Ranyevszkaja földbirtokosnő is, aki képtelen meghallani az idők szavát, alkalmatlan a gazdálkodásra. Gryllus Dorka megszemélyesítésében nagyasszonynak próbálja mutatni magát. Várja a 24 éves fogadott lánya: Nagy Dóra a kimustrált mackónadrágjában háziasszony-típus. Gajev, Ranyevszkaja testvére, egyáltalán nem tesz-vesz, Mátrai Lukács Sándor olyan elegáns, és annyira nyugodalmasan pöfékel, mint egy angol lord a klubjában. Soós Attila rendező adja Petyát, az örök diákot, aki viszont örökös nyughatatlanságában állandóan lót-fut, miközben elnyargal mellette az élet. Balassa Eszter dramaturg, feltehetően a rendezővel együtt, alaposan meghúzta a darabot, jócskán kiiktatott belőle alakokat, mindössze hét szereplőt meghagyva. Lehet persze esztétikai rendőrért kiáltani, és azt mondani, hogy így nem érvényesül a szöveg sokrétűsége, és tényleg nem. De erőteljesen érvényesül a markáns koncepció, és a manapság oly aktuális közlendő, hogy értékek tömkelege megy veszendőbe. Soós nem csupán arról beszél, hogy Lopahin letarol mindent. Hanem arról is, hogy a birtok, a ház, a cseresznyéskert egykori tulajdonosai is szemellenzőt hordanak, miközben büszkék a hatalmas lelkükre, valójában ők is érzéketlenek arra, ami körülöttük történik. A szintén ebben az évadban az RS9 Stúdiószínházban bemutatott, csRSnyésben is elhagytak szereplőket, de kevesebbet. És Botos Éva rendező, csaknem új darabot írt Csehov nyomán, ami a máról, konkrétan egy alternatív színházról szól, ami alól kihúzták a talajt. Meg kell szűnnie, de eddig sziget volt, ahol szabadon lehetett dolgozni, s legfőképpen a Lopahinhoz hasonló fickók, és a nekik táptalajt nyújtók ebben a főkolomposok. Soós szerint viszont bűnösök vagyunk mindannyian. Látjuk, hogy temérdek minden összeomlik, hogy ez már jócskán bennünket is érint, és mint strucc a homokba dugott fejével, igyekszünk ellenni valahogy. A házat elhagyják, akik addig benépesítették, a villanyt is ránk oltják. Firsz ekkor a nézők mögött ült, nem vették észre, hogy itt hagyták. Gyertyát gyújt. Apatikusan belebámulva a semmibe üldögél, aztán lefekszik a mozaik kőpadlóra, és feltehetően meghal. Majd egyszer csak, szelíden kedves mosollyal felkel, de ő már nem Firsz, inkább Kulka civilben. Lezser kézmozdulattal mutatja, hogy hát ennyi volt. Az Árvácskában, a Trafóban játszott néma szerepe után most mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megint szöveges szerepet játszik. És ebben nyilván temérdek munka van, ahogy az előadásban is. Tehetséges színészek összefogtak, hogy a nagy reménytelenség közepette legalább csináljanak valami értelmeset, kedvükre valót és igencsak jót.
Szerző

A rabszolgatörvény-ellenes tüntetések mérlege

Publikálás dátuma
2019.06.10. 10:37
Úton az MTVA székháza felé
Fotó: Draskovics Ádám
Fél éve vette kezdetét az éves túlórakeret megemelése ellen szerveződött tüntetési hullám. A szakszervezetek által nyelvpolitikai szempontból sikeresen rabszolgatörvényként keretezett szabályozással szemben olyan mozgósítás vette kezdetét és olyan akciók szerveződtek, amelyekben nem csak az egyes ellenzéki pártok, de párton kívüli mozgalmárok, civil csoportok és a szakszervezetek között is egység jött létre. Bár a tüntetési hullám nem mozgatott meg akkora tömeget, mint a netadós tüntetések 2014-ben, vagy a CEU melletti demonstráció 2017-ben, az egységes fellépés és a tiltakozók korábban nem, vagy csak elszórva tapasztalt indulatossága megkülönböztette a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseket a korábbi mozgósításoktól. Az utcán megvalósult teljes egységen túl a tüntetéssorozat keretezése arról is szólt, hogy különböző társadalmi csoportok között jöhet létre szolidaritás. Ezek szerint a NER nem csak a tudomány függetlenségét sértette meg a 2018-as parlamenti választás után, de a munkások érdekeit is, hogy kiszolgálhassa a német tőkét, amiért cserébe a német konzervatívok nem lépnek fel a jogállam, a sajtószabadság leépítése ellen. Az MTA és a CEU ügye így került bele a rabszolgatörvény konfliktusának keretezésébe. Ennek az értelmezésnek a mentén lépett fel a Hallgatói Szakszervezet csoport is és a 2018. december 8-i szakszervezeti tüntetés szervezői is megjelölték a társadalmi csoportok közötti szolidaritást célként.

A munkavállalói érdekektől a közmédiáig

A 2018. decemberében kezdődő rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseknek volt egy tartalmi és egy tágabb értelemben vett formai előzménye is. A kormány már a 2018-as választások előtt, 2017 elején tervezte, hogy három évre növeli a munkaidő keretet, tehát azt az időt, ami után ki kell fizetnie a munkáltatónak a túlórapénzt. Végül 2017. áprilisában a módosítás lekerült a törvényhozás napirendjéről. A konfliktust kiváltó ügy tehát nem volt új 2018 végén, a közeledő országgyűlési választás akadályát jelentette a rabszolgatörvény 2017 eleji bevezetésének. A szakszervezeti mozgósítás ugyanakkor már 2018. novemberében megkezdődött, amikor a kormány megszüntette a cafeteria-elemek kedvezményes adózását. Formai szempontból az együttes ellenzéki utcai jelenlét a választások után közvetlenül megkezdődő tüntetések során megvalósult, jóllehet akkor még közös beszédek nélkül vonultak egymás mellett a Jobbik és a liberális, baloldali pártok politikusai, szimpatizánsai. Ekkor már nem lehetett hallani olyan morális ellenérzésekről a közös tüntetés kapcsán, mint amikor Állami Számvevőszék megbüntette a Jobbikot 2017 végén.
A rabszolgatörvény elleni első tüntetésre a szakszervezetek szervezésében került sor 2018. december 8-án, ami hasonló koreográfiát követett, mint a novemberi cafeteria-tüntetés. Ezzel párhuzamosan az ellenzék a törvény elfogadását obstrukcióval kívánta megakadályozni 2925 napirendi módosító indítvány beadásával. Az igazságügyi bizottság azonban úgy döntött, hogy azokról egyetlen szavazással dönthet az Országgyűlés. Az ellenzéki képviselők a döntés ellen sípszóval tüntettek, majd közösen elhagyták az üléstermet. Két nappal később, december 12-én foglalta el az ellenzék az elnöki pulpitust a parlamentben, hogy megakadályozza a törvény elfogadását. Az országházi normák együttes ellenzéki felrúgása, az események folyamatos, élő közvetítése - elsősorban Tordai Bence képviselő által - erős mozgósító hatással bírt. Aznap este több ezren jelentek meg a Kossuth-téren. Összecsapásokra is sor került a tüntetők és a rendőrség között, ami éppen annak tudható be, hogy - a rendőrség 2015 óta tartó militarizációja mellett - a tömeg sem érezte magára érvényesnek a korábbi szabályokat. A normadöntés és a közös szimbólumrendszer (O1G) aztán a későbbiekben is erős mozgósító erővel bírt.
Az obstrukció hetének vasárnapján aztán új célpontot talált magának az ellenzék. Hadházy Ákos, Szél Bernadett és a Momentum kezdeményezésére a december 16-i tüntetés után a tömeg az MTVA Kunigunda útjánál lévő székházához vonult. A tüntetők elköteleződését bizonyította, hogy a hidegben gyalog tették meg a mintegy másfél órás utat. A közmédia ekkor lett a tüntetési hullám elsődleges célpontja, az ellenzéki képviselői akciók és a tüntetések helyszíne. Az eredeti cél az ellenzék rabszolgatörvénnyel kapcsolatos követeléseinek beolvasása volt, az ellenzék ezzel kibővítette a konfliktust a sajtószabadsággal, tágabban egy általános rendszerkritikával. Nem egyedülálló jelenség, hogy az állami média a rendszerellenes tüntetések célpontja. Így történt/történik ez a 2018-2019-es szerb kormányellenes tüntetéseken is, ráadásul a politikusok, közszereplők természetes közege a nyilvánosság, így érzékenyebbek annak korlátozására. Nem kivételes, hogy a mozgósítás fenntartása érdekében arra van szükség, hogy a mozgalmi vezetők átkeretezzék az adott konfliktust. A december végi és január eleji tüntetések azt mutatták, hogy volt is igény a tüntetők részéről a konfliktus kibővítésére.

Szerepek, érdekek, tüntetők

Január 5-én volt a tiltakozási hullám utolsó nagyobb tüntetése a fővárosban. A demonstrációt már decemberben megkezdték szervezni civil szervezetek, szakszervezetek és az ellenzéki politikai pártok. Közösen tüntettek, azonban eltértek szerepeik és így érdekeik is. Legegyszerűbben a szakszervezeti álláspontot lehet meghatározni. Bár esetükben is felmerül, hogy milyen mértékben érdemes eltávolodniuk a szűken vett foglalkoztatási konfliktustól a kormánykritika irányába, alapvetően mégis tagjaik munkaügyi érdekvédelme a feladatuk. A pártok a rabszolgatörvényben egy olyan ügyet találtak, amivel a Fidesz narratívája, így a nacionalizmus - német autógyárak érdeke - és a munkalapú társadalomra való hivatkozás kikezdhető volt. Az ellenzéki közvélemény felé lehetőség volt egységet mutatni, továbbá cáfolni lehetett a NER konformitást a parlamenti és az MTVA épületében folytatott direkt akciókkal. A politikai pártok cselekvési logikája végső soron a szavazatszerzésre irányul, így számukra a konfliktus szélesítése, a kormánykritika fontos szempont. A civil aktivisták, tüntetésszervezők számára is a rendszerkritika, az azt kifejező mozgalmi cselekvés lényeges, ugyanakkor nem kell tekintetbe venniük a választói szempontokat, megfogalmazhatnak olyan cselekvési elvárásokat, amelyek túlságosan is felborítják a mindennapi élet egyéni rutinjait.
A közös tüntetési fellépés, a beszédek során nem élesedtek ezek az ellentétek, de a további cselekvéssel kapcsolatban ez már nem így történt. Ezt mutatja az országos sztrájk körüli diskurzus. Az országos sztrájk, mint a tüntetések utáni, azokon túlmutató cselekvési lehetőség a január 5-i tüntetésen, éppen szakszervezeti oldalról merült fel. Noha a szakszervezetek több helyen is tartottak félpályás útlezárásokat, országos sztrájk a jelen szabályozás szerint nem szervezhető. A politikai pártoktól többen azt várták, hogy december 12-e után ne térjenek vissza a parlamentbe, valósítsanak meg egy kvázi pártpolitikai sztrájkot, azzal, hogy nem vesznek részt a törvényhozás munkájában. Ez tulajdonképpen a választási bojkott diskurzusa volt némileg más köntösben. A parlamenti munka bojkottja ugyanakkor ellentétes az alapvetően intézményesített környezetben kialakult pártpolitikai logikával, a pártok szervezeti érdekeivel, a pártokban dolgozó munkavállalók érdekeivel, választóik meggyőződésével. Az is erősen kétséges, hogy lenne legalább egy meghatározó kisebbség az országban (25-30 százalék), amelyik nem venné zokon, ha több hétre “leállna az ország”.
A tüntetéseken részt vevők esetében nem szokott problémát okozni annak megértése, hogy milyen politikai változásokat kívánnak elérni, hiszen éppen azt fejezik ki a rájuk jellemző módon az adott demonstráción. A nagyobb volumenű hazai tüntetési hullámok során azonban a kezdeti szakpolitikai konfliktus általánosabb rendszerkritikává tágul. Ebben a helyzetben beindul annak találgatása, belelátása, hogy végső soron milyen társadalmi csoportok, milyen politikai háttérrel, milyen éllel kritizálják a fennállót. Az ízlés vagy érdekbeli különbségek alapján így lehetett hallani csalódott fideszesekről, korábban nem tiltakozó politikai újszülöttekről és az egész politikai elitet leváltani akaró tiltakozókról a netadós tüntetések óta.
A 2018. december 8-i tüntetésen az MTA Politikatudományi Intézete által végzett kérdőíves kutatás betekintést ad a szakszervezeti demonstráción résztvevők szociológiai hátteréről, részvételi tapasztalatairól. A véletlenszerűen megkérdezett tüntetők átlagéletkora 53 év, 54 százalékuk férfi, 46 százalékuk nő volt. A tüntetők 56 százalékának legalább főiskolai végzettsége volt, vagy felsőfokú tanulmányokat folytatott. A szakszervezeti tagok arányát 20 százalékra mérték, ami a teljes választókorú népességben 4-5 százalékra tehető. Jellemzően aktív csoportról van szó, a megkérdezetteknek csupán 22 százaléka nem vett rész közéleti, politikai tevékenységben (kampánytevékenység, szervezeti aktivitás, tüntetés, bojkott, petíció aláírása, politikus felkeresése, adomány) a tüntetést megelőző 12 hónapban. Az aktivitásra utal az is, hogy körükben 95 százalékos volt a 2018-as választásokon való részvétel. A régi baloldal elutasítottsága sem olyan magától értetődő. A kérdésre válaszolók 52 százaléka szavazott ugyanis a DK vagy az MSZP-Párbeszéd listájára.
A 2018. december 8-i tüntetésen résztvevők szociológiai, politikai háttere tükrözi annak szakszervezeti jellegét, azonban így is vegyes képet mutat: különböző társadalmi csoportok képviselték magukat. Nem csak a diplomások aránya volt alacsonyabb, mint más tüntetésen, de sokan érkeztek a fővároson kívülről a tüntetésre (45 százalék). Egyetlen tüntetésből természetesen nem alkothatunk teljes képet az egész hullámról, azonban felfedezhetőek bizonyos klaszterek. A december 12-i ellenzéki obstrukció után bizonyára több fiatal, a régi baloldalhoz kevésbé kötődő résztvevő jelent meg a tüntetéseken, továbbá kevesebb lett a fővárosba érkező szakszervezeti aktivista. A demonstrálók vizsgálata azonban azt mutatja, hogy mind a szakszervezeti aktivisták, mind a régi és az új ellenzéki pártok választói részt vettek a rabszolgatörvény elleni demonstrációkban.

Volt valami értelme?

Tüntetések kapcsán rendszeresen felmerülő kérdés, hogy végső soron mi értelme, haszna volt az egésznek. Különösen igaz ez akkor, ha nem csak korlátozott szakpolitikai céljai vannak a mozgósításnak, de az ellenzéki közvélemény egyenesen kormányváltást remél a megmozdulásoktól. A rabszolgatörvény-ellenes tüntetések kapcsán ráadásul nem hogy teljes, mint a netadós tüntetések során, de részleges szakpolitikai sikert sem lehetett elérni, ahogy a 2012-2013-as hallgatói mozgalom esetében. Nem volt következménye a tüntetési ciklusnak a Fidesz szavazótáborára nézve sem olyan mértékben, mint a netadós hullám után, noha a túlóratörvény is széles társadalmi csoportok esetében korlátozza az egyéni autonómiát, szabadságot. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lett volna értelme és következménye a megmozdulásoknak. A Momentum európai parlamenti választáson elért sikerében lehetett annak szerepe, hogy EP-kampányuk egyik arcát, Donáth Annát személyes kockázatvállalása révén ismerhette meg az ellenzéki közvélemény, ha nem is feltétlenül az egész ország. A tüntetéseken való ellenzéki egység, a pártok, politikusok behelyettesíthetősége pedig paradox módon éppen azt az ellenzéki választói felismerést táplálhatja, hogy a kormánybuktatáshoz nincs szükség mindegyikre.
A pártpolitikán innen ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a munkavállalói érdekvédelem új lendületéről azoknak, akik úgy gondolják, hogy a szakszervezeti mozgalom nem csupán hitelességi forrás vagy kormánybuktató eszköz. Az utolsó választás előtti évben, 2017-ben az általam végzett sajtóelemzés szerint egész évben 14 sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti cselekvés valósult meg. 2019-ben ez a szám kevesebb, mint fél év alatt majdnem a duplájára, 26-ra nőtt, ráadásul ebbe nem számítanak bele a sztrájkon kívüli egyéb formák, így a munkavállalók tüntetései. A sztrájkok ráadásul nem korlátozódnak Budapestre, ahogy egyébként a rabszolgatörvény ellen is szerte az országban tiltakoztak. Jelenleg éppen a pedagógusok sztrájkhoz való jogát korlátozza a kormány nemtelen eszközökkel. Az idézett adatokon túl a Kőbányai Szent László Gimnázium tanárai által válaszként adott vadsztrájk, az egyéni kockázatvállalás mutatja, hogy valóban megmozdult valami a magyar szakszervezeti mozgalomban. A Fidesz népszerűségi mutatóit elemezve és az EP választások ellenzéki eredményeit értékelve ne feledkezzünk meg erről!
Szerző