Orbán Viktor egy éve e-mailben üzent hadat a Tudományos Akadémiának. A hatalom a nagyobb hatékonyság szükségességéről beszél, ám sok tudós attól fél, hogy a CEU után a kormány újabb tudományos intézményt igyekszik engedelmességre kényszeríteni. Az MTA függetlenségét nem könnyű elvenni, de a kutató intézetek közpénzből működnek és a beterjesztett törvényjavaslat éppen ezeket akarja új irányítás alá vonni. Az Eötvös Lóránd Kutató Hálózat vezetőit a miniszterelnök nevezné ki, a szakmai munka fő irányait a szakminiszter határozná meg. Tavaly az Akadémia vezetése 54 percet kapott, hogy véleményt mondjon a tervezett reformról. Azóta havi részletekben érkezik a támogatás, az elnök szerint azért, hogy beadják a derekukat az intézményi változásokra. Csak még azzal maradt adós Palkovics László, hogy érdemben megmagyarázza, miért is van szükség az egész felfordulásra. A válasz egyszerűen az: Csak!
Közben nemzetközi vizsgálatok kitűnőnek minősítik a kutató intézetek munkáját. Viszont a miniszter nem emlegeti ezt a kérdést, amióta az általa felkért szakértők is ugyanerre az eredményre jutottak. A tudományos világ szolidáris az Akadémiával, mert a jó tudományos eredmények összefüggnek a kutatás és az oktatás szabadságával. Itt pedig éppen utóbbit igyekeznek szűkíteni. Miközben – teszi hozzá Lovász László – az intézmények javarészt alapkutatásokat végeznek, ott pedig kormányhivatalnokok nem szabhatják meg a kötelező irányt. Visszautasítja azt is, hogy a tudósok politikai ügyekbe avatkoztak volna be. Merthogy lehet tudományos alapon is alternatívát találni a hivatalos irányvonallal szemben.
Az elnök úgy gondolja, hogy a CEU és az MTA esetében ugyanarról van szó: a kormány szorosabb ellenőrzést akar a tudomány és a felsőoktatás fölött. Azon felül a pénz segítségével igyekszik a kutatást olyan irányba terelni, ami egybeesik a Fidesz politikai vagy ideológiai céljaival. Ezért alakultak máris a hivatalos kurzusnak megfelelő intézetek, mint a Veritas. De mindez idáig nem érintette az Akadémia függetlenségét. A kabinet cáfolja a vádakat és azt állítja, hogy csupán a gazdaságnak próbál nagyobb támogatást szerezni a kutatás oldaláról, ám ez ügyben teljesen hiábavalóak voltak az egy éve tartó tárgyalások a Tudományos Akadémiával.
Magyarország mutatja, hová vezet az, ha a hatalom ellenőrzést próbál szerezni a sajtó fölött. Éspedig egy olyan országban, amelyet az egy hónapja felbukkant ibizai videóban az Osztrák Szabadságpárt kifejezetten követendő példának nevez. Erre hívja fel a figyelmet közös állásfoglalásában 19 osztrák lap főszerkesztője. Kiemelik, hogy a független média egy liberális demokráciában nem lehet egyetlen párt vagy érdekcsoport számára sem a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának eszköze. Nem szolgálhat az olvasók manipulálására. Arra való, hogy kiigazítsa a politika hibáit, feltárja a visszaéléseket, a visszás körülményeket. A nyilatkozat szerint nem szabad összemosni a politikát és az újságírást, mert az a demokrácia alapjait veszélyezteti.
A nyilatkozat rámutat, hogy Ausztriát jelenleg átmeneti kormány irányítja, csak éppen közben jóformán feledésbe merül, milyen mértékben fenyegetik a demokráciát Strache kijelentései. Így az, hogy a bukott alkancellár szerint külföldi támogatásokat az ausztriai ellenőrző hatóságok megkerülésével lehetne eljuttatni az FPÖ-nek. Hogy a pénzért cserébe jól jövedelmező állami megbízatásokat adott volna, és hogy orosz befektetők jóvoltából meg akarta szerezni a Krone bulvárlapot, részben azért, hogy eltávolítsa a neki nem tetsző újságírókat. Az aláírók rámutatnak: Ausztriában más pártokra is jellemző, hogy arról álmodnak: közvetlen befolyást szereznek a sajtó fölött. Mert az hatalom fontos része. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni az újságírás és a politikai közti határvonalat.
„Mr Demokrácia”, azaz Larry Diamond, aki 30 éve foglalkozik a kérdéssel a Stanford Egyetemen, azt mondja, hogy Magyarország már nem demokrácia, Lengyelország pedig határeset. A professzor szerint a demokrácia mindenütt válságba jutott, de azért nem a múlt század 30-as évei ismétlődnek meg. Nincs arról szó, hogy bárhol egy nyíltan fasiszta párt bedöntötte volna a demokráciát. Ravaszabbul, lopakodva zajlik a folyamat. De azért az a benyomás, hogy a tekintélyelvű rendszerekben, illetve a neofasiszta mozgalmakban van erő, dinamika. A sötétség sajnos leereszkedett Európa egy részére.
Az amerikai elnök pedig egy sor demokráciaellenes lépést tesz, pont úgy, mint más tekintélyelvű vezérek, amikor megpróbálják megfojtani országukban a demokráciát. Márpedig az USA nélkül sodródik a világ. De akik leszakadnak a társadalmakban, azoknak van némi alapjuk feltételezni, hogy a kozmopolita elit lenézi őket, elmaradott reakciósként, egy letűnt korszak védelmezőiként. A szakértő a világot fenyegető nagy veszélyekről szólva azt emeli ki, hogy Kína új totalitárius államot épít ki, amely orwelli módon megfigyeli az embereket és jobban elnyomja a szabadságot, mint bárki más Mao óta. Ezért úgy gondolja, helyes, hogy Trump fellép a kínai technológiai lopás és az ellen, hogy Peking demokrácia-ellenes befolyást gyakoroljon az Egyesült Államokban.
A kérdés egyik szakértője azt jósolja, hogy Európában még jó ideig maradnak a populisták, mert ők foglalkoznak azoknak a gondjaival, akik úgy érzik, hogy elhanyagolja, illetve megveti őket a liberális elit. Matthew Goldwin, a kenti Egyetem politológia professzora úgy véli, hogy Salvini, Le Pen, Farage méltán lehet magabiztos, mert a nemzet populisták bizonyultak a legsikeresebbnek az európai választásokon. Megszilárdították befolyásukat és most romboló erőt alkotnak. Azonos a megközelítésük és a programjuk: országuk etnikai-kulturális többségét képviselik. Érveik visszhangra találnak. Csak éppen sokan félreértik a populista lázadás gyökereit, mert ezeket a pártokat általában úgy festik le őket, mint a fundamentalisták menedékét. Pedig a mozgalom csak most indul és olyasmivel foglalkozik, ami fontos az embereknek: nemzeti identitás, biztonság, a közösséghez tartozás.
A gazdasági egyenlőtlenségek számítanak, de nem jelentik a fő hajtóerőt. És a nemzeti populizmus nem is tekinthető a 11 évvel ezelőtti pénzügyi válság folyományának. Valójában 4 tényező számít, úgy, mint 1. a politikai intézmények által keltett bizalmatlanság, mármint hogy ezek nem képviselik a kevésbé képzett embereket és a munkásosztályt 2. a félelem, hogy odalesz a nemzeti identitás, kultúra és életmód. Ez magyarázza, hogy immár 3 évtizede szinte minden lényeges tanulmány a bevándorlást hozza ki a legfőbb gondként 3. a viszonylagos elszegényedés – sokan úgy érzik, hogy háttérbe szorulnak, mert a liberális politikusok, a sajtó és a hírességek inkább a migránsokkal, kisebbségekkel és más jövevényekkel törődnek 4. A Nyugat nagy részében vége a nagy pártok iránt tanúsított törzsi hűségnek.
Nem valószínű, hogy a demagógok képesek lesznek a teljes hatalomátvételre, de állandó és az eddiginél rombolóbb tényezőként kell velük számolni. Európa öregszik, Észak-Afrika instabil, folytatódik a nagyarányú migráció és nem várható az iszlám terror visszaesése sem. azon kívül jöhet még új pénzügyi válság. A bejáratott pártok a jelek szerint nem tudják, mitévők legyenek ezekkel a kérdésekkel. A liberálisok és a zöldek alternatívát kínálnak, de elhúzódó háborúra kell felkészülni a populistákkal, és e harcban nem jók a régi pártok esélyei. Európában nem az látszik ezek után, hogy erős, stabil és ideológiailag egynemű kormányok alakulnak ki. A politika még inkább széttöredezik, és érthető, ha a befektetők nem túl derűlátóak az euróövezet kapcsán. De a figyelem jövőre a megosztott öreg földrészről a megosztott Amerikára terelődik át.
Elvileg a jövő heti uniós csúcson kellene meghatározni, hogy ki legyen a Bizottság következő elnöke, ám a német kormány még minden arról vitatkozik, hogy ki volna a legjobb jelölt. Merkel ugyan nyilvánosan mindig is támogatta Webert, ám de a koalíciós partner SPD egyelőre nem hajlandó beállni a bajor politikus mögé. Scholz alkancellár ezt úgy fogalmazta meg: nekik az a fontos, hogy az illető szociáldemokrata legyen és csupán másodlagos, hogy történetesen német-e. Ha nem sikerül egyezségre jutni, Németországnak tartózkodnia kell a szavazásnál. De nem valószínű, hogy csütörtökön lesz voksolás, mert a Néppárt ugyan Weber mellett van, ám Macron, valamint a belga, holland, spanyol és portugál miniszterelnök hallani sem akar róla. A nagy rivális a holland Timmermans.
Miután börtönbe zárták az erős ember Dragneát, Románia a jelek szerint javítja kapcsolatait az EU-val, pedig már úgy nézett ki, hogy az ország követi a magyar, illetve a lengyel példát és úgy kerül be a brüsszeli nyilvántartásba, mint amely szintén visszacsúszik a demokrácia útján. Ám miután rács mögé került a szociáldemokraták vezére, a kormányfő úgy gondolja, itt az enyhülés ideje. Dancila szerint semmi ok a politikai szankciókra az EU részéről, el lehet felejteni a 7-es paragrafust, merthogy konstruktív párbeszéd zajlik az unióval. Kelet-Európa – élén az illiberális Orbán Viktorral – érzékeny pont a Bizottság számára, amely bírálja a volt szocialista államokat az igazságszolgáltatás, illetve a sajtó és a civil társadalom visszaszorításáért.
Romániában a fő gond a korrupció és a hatalom igyekezett enyhíteni a rajtakapott politikusok helyzetén, ám a miniszterelnök most azt közölte, hogy immár nem akarják átalakítani a bírósági rendszert. A pártelitnek jó oka van, hogy felsorakozzon mögötte, mert az EU megtorló lépéseket helyezett kilátásba, nem beszélve a brüsszeli anyagi támogatások csökkentésének lehetóségéről. De mégsem lesz könnyű túljutni a mostani helyzeten, mert sok illetékes ellen folyik eljárás, per vesztegetés vádjával. Azon kívül túl nagy a költségvetés hiánya és a befektetők megnyugtatására a hatalomnak le kellene tennie a tervezett egyszeri adókról. A jövő héten bizalmatlansági szavazás lesz a bukaresti parlamentben.
A konzervatív lap úgy mutatja be az új szlovák államfőt, mint akinek révén a Visegrádi Csoport az európai összefogás hívével gyarapodik, ezért azt ajánlja, hogy Németország mindenképpen pártolja Caputovát. Hozzáteszi, hogy liberális kisugárzása hathat az egész térségre. Megválasztásával a szlovákok újfent azt akarták bizonyítani, hogy a Nyugathoz tartoznak. Célja az, hogy tisztességes politikai vezetés mellett működőképes legyen az állam. Szlovákiában és Csehországban is EU-barát, liberális pártok nyerték az EP-választást, míg Magyarországon és Romániában a populisták kerekedtek felül. A nemzetközi sajtó úgy tekint Caputovára, mint aki merészen és meggyőző érvekkel képes küzdeni a populista hangulatkeltés ellen. Fontos partner lehet továbbá Berlin számára olyan ügyekben, mint a jogállam, a szólás- és sajtószabadság veszélyeztetése. Itt egyenlő partnerek párbeszéde szükséges, hogy Közép-Európa megőrizze szabad, uniópárti kötődését. Legfőbb ideje elkezdeni ezt a dialógust.
Erősen csökken Kelet-Európa lakossága, részben a nagyarányú kivándorlás, részben a születések alacsony száma miatt. A 11 ország népességszáma 30 év alatt 8 millióval, azaz 7 %-kal lett kisebb. A jelenség különösen súlyosan érintette Bulgáriát, valamint Lettországot és Litvániát: a három állam lakosainak 20 %-át veszítette el. Utánuk Észtország és Románia következik, mínusz 16 %-kal. A határok felnyitása után a kisebbségek sok képviselője kulturális okokból távozott. Az erdélyi magyarok közül jó páran az anyaországban telepedtek le. A döntő tényezőnek azonban a gazdasági helyzet romlása bizonyult. Az uniós csatlakozás után hozzávetőleg 5 millióan vándoroltak a térségből Nyugatra, így ott a keletiek száma 8,2 millióra nőtt. Közülük 2 millióan időközben hazatértek, de főleg a fiatalok mentek el a jobb élet reményében. A kemény viszonyok visszatükröződnek abban is, hogy kevés gyerek születik. Mindkét kérdés politikailag igen kényes az adott kormányok számára és közülük azonban csak egy egy-kettő dolgozott ki átfogó programot a jelenség ellensúlyozására.
