Marosán György: Történelmi „menetrendváltozás”

Publikálás dátuma
2019.06.23. 13:30
TRUMPTÓL KAPOTT KITÜNTETÉST TIGER WOODS
Fotó: SAUL LOEB / AFP
„Az európai állomás határain – dúdolom Bródy szövegét - sok vonat bejött és kiment, de mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend. Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, de mindig érkezett egy újabb szerelvény…” A dal pontosan tükrözi korunk életérzését: mintha történelmi menetrend-változás zajlana. Ellentmondó hírek forgatagából próbáljuk kitalálni, melyik sínpár vezet a jövőbe és melyik holtvágányra. Ám megbízható információ, vagy hihető eligazítást kínáló tábla helyett csak zűrzavar és tanácstalanság. Rémhírek és álhírek elrejtik előlünk a valóságot. Ilyenkor szinte ösztönszerűen a narratívákhoz fordulunk, és a mesék történeteiben keresünk eligazítást.

Narratívák teszik érthetővé

Meghökkenve szemlélem a képernyőn a Tiger Woods diadalát ünneplő tömeget. Az embereket láthatóan lebilincseli a sztori ellenállhatatlan sodrása: a hős nehéz indulása, küzdelmes kiemelkedése, fenomenális sikere, hanyatlása és a véglegesnek látszó bukás, majd - egy évtized múlva - a lehetetlennek gondolt diadalmas visszatérés. De a sztori fontosságára figyelmezteti a Chicago című musical sztárügyvédje védenceit – a szeretőiket legyilkoló hölgyeket - a börtönben. Az esküdteket – magyarázza - nem az igazság érdekli: egy meggyőző történetet kell „feltálalni”, amely alapján felmentik őket. Az, hogy Woods hanyatlást követően felívelő pályája, vagy a sztárügyvéd által feltálalt mese így megfogja az embereket, arra utal: a jövőt hajlamosak vagyunk a narratíva fordulataiból felépíteni. Miért is ne, hiszen évezredek óta, gyermekkorunktól kezdve - a családban, az iskolában, a templomban, munkahelyen és a gyűléseken is – sztorik és mítoszok kísérik végig életünket. Így azután bármely - számunkra fontos - eseménysor lefolyását a mesék fordulatai rajzolják elénk. De nemcsak önmagunk, vallási és politikai közösségünk, sőt, az egész emberiség jövőjét is, a - kiszámíthatatlan eseményeket érthető keretbe rendező - narratívák teszik érthetővé. A tudósok - a lehetséges fordulatok választékát kutatva - nemrég összegyűjtötték 1700 mese és közismert sztori lefutását (Data Mining Reveals the Six Basic Emotional Arcs of Storytelling, Reagan, A. et al. 2016.). A történetekben hat jellegzetes - a kiemelkedések és az elbukások fordulataiból felépülő - mintát azonosítottak. A pályaív hol a nyomorúságból való felemelkedéssel, hol a dicsőségből való kicsöppenéssel kezdődik, amit a felívelések és a kudarcok ciklikus hullámzása követ. Jellegzetes példái: a legkisebb fiú kiküzdött győzelme, Ikarosz szárnyalását követő bukása, Oidipusz tragédiája, Hamupipőke felemelkedése vagy – mint most – Tiger Woods hanyatlást követő megdicsőülésének sztorijai. Ám nemcsak az átlagemberek, a történelmi személyiségek is a remélt dicsőség vagy – ellenkezőleg - a győzelem pillanatában is az elkerülhetetlen hanyatlás aggodalmat keltő narratíváját látják bele a jövőbe. Polübiosz római történetíró feljegyezte, ahogyan Scipio - a győztes hadvezér – az éppen elpusztított Karthágó romjainál állt, „töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és a nemrég oly virágzó Macedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: »Eljön a nap mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak«. És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle mit ért ezen, nem titkolódzott, hanem nyíltan hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt." A világraszóló győzelem hadvezére, a diadal éjszakáján is az elkerülhetetlen bukás végkifejleteként gondol a jövőre.

A logisztikus görbe

A jövő fürkészése különös szerepet kap a történelmi „menetrend-változások” idején. Napjainkban pontosan ezt érezzük: mintha a világ kisiklott volna biztosnak látszó pályájáról. Az események kiszámíthatatlan forgataga A. Toynbee - a neves angol történész – híressé vált megfogalmazását példázza: „A történelem: egyik rohadt dolog a másik után”. A bizonytalan jövőt mérlegelve sokan – ösztönszerűen, mint Scipio - a „tudatalattiból” akaratlanul is előbukkanó narratíva iránymutatásához folyamodnak. Elfelejtkeznek azonban arról, hogy a narratívák konstruált mintái rátelepszenek a kirajzolódó jövő-változatokra. Így azután, önbeteljesítő jóslatként – mint Eric Berne, játszmaszerű sorsprogramjai az egyéneket – ellenállhatatlanul vezérlik a közösséget, az egyébként elkerülhető bukáshoz. Emiatt áldozataivá is válhatunk a - hol hanyatlást, hol viszont végső megdicsőülést ígérő - jövendöléseknek. Célszerűbb lenne, a saját, de még inkább, nemzetünk, különösen pedig, az egész emberiség lehetséges jövőjét a tudomány modelljeiből kiolvasni. Ez különösen akkor tanácsos, amikor – mint napjainkban – nem a régi történet folytatódik, hanem egy egészen új történet bontakozik ki. Erre utal a történelmi „menetrend-változás” érzése. Az efféle korszakváltások idején az események kaotikus forgatagában nem kínálnak kapaszkodót a nemzeti narratívák analógiái. Felértékelődnek viszont a történelem hosszú hullámai. A hullám kifejezés a változások sajátos lüktetésére utal. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy a történelem menete nem mindig illeszkedik az évek egyenletes múlásához: néha váratlanul felgyorsul, máskor meg hirtelen lenyugszik a változás. Ebből a szemszögből, az elmúlt évezred európai történelme - az egyre bőségesebb statisztikai adatok birtokában - sajátos modellé rendezhető: az 1000-től 2000-ig tartó életpályáját egy ún. logisztikus görbével lehet leírni. A logisztikus görbe sok területen - az élőlények fejlődésétől, a vállalatok növekedésén keresztül egészen egy ökoszisztéma kiformálódásáig – lezajló változásokat foglalja szemléletes keretbe. Az elmúlt évezred lassú, szinte észrevétlen gyarapodással indult. A növekedés a XVI. századot követően nekilendül, majd a XIX. században felgyorsul, végül a XX. században „robbanásszerűvé” válik. Ám a robbanásszerű növekedés az 1980-es évektől mind több területen lelassult, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Egy ideig úgy tűnt: a növekedés „szekuláris stagnálása” csak múló esemény. Ám napjainkra világossá vált: az emberiség fejlődése fokozatosan – a logisztikus görbe felső szakaszának - stabil állapotába simul bele. A logisztikus görbe modellje - kellő óvatossággal alkalmazva - segíthet eligazodni az emberiség jövőjének kaotikus eseményei között. Ráirányítja ugyanis a figyelmet arra, hogy az efféle ütemváltás mindig válságokkal terhes. Gondoljunk az ember életének három kényes – „ön- és közveszélyes” – korszakára: a serdülés, a családalapítással összefüggő „megállapodás”, és a nyugdíjba vonulás válságokkal terhes időszakára. Természetesen a társadalomban – a gazdaság, a demográfia, a környezet, és a politika bonyolult összefonódása miatt - a növekedési pályának többféle menete lehetséges. Előfordulhat, hogy ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés - összeomlás” egymást követő szakaszain. Ám ezek a kimeneteket nem az elkerülhetetlen végzet idézi elő, hanem mi magunk. A politikai és üzleti birodalmak döntéshozói azonban ezt még nem ismerték fel, vagy nem vették tudomásul. Vannak – nem is kevesen – akik ebben a helyzetben országuk vagy a civilizációs birodalmuk jövőjét a narratívák szemüvegén keresztül szemlélik. Ezek a politikusok nemzetüket a sors által igazságtalanul „meghurcolt” legkisebb királyfiúként látják, és a történelmi igazságtalanságok - az ő vezérletükkel megvalósuló – végső helyrehozását kívánják.

Alapvető átalakulás előtt

A Föld azonban az elmúlt évtizedek során globális közlegelővé vált: a környezet, a gazdaság, a technológia, és a politika egymástól elválaszthatatlan, egymást alapvetően befolyásoló zárt rendszere lett. Az ilyen típusú rendszerek kormányzása – a Nobel-díjas E. Ostrom útmutatásai nyomán – csak minden érintett egyeztetett akcióival lehetséges. A működtetés szabályai közösen alkothatók meg, a közös javak csak összehangoltan aknázhatók ki, és közösen kell őrködni a szabályok betartásán is. S ami a legnehezebb: a szabályszegőket – legyen az a saját, vagy nem is az ő érdekét sértő, polgár, vállalat vagy állam – mindenki fegyelmezni, és ha kell, büntetni köteles. A közlegelővé vált Földön ugyanis nemcsak a rosszindulat idézhet elő tragédiát, már az is elég, ha valaki egyéni menekülési utat keres. (Individual Solution to Shared Problems Create a Modern Tragedy of the Commons. Gross, J. et al. 2019.) Mindez alapvetően új feltételeket teremt a Föld valamennyi „lakója” számára. Az emberiség történetének alapvető átalakulása előtt állunk. A „hosszú” XXI. század a megállapodás kora lehet. Ez azt jelenti: „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Újraszerveződik a gazdaság: a magántulajdon és piac illetve a közösségi gazdaság (sharing economy) új egyensúlya jöhet létre. Újraszerveződik a társadalom: a zéró-transzakciós költségek hatékonyan működtethetővé teszik, és ezzel felértékelik a nemzetállamokkal szemben a kis közösségeket. Újraszerveződik a viselkedés szabályozásának intézményrendszere: globálisan működtethető megbízhatóság-tesztelő és viselkedés-ellenőrző rendszerek terjednek el. Ám a stabil, a zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom létrejöttét válságok kísérik. Alapvető problémát jelent, hogy a globális kormányzást és szabályozást lehetővé tevő új intézmények – mint minden eddigi fordulóponton - ellentétesek az évezredek óta megszokott formákkal. Úgy szembesülünk velük, mint amikor a letelepedés után az egalitárius közösségnek alkalmazkodni kellett a magántulajdonhoz és a hatalmi hierarchiához, majd amikor az ítélkezést a közösség helyett az állam intézményei gyakorolták. Rémálomszerű volt, ahogyan a szokások által működtetett szabályok tiltottá váltak, és helyettük ismeretlen szabályok alapján, idegen hatalom büntetett. Végül azonban az állam szabályozó és büntető intézményei egyre kifinomultabbá váltak, és ez alapozta meg a dinamikus növekedést a Földön. Napjainkban ismét történelmi fordulópont előtt állunk. A hosszú trendek azonban, bár világosan kirajzolják a távoli jövőt arról, hogy mi történik holnap vagy egy év múlva, kevés konkrétumot tudnak mondani. Ez a legfontosabb oka, hogy a logisztikus görbe kevésbé ragadja meg az emberek fantáziáját, mint az elkerülhetetlen jövőt felrajzoló narratíva. Az egyetlen – figyelmeztető - támpont: a hosszú XVI. század meghozta Európa kiemelkedését, ám elképzelhetetlenül kegyetlen és hosszú – 80 éves és 30 éves - háborúkkal volt szegélyezve. Az előttünk álló évszázad épp így válságokat ígér, bár remélhetjük, elegendő bölcsességünk lesz ezeket megoldani. Az olvasó eldöntheti, vajon biztatást vagy fenyegetést olvas ki Toynbee másik - szintén sokat idézett - mondásából: „A civilizációkat nem megölik, a civilizációkkal az öngyilkosság végez”.

Martin József: Szétpattanó buborékok nyomában

Publikálás dátuma
2019.06.23. 11:40

Mi látszik Közép-Európából, mondjuk, a Fehér Ház vagy éppen a brüsszeli Berlaymont-székház ablakaiból kitekintve?
"A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem, s arat belőle keserű sirámokat.” (Aiszkhülosz)
Mi látszik Közép-Európából, mondjuk, a Fehér Ház vagy éppen a brüsszeli Berlaymont-székház ablakaiból kitekintve? Látták-látják-e onnan azt, hogy a Duna partján mit művel a kormányzat – Pálinkás akadémikus szavaival a „hatalmi arrogancia” – az egyik legtekintélyesebb és legrégibb intézménnyel, a Magyar Tudományos Akadémiával és annak világhírű matematikus elnökével? Tudják-e, hogy a magyar fővárosban percemberkék dáridóznak, nevenincs hivatalnokok szüntetik meg az ’56-os Intézet önállóságát? Azt a kutatói közösséget, amely éppen három évtizeddel ezelőtt megalapításával jelezte, hogy az igazság kimondása, a kutatás szabadsága immár a szocialista egypártrendszer által megbélyegzett és agyonhallgatott forradalomra is vonatkozik. Fölmérik-e, hogy jobb sorsra érdemes, akarnokká vedlett lakájok elcipeltetik az elbukott szabadságharc vezetőjének szobrát annak jelképes helyéről, a Parlament közeléből? Éppen azért, hogy a helyszínből sugárzó szimbolikus tartalmat fölszámolják, azt ugyanis, hogy a mártíromságot vállaló Nagy Imre lett a felkelés politikai vezetője; mert a mostani hatalomgyakorlók gondolatvilágában nehezen férnek össze az egykori kommunisták, a pesti srácok, az éppen fölébredő polgári-jobboldali mozgalmak, pártok és az egyházak. Pedig a valóságban megfértek.

Mintha megcsúszott volna

Lehetne még hosszan találgatni, hogy a közép-európai botrányokból mi látszik a világhatalmi központokban. Ne kapkodjuk el a választ. Meglehet, a politika csúcsain nem ismerik a részleteket, de információktól elárasztott, sőt túlduzzasztott világunkban nehéz gátat vetni az értesüléseknek, előbb vagy utóbb minden – vagy majdnem minden – kiderül, így lejjebb és alsóbb szinteken meglehetősen jól ismerik már a közép-európai „turpisságokat”, a prágai korrupciós botránytól a budapesti kanyarokig. Jól látni ezt azon a nemzetközi visszhangon, amely a Fidesz-kormány ténykedését kíséri: ma már konzervatív, liberális és baloldali elemzők tömege illeti erőteljes bírálattal a jogállamiság megnyirbálását, a fékek és ellensúlyok rendszerének megroppantását, az intézményi függetlenség következetes aláásását, a médiapluralizmus beszűkítését, s általában a szellemi autonómia világa ellen irányuló, nem szűnő és sikeres merényleteket. Noha a felszínen és látszatra a jelek arra utalnak, hogy ezeknek a manővereknek az irányítását a kormányfő kézben tartja, a nemzetközi színtér mintha megcsúszott volna alatta. A rengeteg és minden demokratikus ideológiai oldalról jövő támadás ennek csak egyik mutatója, a másik az EP-választások eredménye, nem is annyira a hazai – bár itthon sem nyert annyira a Fidesz, mint amennyire számítottak –, hanem a világ legnagyobb és legkülönlegesebb parlamenti gyülekezetében összeszámolt szavazatok száma. Pedig hosszú hónapok óta látni lehetett, hogy a nyugat-európai közvéleményt már nem elsősorban a bevándorlás, hanem a klímaváltozás tartja izgalomban, a magyar miniszterelnök – vagy a tanácsadók sokasága: a végeredmény szempontjából mindegy – mégis a „migránsveszélyt” és a hozzá kapcsolt fantazmagóriákat küldte a politikai éterbe. A buborék azonban szétpattant, az EU-romboló, szélsőségesen bevándorlásellenes pártok semmiféle áttörést nem értek el a most még 751 tagú közös parlamentben, a mérsékelt középpártok nagyjából továbbra is a voksok kétharmadát mondhatják magukénak. Ettől persze még fontos módosulások következtek be, jeléül annak, hogy a liberális demokráciáknak ezúttal is volt tartalékerejük a változtatásra. A német képletről írta a The Wall Street Journal, hogy a Rajna partján „szeretik a politikai stabilitást, de nem annyira”, vagyis a két kormányzó párttömörülésből kiábrándultak nem a szélekre, hanem a középbe beemelkedő liberálisokra és a zöldekre szavaztak. Az esélyek megítélésében Orbán és csapata tévedett, alighanem ennek tulajdonítható az önálló közigazgatás bíróságok létrehozásáról tervezett és külföldön éles kritikával fogadott intézkedés elhalasztása. Ameddig a Fidesz kormányzópárt, addig az ország érdeke az lenne, hogy Orbán pártja térhessen vissza az Európai Néppártba, hiszen ennek tagjaként bizonyosan többet tud elérni, mint valamelyik szélsőséges tömörülés tagpártjaként. A pillanatnyi visszavonulás ennek fölismerését tükrözi, de hogy a pávatánc újabb sasszéját miként fogadják a legfontosabb nyugat-európai politikusok, az egyelőre nyílt kérdés.

Nem vagyunk kapósak

Szétpattant még egy buborék az Orbán által vizionált nemzetközi színtéren: ő vagy a körülötte lévők azzal áltathatták magukat, hogy az „EU-n kívül is van élet” jegyében a Washington-Moszkva-Peking háromszög csúcsai között jól sikerül majd lavírozni. A látszat itt is becsapós: első pillantásra azt hihetnénk, hogy a similis simili gaudet a magyar diplomáciának kedvez, hasonló örül a hasonlónak, a tekintélyelvűségre építő magyar vezető kedves partnert talál a trumpi illiberalizmusban és vehemens bevándorlás-ellenességben, az orosz látszatdemokráciában, a kapitalizmust az egypárti diktatúrával ötvözni igyekvő kínai modellben. Csakhogy nem minden az ideológiai rokonság, óriásokat törpék csak a mesében szoktak legyőzni – vagy még ott sem –, e világhatalmak között bizony könnyen elsikkad a porszemnyi magyar modell. A józan ész szerint érdekérvényesítésben jóval szélesebb és kiszámíthatóbb pályát kínál az ötszázmilliós integráció, amelynek – most még – 28 tagországa között közepes nagyságrendűnek számítunk, hiszen a tagállamoknak nagyjából fele vagy a lakosságot, vagy a területet tekintve kisebb nálunk. Befolyásszerzésre, érdekérvényesítésre sokoldalú és változatos alkukötésekkel itt nyílhatna valódi esélyünk, ha nem sodródunk a perifériára. Persze, ne higgye senki, hogy az esztendők óta folytatott élesen integrációellenes politika hatás nélkül marad Brüsszelben: bennfentesek már mondogatják, hogy a középszintű uniós apparátusban kevés a magyar, ami csak részben magyarázható a 15 évvel ezelőtt belépő idősek kiöregedésével, illetve az elmúlt években Brüsszelbe érkezők fiatal korával. A jelenség másik oka éppen az, hogy már nem vagyunk kapósak, ha tetszik, „az apparátus bosszújáról” is beszélhetünk. Az ideológiai akarnokoskodás, az uniós értékek demagóg eltorzítása, a nemzetekfelettiség tudatos félreértelmezése rontotta és rontja esélyeinket egy olyan integrációs államközösségben, amely nem csak keretet, hanem tetemes mennyiségű – nagyságrendjében a háború utáni amerikai Marshall-segélyhez hasonlítható - pénzt is nyújt a magyar gazdaság felzárkóztatásához. És nyújtana még többet, ha a végrehajtó hatalomba beépült és intézményesült korrupció nem akadályozná az uniós alapok eredményesebb fölhasználását.

Félelem nélküli jogállamot

A nemzetközi színtéren szétdurrant buborékok azt látszanak erősíteni, hogy a kevélység és önhittség még sok bajt okozhat az Orbán-kabinetnek és személy szerint a kormányfőnek. A hübrisz megbosszulhatja magát, de az EP-választás eredménye megvigasztalhatja, legalább is pillanatnyilag, a mai végrehajtó hatalmat. Nem a Fidesz fölényes, bár az általuk vártnál kisebb győzelmére gondolok, hanem az ellenzéki átrendeződés egyik elemére. Nevezetesen a Gyurcsány-párt előretörésére: a volt szocialista miniszterelnök szerintem nem éppen zseniális, hanem cinikus húzása – feleségének előtérbe tolása – nyomán a Demokratikus Koalíció (DK) megerősödött ugyan, ezzel azonban az eddig is csak töredékesen sikerült ellenzéki összefogás buborékja is szétpattant. A napnál világosabb, hogy Gyurcsány – mi másra? – ellenzéki vezérszerepre törekszik, ezért igen rövidlátónak gondolom azokat a szocialista politikusokat, akik most tapsolnak: olyan ez, mintha örülnének, hogy lám, a süllyedő hajóról sikerül átugrani egy biztonságosabb vízi járműbe, fene bánja, hogy itt más a kapitány. A miniszterelnökként hibát hibára halmozó és kudarcaiba belenyugodni nem tudó, sokaknak máig szalonképtelen politikus megerősödése illuzórikussá teszi az eddig is akadozó összefogást a jelenlegi ellenzéki oldalon – ennek máris vannak jelei –, ami mindenképpen kapóra jött Orbánnak. Akkor tehát 2030-ig valóban a szabad a pályája? Egyáltalán nem gondolom ezt, mert a politikában egy hét is nagy idő – valaha egy brit munkáspárti miniszterelnök, Harold Wilson mondta ezt –, sőt még egy nap is az: soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. A politikai jövő kiszámíthatatlan, mondjuk, például egy Strache-banánhéj, netán a kormányzó párton belüli hatalmi erózió miatt. De a DK előretörésével a korábbinál is nyilvánvalóbb, hogy az ellenzéki építkezés tervei átrajzolásra szorulnak: a csalódott jobbközép, a valódi polgári rend hívei egy ideje már hallatják hangjukat, legutóbb egy új értelmiségi tömörüléssel jelentkeztek. Bármilyen jelentős személyiségek alkotják is ezt a kört – Csaba Lászlótól Mellár Tamásig, Jeszenszky Gézától Bod Péter Ákosig -, ők még kevesek ahhoz, hogy igazi ellenpólust képezzenek. Olyan kristályosodási pontra lenne szükség, amely körül a nem Gyurcsány-hívő baloldal és a demokratikus ellenzék többi formációja, így a fiatalos lendületű és nemcsak nemzedéktársi szavazatokat begyűjtő Momentum kezet tudna fogni a kiábrándult jobbközéppel. Legalább két kulcskérdést kellene tisztázni: azt a közös stratégiai nevezőt, amelyen mindenkinek jut hely, jöjjön bár Hódmezővásárhelyről, Szegedről vagy máshonnan, valamint azt, hogy ki vezesse e nagyon hibrid koalíciót, amelynek a víziója nem lehet más, mint visszaépíteni a félelem nélküli jogállamot. Nagyjából száz éve, 1919 legelején, gyötrelmes háborús katasztrófák után, de még a vörös és fehér terror, valamint az országdarabolás előtt az akkori magyar sajtó egyik kiemelkedő publicistája, Kóbor Tamás azt írta, „okosság, akarat és egység” kellene ahhoz, hogy az ország kilábaljon válságaiból. Ma összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mert több mint hetven éve élünk békében, nem fenyeget vörös vagy fehér terror, és még „monarchiánk” is van a társadalom által erősen támogatott Európai Unió formájában. Hát akkor?
Szerző
Frissítve: 2019.06.23. 12:28

Lengyel László: A reformliberális újságírás negyven éve

Publikálás dátuma
2019.06.23. 10:51
AZ ELMÚLT 40 ÉV HVG-CÍMLAPJAI
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A negyven éve alapított és működő Heti Világgazdaság (HVG) a reformliberális újságírás és gazdasági, politikai szellem legfontosabb fóruma. Egyben az 1989-es nyugati, versengő piacgazdaság- és jogállam-irányú magyar rendszerváltozás gazdasági és politikai kultúrájának igazi örököse. Nem tárgya, hanem alanya volt a rendszerváltásnak. A tegnapi HVG nélkül nem lett volna rendszerváltás, a mai HVG nélkül aligha lehetne kitartani az európai gazdasági és társadalmi civilizáció mellett. S ha egyszer ismét bekövetkezik a rendszer változása, a HVG-nek, ha le nem gyilkolják addig, bizonyosan lesz szerepe benne.

Nem figyeltek a HVG-re

A reformliberalizmus a magyar eszmei világ kétszáz éves történetének meghatározó tényezője. Az 1820-as évektől, Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi, majd Kossuth, Deák, Eötvös, Kemény gondolatai, vitái nemcsak a reformkort és 48-49-et határozták meg, de az 1850-es és 1860-as évek ellenállását, majd a kiegyezést is. Az 1875 utáni Tisza Kálmán korszak ugyan a központosított és korrupt nemzetállamával elkezdte fölszámolni ezt a reformliberális hagyományt, de az újra meg újra, más formában előbújt. A mi hatvannyolcas nemzedékünket bizonyosan megérintette az 1953-56 közötti liberális marxista, revizionista reformközgazdászok eszmevilága, ahogy az 1968-as gazdasági reform előkészítése és bevezetése, majd az örökségéért folytatott küzdelem a hetvenes években. A reformliberalizmus, a reform-közgazdaságtan fő állítása, hogy csökkenteni kell a központosított politikai pártállam súlyát és befolyását a gazdaságban, az autonóm gazdasági szereplők és a piaci verseny javára. Az 1979-ben újrainduló, a mélyülő válságra válaszolni akaró reformliberális gondolkodásmód és cselekvés áramának a 79-es, a The Economist-ról példát vevő, első magyar nyugati hetilap, a HVG adott többek közt hangot és keretet. A reformliberalizmus az 1986-87-es Fordulat és reformon, a Németh-kormány gazdaságpolitikai intézkedésein, a Kupa-programon és a Bokros-csomagon keresztül egészen a Bajnai-kormány szakértői politikájáig élt, hogy 2010-től felülkerekedjen a reform- és liberalizmus-ellenes politika, majd az ennek megfelelő központosított állami, versenyt kizáró, Európa- és Nyugat-tagadó vezérelvű rendszer. A 80-as évek reformközgazdászai és velük a HVG reformújságírói megértették, hogy a magyar átalakuláshoz nem elegendő a reformliberális politikusok megjelenése a hatalomban, a reformerek átfogó tervei és szakpolitikai javaslatai, hanem szükség van mind a reformokkal „megfertőzött” államapparátusi „ifjú tisztekre”, mind önálló működésre képes gazdasági szereplőkre és nyitásra fogékony közvéleményre. A Kádár-rendszer a konszolidáció megrendülésére, a gazdasági válságra bizonytalan reformokkal és az életszínvonal kétségbeesett fenntartásával próbált válaszolni. A rendszer urainak rémálmaiban az 1953-56-os események bukkantak elő, amit csak megerősített a lengyel Szolidaritás munkásmozgalma. Az ancien régime mindent megtett, hogy a munkásosztály ne lázadjon, hogy furkósbottal és mézesmadzaggal féken tartsa a diákokat és az írókat. Nem akarta észrevenni, hogy a gazdaságban tett engedmények immár nem stabilizálják a rendszert, hanem szétfeszítik annak kereteit. Miközben a Mozgó Világgal és a Tiszatájjal, a demokratikus ellenzékkel és a népi írókkal háborúztak, nem, vagy nem eléggé figyeltek a HVG-re és a reformközgazdászokra. A HVG olvasóit naponta szülte a gazdaság válsága, a kisvállalkozások szabadon engedése, a második gazdaság piacosodása és a fogyasztók nyugatosodási vágya, ahogy a HVG a reformerekkel együtt szülte azt a képi és szövegnyelvet, amely egyszerre vált a reformista államapparátusok és vállalkozók, illetve a plebejus magyar kispolgárosodás nyelvévé. Vége a szürke pártnyelvnek, vége a bennfentes és érthetetlen apparátusnyelvnek, vége a metaforikus irodalmi nyelvnek: a gazdasági magatartás, a társadalmi viselkedés nyelvén minden kimondható. Nézz a címlapunkra és mindent tudsz! Olvasd a portréinkat és érted miért ilyenek, akik vezetnek és nem értenek hozzá, vagy akik nem vezetnek, de értenek!

Semmit nem kellett megtagadnia

A HVG, bár még nem tudta, de a The Economist mintájára a liberális polgári individualizmus és a vállalkozói közösség értékhordozója lett. Ki nem mondott célja a magyar középosztályos polgárság kinevelése (nem az államvezető jozefinista elit, hanem az államtól függetlenedő, tulajdonnal, szaktudással és ennek megfelelő önállósággal rendelkező individuum), nyugati típusú civilizálása. A lap és olvasói közös mozgatórugója az egyénileg elérhető jólét érdekelve, a politikától, az államtól független kiválasztódás és versengés, illetve a kalkulatív és pragmatikus gyakorlat. Mindez illeszkedett az európai és amerikai neoliberális világszellembe, amely 1979 és 2008 között uralta a világot. Az életforma-forradalom, amely a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig a homo kadaricust, a legvidámabb barakk magyar forint-nacionalista kisemberét teremtette, aki büszke volt rá, hogy ő él legjobban Keleten, azt a kihívást intézte a rendszerhez: leszünk, ha képes vagy rá, veled osztrák, bajor polgárok, vagy megszabadulunk tőled. A HVG azt sugallta: nem kell keletinek lenned, nyugati is lehetsz! Nem a kommunista vagy a magyar sors, történelem, végzet ítélt arra, hogy te Trabanton pöfögj, miközben tőled néhány kilométerre Volkswagenen járnak, hanem egy használhatatlan, versenyképtelen rendszer – változtasd meg! A HVG újságírói az elsők közt alakították ki azt az újságmodellt, amelyben az újságíró maga is egy szakma képviselője, ahol világos munkamegosztás van a lapban a szakpolitikai kérdések körül. Remekül hozták össze, hogy a főszerkesztő Vince Mátyás, aki 1979-88 között a lapot kifelé, a hatalom irányában képviselte, és informális, majd rövid ideig formális helyettese, Hirschler Richárd, aki viszont a reformerekkel, sőt, az ellenzékiekkel tartotta a kapcsolatot, az újságírói közösséggel összehangoltan alakítsa ki a lap tartalmát és arculatát. Az első szakmailag hiteles, individuálisan felkészült ugyanakkor egymással szolidáris újságíró közösség volt ez Babus Endrétől Félix Pálig, Horváth Zoltántól Lindner Andrásig, Kocsis Györgyitől Szántó Anikóig, Réti Páltól Farkas Zoltánig, Szauer Pétertől Gáti Júliáig, Bossányi Katitól Jakus Ibolyáig. És a HVG újságíróinak érdeme, hogy elsősorban a rádiós újságírókkal és szellemi emberekkel együtt, bátran és szakszerűen megalkották a Fordulat és reform mellékletét, a Nyilvánosság reformjáról szóló anyagot, majd megalapították a Nyilvánosság Klubot. Bár volna ilyen összetartás és együttműködés 2019-ben az újságíró szakmában! A rendszerváltás idején Lipovecz Iván valóban csúcsra járatta a HVG-t, azt a lapot, amelynek semmit se kellett múltjából megtagadnia, amely egy volt 89-cel. Alighanem 1989 őszén, 1990 tavaszán volt a HVG a legjobb formájában. Fenntartotta a racionalitást és a tárgyilagosságot egy olyan időszakban, amikor a születő politikai erők éppen szenvedélyes összeütközésekben tették tönkre egymást és magukat. Tudták elfogulatlan és bírálón tekinteni korábbi barátaikat és harcostársaikat, ha éppen elvesztették a fejüket. Miközben a televízió és a napilapok munkatársai arra kényszerültek, hogy rálépjenek a damaszkuszi útra és megtalálják új világszemléletüket, a Magyar Rádió és a HVG munkatársai szakmai és emberi hitelük, évek óta folyó szabadságharcuk talapzatáról néztek szembe a rendszerváltás alakuló rendszerével.

A legtöbbet tudja

Korukat korfordulónak tudták. Átmeneti kornak. De nem az előző korszak elhaló lezárásának, mint inkább az új vajúdó kezdetének, hazai és európai tekintetben egyaránt. Tudományos és technikai, társadalmi és individuális nyitást, civilizációs haladást láttak maguk előtt, amelyről se egyénileg, se közösségileg, nekünk magyaroknak nem szabad lemaradnunk. Nincs két világ. Nincs két élet. Nyugati magyarok vagyunk. Át kell venni az európai értékeket és intézményeket. Nem szabad visszafordulni se a Horthy-kor nacionalista, se a Kádár-kor paternalista magyar útjára. Elsőként ismerték föl a digitalizációt. Az online felívelt, s ha képesek lettek volna a papírral való integrációra győztesek lehettek volna. Elsők voltak a különböző szellemi világok összekapcsolásában, Murányi Gábor mindent megtett, s nem rovatának hibája, hogy a magyar szellemi élet széthullott. Az első fordulópontot az ezredforduló jelentette, amikor először Orbán hívta vissza a központosított nemzetállamot, és a nemzet nevében védte a magyarokat a piactól és a jogállamtól, majd Medgyessy folytatta, aki a szociális rendszerváltás szociál-protekcionizmusa nevében folytatta az állami centralizációt. Ettől kezdve a politikai elitek áttértek az államközpontú, versenyellenes, járadékvadász és választóvásárló újmachiavellista politikai filozófiára és gyakorlatra. A reformliberalizmus először partvonalra szorult, majd 2010-től nemzeti közellenséggé vált. A második fordulópont a magyar gazdaság és állam 2006-os válsága, majd a neoliberális világszellem 2008-as bukása. A HVG az ortodox liberalizmus, a washingtoni konszenzus, Maastricht szelleme, az állagvédelem és az unortodox nacionalista populizmus frontvonalába került. Megszűnt az a szellemi háttér, amely dialógusban, vitákban az ortodox liberalizmus mellett megtöltené a lapot a legújabb közgazdasági és gazdaságpolitikai elképzelésekkel, legyen az a heterodox liberalizmus, amelyet nálunk Surányi György képvisel, vagy a poszt-marxista és poszt-keynesiánus szociálliberális hullám, amely az amerikai világot betölti. A HVG még mindig a legtöbbet tudja a külvilágról és Magyarországról, de már hiányzik az a felhajtó erő, ami az első húsz évét jellemezte. Igaz, minden eddiginél nehezebb helyzetben kell helytállnia. Helyt áll, a korábbinál jobb szerkezetben, érdekesebb stílusban egy olyan hatalommal szemben, amely nem ismer könyörületet. Politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltás mellett egy szellemi rendszerváltásnak is következnie kell, hogy a HVG újra tündököljön. Újra ifjú olvasót kell szülnie, hogy a párbeszédben új újságírás szülessen.