Alig tíz percig figyelte a Hableány kiemeléséért küzdő mentőalakulatokat, aztán egy rendőrségi hajó fedélzetén tovább is állt. Pintér Sándor látogatása üzenetértékű volt: jelezte, hogy követi az eseményeket – végül is ez a dolga, és ő legalább kétszer is kinézett a helyszínre, nem úgy, mint Orbán Viktor, aki a személyes tiszteletadás helyett inkább a népirtó mianmari rezsim vezetőjével bájolgott. Csakhogy Pintér a tíz perc alatt olyan kapitális hibát követett el, amit szerencsésebb országokban magyarázkodás, bocsánatkérés követ, és a sajtó sem csak két kósza hírben emlékezik meg róla.
Távozása előtt, a belügyminiszter búcsúképpen Viktória-jelet mutatott. A győzelem jelét villantotta egy olyan tragédia helyszínén, ahol harmincöt emberből huszonnyolcan fulladtak vízbe, közöttük egy hatéves lány – és ahol koreai és magyar katonai búvárok életüket kockáztatva hozták felszínre az áldozatokat. A kislányt a hírek szerint anyja karjai között találták meg a Hableány utasterében, az asszony olyan szorosan ölelte a lányát, hogy még a sodrás elképesztő ereje sem szakíthatta el tőle. Torokszorító volt látni, ahogyan a mentőalakulat némán tiszteleg felettük; egy katona ennél személyesebben nem fejezheti ki megrendültségét. Érthető döntés volt a terrorelhárítás légtérkorlátozása is, nem akarták, hogy kíváncsi drónok közvetítsék a testek kiszabadítását vagy a Hableány kiemelésével bekövetkező esetleges újabb balesetet.
Ebben a helyzetben mindenki tisztességgel végezte feladatát. Aztán jött Pintér Sándor, égszínkék csíkos nyakkendőjével, lezserül gombolt nyári zakóban, és mutatta a Viktória-jelet. Gesztusában nem csak politikusi és emberi alkalmatlansága nyilvánult meg, de ott feszül benne az egész, V-billogú rendszer gőgje, hübrisze is: ezek a fiúk mindig és mindenáron nyerni akarnak, nekik az is tétmérkőzés, ami másnak tragédia. Nem értik, nem érzik vagy csak nem érdekli őket, hogy a siker nem mindig győzelem – van, hogy együtt jár a veszteség és gyász érzésével.