Megtorpantak

Utoljára hat éve, 2013-ban bővült az Európai Unió, akkor Horvátország csatlakozott. Azóta azonban nagy a csend. Szerbiával már évekkel ezelőtt megkezdték a csatlakozási tárgyalásokat, de csak két fejezetet zártak le, így a remélt 2025-ös csatlakozás irreális, elsősorban Belgrád és Pristina megoldatlan viszonya miatt. Montenegró jobban áll, a 33 fejezetből 32-t megnyitottak, hármat lezártak, de kizárt, hogy a kis balkáni állam Szerbiánál hamarabb csatlakozzék az EU-hoz.
Az Unió bénultnak tűnik a bővítést illetően, amint azt az Európa-ügyi miniszterek keddi ülése is mutatta. Nem adtak zöld utat az Albániával és Észak-Macedóniával folytatandó csatlakozási tárgyalásoknak, így a kérdésre legkorábban októberben térnek vissza. Pedig Szkopje valóban mindent megtett azért, hogy megfeleljen az Unió elvárásainak. Nem kis nehézségek árán állapodott meg Görögországgal az ország új nevéről, elérve ezzel, hogy Athén ne akadályozza tovább az ország NATO- és uniós csatlakozását. Ezután az EU-n lenne a sor, hogy végre teljesítse a Szkopjénak tett ígéretét.
Szerbia esete mutatja: veszélyes, ha az EU nem tűz ki konkrét dátumot a csatlakozásra. Belgrád ugyanis egyre jobban közeledik Oroszországhoz, csökken az Unióba vágyó polgárok aránya. Belgrádban az az általános vélemény: Moszkva nagyobb összegeket fektetett be az országba, mint az EU. Ami persze messze nem igaz, de Oroszország sokkal ügyesebben kampányol Szerbiában - az EU a kommunikáció szempontjából mintha jelen se lenne Belgrádban.
Brüsszelnek el kellene gondolkodnia azon, valóban jó ötlet-e, hogy a balkáni államokat „tömbökben” venné fel. Montenegróban joggal kérdezgetik: miért kell bevárniuk Belgrádot, és érthető az észak-macedónok felháborodása amiatt, hogy Albánia miatt nem kezdhetnek tárgyalni az EU-val. Az Uniónak ugyanis elsősorban Tiranával van gondja, ahol nincs működőképes igazságszolgáltatás, nem létezik egy a románhoz hasonló korrupcióellenes hivatal. 
Kár lenne elfelejteni: ha az EU elidegeníti magától a balkáni államokat, tovább csökken politikai súlya a világban.
Szerző
Rónay Tamás
Frissítve: 2019.06.20. 09:29

Rövidzárlat

Önszabályozó módon, egységes üzletpolitikai döntéssel rövidíthetik vasárnapi nyitva tartásukat a kereskedők a jövőben, ha a vásárlók elfogadják a munkavállalók szempontjából kedvező és egyes cégeknek kifizetődőbb változást. Úgy tudjuk, céges kezdeményezésre az egyik szakszervezet már elkezdte felmérni a hét végi munkavégzés anomáliáit, az üzletekben ugyanis a színvonalas kiszolgáláshoz még mindig kevés a dolgozó. Az elképzelések szerint a mostaninál két, de akár négy vagy hat órával hamarabb bezárhatnak a boltok vasárnaponként, ha a lakosság körében kedvező fogadtatásra talál a racionalizáló lépés – tudósított a napokban a Magyar Nemzet.
A bolti kiskereskedelmi egységek hétvégi – korlátozás nélküli - nyitva tartását néhány túlfűtött szakszervezeti vezető még mindig nem képes elfogadni. A Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete (KDFSZ) – amelynek taglétszáma igen szerény, és csak néhány cégnél van képviselete – ismét mozgolódik. Most nem a vasárnapi boltzárral, hanem a vasárnapi nyitva tartás rövidítésével próbálkozik. Tavaly szeptemberben a KDFSZ egyeztető tárgyalásokat kezdeményezett az illetékes államtitkárságoknál a vasárnapi boltzárlat ügyében, de a maroknyi szakszervezet nyüzsgése eredménytelen volt, a kormány 2018. október 30-i válasza meg egyértelmű: „a vasárnapi munkavégzés tilalma lezárt ügy, a kormány nem kívánja újra megnyitni ezt a kérdést.” 
Egyébként léteznek olyan országok, ahol a hétvégi nyitva tartás vonatkozásában vannak korlátozó és tiltó szabályok. Pl. Ausztriában hat évtizede viszonylag szigorú vasárnapi boltzárat érvényesítenek. De akik erre hivatkoznak, azt se felejtsék el, hogy ott nemzeti konszenzus alapján született meg a döntés. A kormányzó és ellenzéki pártok, az egyházak, az osztrák kamarák és a munkavállalói érdekképviseletek egykoron teljes egyetértésben döntöttek úgy, hogy vállalják az intézkedés népszerűsítését, annak valamennyi következményét és betartását. Úgy érzékelem, hogy Magyarországon ez a fajta megközelítés (sajnos) egyáltalán nem észlelhető, hiszen az önállóan szinte nem létező KDNP és a mikroszkopikus méretű KDFSZ nyomul a korlátozás érdekében, a meghatározó többség pedig ellenzi a tilalmakat. 
Most – az idei főszezon küszöbén – megint fölbukkant a KDFSZ elnöke (Bubenkó Csaba), és „önszabályozó módon” a vasárnapi nyitva tartás idejének rövidítését szorgalmazza. Sajnos azt sem tőle, sem pedig a kormánypárti napilapból nem tudhatjuk meg, hogy melyek azok a cégek, cégcsoportok, kereskedelmi láncok, amelyek erre az önkorlátozásra vágyakoznak. Vajon melyik balatoni vagy Tisza-tó körüli üdülőhelyen kereskedő vállalkozó könyörög Bubenkó szakszervezeti funkcionáriusnak (és a vállalkozó versenytársaknak), hogy megállapodásban rögzítve rövidítsék le jelentősen a vasárnapi nyitva tartás hosszát? 
Bubenkó szaktárs elfelejti, hogy a nyitva tartási idő rövidítéséhez egyáltalán nincs szükség kollektív önszabályozásra, ezt a kereskedelmi egységek tulajdonosai (a multinacionális cégek esetében is) egyedül, saját hatáskörben képesek eldönteni. Miért írna alá egy virtigli kereskedő egy versenykorlátozó paktumot? Azért biztosan nem, mert a KDFSZ maroknyi tagsága ezt kéri. 
Természetesen a szakszervezetnek szíve-joga a vásárlók körében felmérést végezni, de mindez csak szemfényvesztés. A boltok üzemidejének vasárnapi „önszabályozó módon” való lerövidítése ugyanúgy nem lel majd támogatásra, mint a korábbi kudarcos boltzárlat. A lakosság 70 százaléka nyitva tartás párti, több millió honfitársunk a hét utolsó napján is – reggeltől estig - költeni akarja a jövedelmét. Ezzel a szándékkal és gyakorlattal nem célszerű szembemenni, hiszen tudott, hogy a polgárok többsége büntetésként élte meg a 13 hónapig tartó vasárnapi boltzárat. Nem véletlen, hogy egy életrevaló népszavazási kezdeményezés hatására 2016 tavaszán a kormányzó pártok képviselői visszahozták a vasárnapi nyitva tartás korlátlan lehetőségét, és a témát azóta „jegelték”. 
A KDNP élharcosai (Semjén, Harrach) egy darabig duzzogtak, majd közölték, hogy ők az örökkévalóságnak dolgoznak, tehát van idejük. Ebben – akár önszabályozó módon - meg is állapodhatunk, csak a boltokat hagyják már békén! 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc

Hahó, itt vagyunk!

Alig akartam hinni a fülemnek. Amíg a szupermarketben a pénztár előtt sorakoztunk, az előttem álló két idősebb úr arról beszélgetett, melyik ellenzéki főpolgármester-jelölt a szimpatikusabb. A testesebb azzal érvelt, hogy az agglomerációban élő ex-műsorvezető jó beszélgetőpartner lehet, de egy ekkora várost vezetni másik szakma. A társa szerint a cégvezetőből pályaváltásra készülő férfi is fordítva ül a lovon, ha azt gondolja, elég egy „trabantos” vezető rutinja a kamion volánjához is. A harmadik, a tapasztalt polgármester, sok parkot, zöld tömegközlekedést, meg csupa ilyesmi megszokottat ígér. Az előttem állók csak egy dologban értettek egyet: hármójuk közül egyik sem számol a város öregedő lakóival.
Innen nézve alighanem igazuk van azoknak, akik a jelöltek számos ponton egybecsengő programját kritikával fogadják. Mind a hárman tét nélkül ígérnek, csupa olyasmit, aminek mindenki tapsol: szociális bérlakásokat, több nyilvános illemhelyet, és persze Budapest politikai „visszavételét”. Úgy gondolják, ki kell szorítani a városból az autókat, sok fa kell, meg park és sétáló utcák. Akkor eljön majd a Kánaán. Olyan tiszta lesz a budapesti levegő, mintha az Alpokban laknánk. Aki ezzel hiteget, az nem tudja, hogy az asztmások Hágában is, a „biciklisek és a parkok városában”, az év nagy részében szenvednek a rossz levegő miatt. 
A magyar fővárosnak vannak ennél sokkal égetőbb gondjai is, amiről egyik jelölt sem ejtett még egyetlen szót sem. A közel egymillió 700 ezer budapesti lakos közül már minden negyedik idősebb 60 évesnél, derül ki a KSH kimutatásaiból. A gyerekek száma utoljára 1960-ban volt magasabb az idősekénél, a legjelentősebb növekedés a 80 évesnél idősebbek körében következett be: 1990-ben még 46 ezren, tíz évvel később már kétszer annyian voltak, és ez a szám azóta is emelkedik. Számítások szerint a 2011-2031 közötti időszakban a 0-14 évesek száma 4 százalékkal, a 15-24 éveseké 11 százalékkal esik vissza, miközben a 25-64 évesek aránya 3,6 százalékkal, a 65-X éveseké 12 százalékkal nő az összlakosságon belül.
Aki a fővárost fel akarja szabadítani az időseket nyomorgató NER kormány elnyomásától, annak meg kellene nyernie az egyre nehezebben élő nyugdíjasok támogatását. Ők vannak e város falai között a legnehezebb helyzetben, valós megélhetési költségeik messze nem azonosak azzal, amit a kormány a nyugdíjuk emelésekor állít. Jó volna több szociális lakás is, de legalább így szükség volna színvonalas idősek otthonára, ahol nem csak a gazdagok tudják megfizetni a költségeket. És kellenének szociális munkások, akik állami pénzen segítenének takarítani, bevásárolni a rászorulóknak… 
Mindez nem zárja ki a fásítást, a parkolási rendszer átgondolását sem, de nem újabb terhekkel sújtva az autósokat. Külföldön a városok peremén építenek ingyenes parkolókat, ahonnan szívesen utazik mindenki tovább a belvárosba tömegközlekedéssel, mert méltányos ára van a bérleteknek. 
Alighanem az lesz a nyerő ebben a versenyfutásban, aki új ötletekkel áll elő, és meghallja az idősek gyengécske hangját is: halló, mi is itt vagyunk!
Szerző
Somfai Péter